2016. február 29., hétfő

2016. február 19-29. péntek – hétfő


Két kezelés közötti időszak

Az első kemoterápia utáni napokban nagyon sokan kerestek. Volt, hogy egyszerre hét emberrel beszélgettem a messengeren. Őrület, azt sem tudtam sokszor, hogy kinek mit írok.
Látogatók, persze influenza nélküliek jöttek és jöttek. Telefonom szinte folyamatosan a töltőn volt, mert annyit használtam.

Edinától lufikislány
Get Weel Soon 

Edina anyukája küldött nekem céklát és Apu hihetetlen elánnal vágott bele abba, hogy nekem minden nap a gyümölcscentrifugán egy almát, egy almányi céklát lecenrtizett. Amikor az elkészült, én egy diónyi gyömbért még belereszeltem. Ebből az adagból kb. 2,5 decinyi lé lett. Ezt osztottam el kétfelé, egyik felét tízóraira, másikat uzsonnára ittam meg. Nagyon jó, nagyon finom és egészséges. Ajánlom mindenkinek. Volt, hogy narancsot is facsartam bele. Az meg még finomabb. Olvastam, hogy sárgarépát is jó bele tenni, de mivel a kórházban minden nap volt valamiben sárgarépa (leves, makaróni, fasírt) valahogy nem kívántam. És azóta sem szívesen eszem meg.

Ida is járt nálam, férje Miki „bácsi” fogott nekem pontyot a kustánszegi tóban. Ez volt neki az első pecázása idén, és úgy ment le a tóra, hogy amit fog, azt nekem fogja küldeni. Jó hogy akadt a horogra hal, különben nem tudom, mit kezdtem volna egy pecabottal, amit akkor fogott.

Anyuval már elég jól tudunk beszélni arról, hogy hogyan érzem magam, mi lesz ezután, meg mindenképpen támogatnak mindenben, de Apu sajnos sokkal érzékenyebb lélek, ő sokszor elpityergi magát. Nem szokta az érzéseit kimutatni, de nehezen viseli azt, ami velem történik.

Ami nagyon furcsa volt az első kezelés után, hogy ültem az asztalnál és valami nagyon furcsa dolgot éreztem. Vagyis nem éreztem. Nem éreztem a hátsómban azt a nyomó és feszítő érzést, és azt sem, hogy valami idegentest érzésem lenne. Ez akkora örömmel töltött el, hogy elmondhatatlan. Már használt volna valamennyit ez a szer? Nem tudom, de jó ez az érzés, hogy nem a fél farpofámmal kell egyensúlyoznom a székeken. Na persze ezt azért nem hívnám egyensúlyozásnak, mert akkora fenékkel, mint ami nekem van, elég jól meg lehet ülni csak az egyik farpofával is.
Na jó, elég legyen, hogy saját magamat ostorozom folyamatosan a méreteim miatt….
Megteszik ezt helyettem mások is. (kegyetlenek... pedig senki sem tökéletes - ez szintén megérne egy egész blogot)

Szóval használ a kemo és használ a sok minden, amivel itthon nekiálltam tömni magamat. Vitaminok, étrend kiegészítők, céklalé, gyümölcsök, zöldségek, vegyes virágméz, méhpempő és hasonlók. Mást sem csinálok, mint egész nap tátogatom a számat és eregetem lefelé magamba a mindenféle jóságokat. Fárasztó dolog, de tudom, hogy 11 napom van arra, hogy a következő kezelésre az immunrendszeremet összepakoljam.

Közben a sztómás nővért újra kértem a háziorvosom keresztül, mert csak pár nap volt, ami a sebészet és az onkológiai kezelés között eltelt, és még valahogy úgy érzem, hogy kell a biztosítás még mögém, hogy jól teszem e a dolgom.

Andi (aki milejszegi és nővér a kórházban) is sokszor jött hozzám, hogy figyelemmel kísérje, hogy a sztóma körüli felmaródás teljesen begyógyult e. Andi abban is a segítségemre volt, hogy az influenzás időszakban ne kelljen mennem a megyei kórház központi laborjába vérvételre. Itthon levette a véremet, és a beutalómmal együtt vitte be. Így ezzel nekem hatalmas sokat segített.
Ő eszméletlen pozitív, szókimondó, lelkiismeretes és segítőkész. Előjött a szó a pasikról is. Mondtam, hogy most ebben az állapotban inkább hanyagolom őket, nem szeretnék egy után sem, és egy elől sem futni a zörgő zacsimmal. Erre olyan igazi Andisan az volt a válasza, hogy ebben az évben meggyógyulok, és jövőre keresünk nekem egy féltökű pasit.
Szóval Uraim! Én nem ragaszkodom egyáltalán eme kitételhez, de tudnotok kell, hogy ha csapni fogjátok nekem a szelet, esetleg meggyanúsítanak Benneteket, hogy van egy kis hiányosság a gatyóban. :)

Na kicsit komolyabb dolgokról is essék szó.
A legnagyobb problémám, hogy az agyamban még nem tettem azt helyre, hogy szépen okosan, lassan tessék bármit is csinálni. Elkezdtem azon a fordulatszámon pörögni, mint amin szoktam tenni a dolgomat. Igen ám. Csak máskor ez ment szinte egész nap, azonban most ebben a helyzetben csak pár fél órácskára tart, akkor is meg kell közben pihennem. Egy pörgős embernek ez valami lehetetlen dolog, és tehetetlennek érzi magát. Főleg nálam, aki azt vallja, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember. De ismét csak elbeszélgettem magammal. Tulajdonképpen hova a fenébe akarok sietni? Mi van, ha nem törölgetem le a polcokat hetente csak két hetente? Mi van, ha a vasalnivaló még áll pár napig, és várja, míg kisimuljanak? Ki a francot fog mindez zavarni rajtam kívül? SENKIT SEM!!! Akkor engem sem fog. Ezt elengedtem magamtól, és igyekeztem a napjaimat ebben az új felállított stratégiában megélni.

A hivatalból is meglátogattak a csajok, a barátaim is és a faluból is folyamatosan jönnek látogatóba. Annyira jó, hogy nem hagynak magamra, nem hagynak egyedül a gondolataimmal. (Szomszédom szerint ha valaki nem tud szellenteni, az nagy baj. Mert a gáz felmászik az ember gerincén végig az agyába, és ott szar gondolatok fognak születni - bölcs...) 

Az onkológia főnővére, Andi is érdeklődött nálam messengeren (már írtam, hogy régóta ismerősök vagyunk), hogy hogyan érzem magam, van e valami olyan panaszom ami eddig nem volt. Csak a csukásról, és a füldugulásról tudtam neki beszámolni. Nagyon figyelmes, hogy érdeklődött.

Aztán ami hatalmas érzelmeket váltott ki belőlem, az Szabolcs, Betti, Áron és Márton látogatása volt. Márton január 24-én született, egy nappal azelőtt, hogy én felvételt „nyertem” a sebészetre. Beszélgettünk, nevetgéltünk, aztán egyszer csak mondták, hogy igazából a látogatásukban van egy kis hátsó szándék is. Márton keresztszülőjének szeretnének felkérni Enikővel együtt. Na akkor aztán véglegesen eltörött a mécses nálam. Valahogy az ember lánya nem számít arra, hogy ilyen „betegség” mellett egy csöpp kis gyermek egész életére szóló támogatójának, példaképének és lelki mankójának kérik fel. Alig tudtam abbahagyni a sírást. Annyira jól esett a felkérés, de meg is ijesztett, mert végigfutott bennem az, hogy mi lesz, ha én ezt csak pár hónapig élvezhetem, és cserbenhagyom ezt a gyönyörű, édes kisfiút? De aztán ebben is a segítségemre voltak, mert mondták, hogy ők hosszú távra terveznek velem, és különben is lehet, hogy más sokkal előbb elmegy közülünk, mint én. Annyira boldog voltam, és úgy éreztem, hogy egyre több energia áramlik hozzám.
A keresztelő időpontját húsvét utánra tervezték, de mindenképpen hozzám fogják igazítani, hogy ne kemoterápiás hét végéjén legyen, hanem pihenős hétvégén. Nagyon figyelmesek.
Amire megkértek az, hogy Enikőnek még ne áruljam el a meghívást, és azt hogy őt szeretnék másik keresztszülőnek, mert még vele nem beszéltek.
Kicsit tartottam attól, hogy a család mit fog szólni, hogy nem a rokonságból fog kikerülni eme jeles feladatra valaki vagy valakik. Nem volt ellenvetésük.
Betti és Szabolcs ezt már akkor kifundálta, amikor még Mártont csak tervezték. De nem együtt, hanem külön-külön, és amikor Márton megszületett, akkor mondták el egymásnak, hogy kiket szeretnének keresztszülőknek. Egyezett a gondolatuk.
Enikővel nagyon szeretjük Áront, a nagyobbik fiút, aki idén lesz 3 éves. Mindenféle rosszra megtanítjuk, amire magától nem jön rá, hogy annyi jó és idegesítően frankó dolgot lehet csinálni az életben. Legnagyobb, amikor a nevetésünket tanulta meg és azt utánozta. Cuki fiú. Főleg, amikor Katikának a nevetését halljuk vissza tőle. Az teljes mámorral tölt el bennünket.
Így aztán Márton, ha valamit nem tanul meg majd Árontól, akkor nekünk keresztanyai kötelességünk lesz, hogy megtanítsuk. Például, hogy kell kifacsarni a palacsintából a lekvárt, hogy kell rosszalkodni, beszélgetni, és feleselni, miképp kell összerajzolni a falakat és a többi, és a többi.  

Közben titkos hadműveletbe kezdtem egy A3-as fehér papírral és egy csomó grafit ceruzával. Kitaláltam, hogy Edinának valami egyedit szeretnék ajándékozni születésnapjára, mert folyamatosan figyel rám, lesi minden kimondott és kimondatlan gondolatomat.
Nem is tudom, honnan veszi az energiát, hogy még rám is marad ideje a töménytelen munkája mellett.
Legényfogó párna Lonci nénitől 
Aztán a hacacáréra készülő köszönő kártyák száma is lassan, de biztosan emelkedett.

Pótöreganyám, Lonci néni is küldött nekem gyógyító legényfogó párnát, melyet ő varrt. Nagyon aranyos, és nagyon aggódik értem. Megértem Enikőt ha féltékenykedik.

A következő kezelés előtti hétvégén már tudtam, hogy a pénteken levett, és laborba elvitt vérem eredménye jó lett, így biztosan megkapom a következő kezelést is. Jobb hangulatban voltam a hétvégén ettől, stresszmentesen.
Annyiszor hallani, hogy valakinek nem jó a vérképe, és amiatt eltolják egy héttel a kezelést. De a jó, hogy nem kell feleslegesen aggódnom.

A második kemoterápiás kezelés előtti napon reggel (hétfőn), csengett a telefonom. Nem messze lakó hölgy hívott, hogy ne ijedjek meg, ha kinézek az ablakon, hogy a szomszédja előtt mentőautó áll. Bevallom, mivel a telefon csörgésre ébredtem, és a redőnyöm fullra le volt eresztve, fogalmam sem volt, hogy a sötét szobán túl mi van ezen a hétfő reggelen. De nagyon nem is érdekelt.
Sajnos, ami történt, hogy a hölgy szomszédja kötelet ragadott és eldobta magától az életet. Valahogy ebben az élethelyzetben, amiben voltam, nem ért el az agyamig, hogy én küzdök az életemért, akkor más, hogy érhet el addig, hogy azt eldobja magától. 
Eléggé rátelepedett a napomra ez a történés. Nem igazán akart elengedni.
De a mai napig talány, hogy miért kellett akkor nekem ezt megtelefonálni. Mindenképpen megtudtam volna, de így célzottan…

Este még Edina meglátogatott, jókat nevetgéltünk, beszélgettünk. Megnyugtatott kicsit, hisz bárhogy is van, hogy az ember tudja hova megy, és mégis milyen ez az kemoterápiás kezelés, de egy kis félsz, és remegés van benne.

Aztán a szokásos esti rituálé után lefeküdtem, telefonomat beállítottam ébresztőre 5.45-re, elmormoltam az imáimat, hálámat mindenért, kéréseimet. És mint minden este a szüleimért is elmondtam az imádságomat. Ezután aztán mély álomba szenderültem.

Holnap jön a második kemoterápiás kezelés. 

2016. február 18., csütörtök

2016. február 16-18. kedd-csütörtök


Onkológia- kemoterápia
Reggel hajmosás, tusolás, fincsi illatú testápoló, hajvasalás, smink, új farmer, póló és kardigán, és az elmaradhatatlan magas sarkú bokacsizma. A testem-lelkem azt kívánta, hogy nőőőőci legyek a mai reggelen. Az előző nap bepakolt táskák útra készen.

Negyed 8 után beült a család az autóba és irányba vettük az onkológiát. Az ambulancián már várt pár beteg, nem tudtam merre hova, de azért van a szánk, hogy kérdezzünk. Pont jó ajtóban érdeklődtem. Egy beteget ki kellett várnom, majd engem hívtak be. Magasság és súlymérés, EKG, vérvétel, vérnyomásmérés. Majd egy nagy adag papír, felvétel nyertem az osztályra. Mondták, hogy fáradjak be az osztályra, és a nővérpultnál megmondják melyik szoba melyik ágya lesz az elkövetkező napokban a helyem. 5-ös szoba, kettes ágy. Még az előző bérlője az ágy szélén ül. Ismerős néni, 2 faluval odébb lakik tőlünk. Lánya és fia készítik hazafelé.

A főnővért már régről ismerem, kedves, lelkiismeretes, nagyon jó kezekben leszek. A társalgóban ültet le, és megkért, hogy reggelizzek meg, mert szükség lesz az erőmre. Mint egy jó kislány szót fogadok. Mikor felszabadul az ágyam a nővérkék plusz szivacsot tettek rá és kicserélték az ágyneműt. Kipakoltam a táskámból, próbáltam a leglakhatóbbá tenni az ágy melletti szekrényként is, minden elérhetővé tenni, ami szükséges, mert nem tudtam, hogy mennyire fogok tudni nyújtózkodni az infúziós csőtől.
Átöltöztem, majd várakoztam, hogy az onkológusom megvizsgáljon. Anyu és Apu is vártak velem. Majd jött a doktornő és a vizsgálóba mentünk vele, Anyu is bejött a vizsgálatra.
Leültetett, és megkért hogy mondjam el neki mikor, és hogyan kezdődtek a panaszaim, majd elmondta, hogy milyen kezelést kapok és az eddigiek tudatában hányat. Elmondta, hogy 3 kemot kapok, majd utána lesz CT. Közben várnak vissza szövettan eredményeket még Budapestről. A CT és a szövettani eredményekből fog kiderülni, hogy a következő 6 kezelés milyen összetételű és milyen dózisú legyen. A 6 kezelés után ismét CT.
Hogy hány alkalommal kapok kezelést nem tudta megmondani, mert sok függ attól, hogy a szervezetem hogyan reagál a kemoterápiára. Amit még biztos, hogy a hajam sajnos el fogja hagyni a csinos kis fejecskémet. Szóval paróka receptet is kapok. Itt ismét megtörtem. Sírtam. Mert mi lesz velem haj nélkül? De gyorsan elhessegetem magamtól most ezt.
Vérképem jó lett, nagyon jól alakul a máriatövismagolajtól a májfunkciós GammaGT értékem. Már csak 278 (sebészetet 480 körüli eredménnyel hagytam el, referenciaérték felső határa 45).
Utána a vizsgáló asztalra kellett feküdnöm, ott fizikálisan is megvizsgált a doktornő.

Miután végeztünk visszamenetem az ötös kórterembe. Majd jöttek a nővérkék szépen sorban. Diétás nővérrel megbeszéltük az étkezésemet. Jött Ibolya, aki még a felvétellel kapcsolatos kérdéseket tette fel. Milyen gyógyszereket szedek, mikor bököm magam vérhígítóval és a többi és a többi. Ezután megkaptam a karszalagomat.

Ezután jött egy másik ápolónő egy tálcával rajta a vénabökéshez szükséges kellékek, illetve két infúzióval. Kedvesek, előzékenyek, türelmesek. Első benyomásom ez a kollektíváról. 

Véna elsőre megvan, hányingercsillapítóval kezdik a kezelést. Szépen el is indul, csöpög be az ereimbe. Érzés még semmi. A keddtől csütörtökig tartó kezelés alatt 8 flakon/palack infúziót kapok. Ezek 1 decistől az 1 literesig vannak. Az 1 literes 22 óra alatt folyik le. A palack között nekem nincs szünet, tehát folyamatosan áramlik be a szervezetembe a „cucc”. Gurulós infúziós állványa van minden betegnek, és azzal tud közlekedni. Persze nem könnyű velük, mert soha nem arra akarnak menni amerre az ember tolja. A folyosón látom, hogy a férfiak nemes egyszerűséggel megemelik és viszik. Nekem is ez lesz a megfelelő. Gyorsabban is lehet vele így haladni.

Két szobatársam van, mindketten 70 körüliek. Közlik, hogy itt nincs maga, csak Te. Itt nincsenek öregek és fiatalok, itt tegeződnek a betegek. És meg is fenyegetnek, hogyha lemagázom őket, akkor egyikük a papucsával ver meg, a másikuk, pedig a párnájával takargat be egy kicsit. Elmondjuk egymásnak a történetünket, sírdogálunk is, mert jól esik. Amúgy eszméletlen jó fejek, annyit nevetünk, hogy attól félek, kapunk egy sátrat és kiköltöztetnek bennünket a parkba a fák alá, a mókuslakok közelébe. Mert vannak mókusok is. 
Szobatársaim már többedszer vannak, így ellátnak taktikai tanácsokkal.

Kilátás a kórteremből
Wc és tusoló a folyosóról nyílik. Az ötös és a tízes kórteremmel szemben. A nőknek az egyikben 2 wc, 2 tusoló egy mosdó, a másikban mindenből 1 db van. A férfi és a női szektor egy folyosóról nyílik. A férfiak mosdójának ajtaja folyamatosan nyitva, és az a tömény szag, ami onnan kiáramlik, bejárja az egész folyosót, bemászik az ember orrán keresztül egészen az agyáig, és nem engedi el még a kezelés után sem.
A tisztálkodás ismét egy érdekes dolog a kezelés alatt. Persze meg lehet kérni az ápolókat, hogy kössék ki a szereléket, de akkor saját magammal szúrok ki, mert annyival tovább kell ott lenni. Így én bátran indultam neki szerda reggel tusolni. Este nem igazán van meleg víz, a tapasztalt szobatársak mondták, hogy reggel korán kell menni, mert akkor még van.
Szóval az ember lánya alulról le tud vetkőzni, felül pedig a pólót leveti és az infúziós csövön keresztül az állvány tetejére dobja. Állvány tusolófüggönyöm kívül marad, és egy kisebb fajta macsakamosdást tud végezni, már amennyire a kanóc engedi.
Szobatársak mondták, hogy nagyon lelkes vagyok így először, majd el fogom hagyni, mert minél több kezelésen leszek túl, örülök neki, ha akkor fel tudok kelni, ha pisilnem kell. És nagyon jó barátom lesz a nedves törlőkendő. Akkor még nem is sejtettem, hogy mekkora igazság van a szavaikban.

A három napos kezelés alatt olyan érzésem van, mint aki bepálinkázott és nem tud kijózanodni. Pálinkakóma. Kábaagykóma. Nevetgélek, a hangom egészen misztikus, lelassult és még Imrusnak is feltűnik a telefonon keresztül, hogy teljesen olyan mintha be lennék piálva. Amúgy ezt kikérem magamnak…. Imrus! Te azt nem tudhatod, hogy milyen, amikor én bepiálok. Nem is szoktam inni (eleget). Veled meg aztán pláne nem (dehogynem).
Na de ennek is vége. Nincs szesz. Pedig a jó kis házi pálinkának párja nincs. Főleg ha tüskésbirne. 

Második napot (szerdát) hajnali 5-kor vizeletadással kezdtem, mert vizsgálják a veseműködést is. Ha az kell, akkor kelek, pisilek. Utána még lehet szunyókálni. Reggeli vizit elég korán, 7 óra magasságában van. Megismerhettem az osztályon dolgozó onkológusokat. Majd reggeli, aztán, ebéd, aztán vacsora. Igazából nagy egetverő dolgok nem történtek velem.

Mivel a sebészet és az onkológiai kezelés között az alvásom szinte a nullával volt egyenlő, ezért kaptam egy kis rásegítő szert és fájdalomcsillapítót is a feszítő érzésre. Szerencsére ezek hatottak, így legalább ki tudtam magamat aludni, de azért éreztem a kieső kialvatlan napok számát.

A kaját nem kívántam, és szerdán és csütörtökön is hánytam. Nem volt vészes, nem nagyon visel meg a hányás. Valahol készültem is rá, mert az ember hall mindenfélét, illetve nagyon sok film van, melynek az alaptémája a tumoros betegség.
Szorulás is van, azt mondták a nővérek, hogy a hányáscsillapító infúziónak van ilyen mellékhatása. Ja….,   és húúú első nap van egy infúzió, melynek hasmenés a mellékhatása, azonban van hozzá csípős injekció (bebökéstől kihúzásig eszméletlen érzés) ami megakadályozza azt, hogy az embernek menjen a hasa. Na szóval én már inkább trágár injekciónak hívom, mert valahogy feltörnek a tudatalattiból az ocsmány szavak a hatására. Jujjjj, brrrrrrr…

Időközben megjött az 1 kiló aszkorbinsavam is, amit Pálmától kaptam, csak vízbe keverni és inni kell, ez a dolgom. Edina lesz a szállító. Köszönöm Pálmi! Köszönöm Edina! 

Munkahelyen rendeződött, hogy a tavalyról maradt szabadságok, illetve a január februárra időarányosan járó napokat is beszámolva majd március 1-től írassam magamat ki táppénzre a háziorvosomnál. Az pont jó, mert a legközelebbi kezelés március 1-én kezdődik.

Csütörtökön fél 12 után megkaptam a zárójelentést, recepteket, igazolást. Igaz az utolsó flakon infúzióból még kb. 2,5 óra vissza volt. Miután a kezelésnek vége lett, összepakoltam, közben megjöttek Anyuék is. Elmentünk kiváltottam a paróka receptet. Mivel a hajamat levágattam vállig érőre, de még mindig hosszú hajú lelkem volt, ezért egy félhosszú parókát választottam az eredeti hajszínemhez nagyon közeli árnyalatot (barnát) vörös melír csíkokkal. Nagyon dögös paróka, szuper jó fazonnal. Gondoltam, milyen jó lesz majd amikor lelkileg le leszek eresztve és nem lesz már hajam.
Utána elmentünk a patikába, kiváltottam a gyógyszer recepteket is, pár dolgot vásároltunk. A hiperszuperságosbóóóótban találkoztam pálfiszegi falugondnokunkkal, Bettivel, akivel annyira agyonölelgettük egymást, hogy csak na. Szuper jó volt találkozni valakivel, aki nagyon örül annak, hogy láthat. És én is nagyon-nagyon örültem neki, hogy találkoztunk. 

Mire hazaértünk, annyira de annyira fáradtnak éreztem magamat, hogy egy kis fekete gyümölcsökből készült leves és egy gyors tusolás után az ágyamban kötöttem ki. De jó volt a kényelmetlen ágy után a sajátom. A sajátom, amin már Enikőtől kapott fedőmatrac várt, hogy kényelmesebben teljenek az ágyban töltött óráim.

Zumbalédik (Anna, Edina, Kati, Enikő, Pálmi és Marcsi) 
Este aztán ismét Csonkahegyháton zumba, ahonnan ismét kaptam szelfit az óra után a csajoktól. Annyira cukik, kicsalogatták a könnyeimet megint.

Annyira jó ismét laptopról csetelni a csajokkal, nem a telefonon nyomikolni a maxi ujjammal a mini betűket.

Este Tesóm is hívott Angliából, jó két órát beszélgettünk, nagyon jó volt, kicsit rendbe tette mindkettőnk lelkét, hogy halljuk egymást, mert az utóbbi időben e-mailben voltunk inkább aktívak.

Jól elfáradtam, mert nagyon sok minden történt velem a kezelések és hazaérkezésem napjain. Nem nagyon kellett altatni. A jó puha és meleg fekvőmatracon úgy éreztem magamat, mintha egy nagy puha óriás plüssmaci ölében feküdtem volna. Köszönöm Enikő!

Hihetetlen barátaim vannak. Önzetlenségből csillagos – nem ötös – hanem száztizenötösök.
Szerencsés ember vagyok, tele hálával.


2016. február 15., hétfő

2016. február 11-15. csütörtök-hétfő


Csütörtök hajnalban 1 órakor és fél 3-kor is megébredtem, mint minden éjszaka a kórházban. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, de mihelyst a csipáimon át megláttam a szobám berendezését, azonnal visszaaludtam. Sikerült reggel fél 8-ig aludnom. Ami egy kis hiányérzet volt bennem az a reggeli 5 órás ébresztő. Majd átáll a szervezetem arra, hogy nem jön senki sem a hajnali órákban ébresztőt fújni. Nagyon jó lesz. 

Van egy reggeli jelszónk Anyuval. Aki még az ágyban van, de hallja hogy a másikunk sertepertél már a házban, egy kukurikút elkurjant. Ez ma reggelt is így történt. Eleresztettem egy kukurikút, Anyu érkezett, redőnyt felhúzta és a reggeli napsugarak szó szerint a hasamra sütöttek. Annyira jó volt. Meleg, puha, életerősítő. Jól ki is használtam ezt a free szoláriumot így a télben.

Reggeli után akkora tettvágy volt bennem, hogy a mosott ruhákkal elindultam a fregoli felé, kiteregettem, majd elmosogattam. Aztán körülbelül itt el is fogyott az aznapra kiosztott erőm. De annyira jól esett a lelkemnek, hogy hasznos dolgot csinálhattam. Nem éreztem magamat csírabikának (előszeretettel használom ezt a szót a dologtalan pasikra).

Egyre többen keresnek telefonon, messengeren, mert most, hogy hazakerültem ismét megbolydult körülöttem a hangyaboly. Mindenki szeretne belőlem egy kicsit, szeretnék tudni, mi van velem, mi is az a sztóma, hogy érzem magam, fizikailag, lelkileg. Neki kell állni a blognak, minél előbb megírni, hogy olvashassák, mert elfáradok a sok beszédben is. Neki is álltam, de nagyon lassan haladok. El-elakadozom, mert túl közeli még minden, és nagyon friss. Azért lassan de haladok. De még csak magamnak írom szövegszerkesztőbe.

Pénteken egy kis shoppingolásra indultunk Zalaegerszegre, mert a -14 kilóval kevesebb testemről minden ruha leesett. Ha mást nem is, legalább egy farmert kell vennem magamnak, illetve a kemós bőröndbe (mert nekem már ilyen is van) szerettem volna vásárolni pár dolgot, hogy ne kelljen folyamatosan a fogkefét, tusfürdőt és hasonlókat folyamatosan ki és bepakolnom.

Este meglátogatott Kati és Enikő, és felvázolták a jótékonysági rendezvénnyel kapcsolatos dolgokat. Mondták, hogy kezd kiszélesedni a rendezvény, mert terjed a hír a környéken, és egyre többen jelezték fellépési szándékukat. Közel 80 fős fellépő gárdát emlegettek. Sőt Tibi is bejelentkezett a csajoknál, hogy lesz e büfé a rendezvényen, mert ha hosszú lesz a műsor, biztosan jól esne az embereknek, hogy valami frissítőt vehetnének magukhoz. Ha azonban már a rendezvényre beköltözik a büfével, akkor az est befejezéseként szervezne egy jótékonysági bált is. 
Nagyon vegyes érzelmeim vannak még mindig ezzel a rendezvénnyel kapcsolatban. Szüksége van a településnek, hogy kulturális rendezvény legyen, hiszen mindenki éhes a szórakoztató rendezvényekre, a közösségben eltöltött időre. Ebből pedig egyre kevesebb van, ami tartalmilag kielégíti az ember kulturvágyát.

Hihetetlen, hogy ennyi ember szeretne segíteni. Ráadásul a csajok sütivásárt is szeretnének tartani, hogy akik támogatni akarnak, sütnek sütit és azt a rendezvényen kiárusítják.
Feldolgozni nagyon nehéz mindezt, egy hatalmas lelki megpróbáltatás, hogy elfogadjam a segíteni akarást. Igyekszem, hiszen már a kórházban szembesültem ennek a programnak a megszületésével és gyermekcipőben való járásával, de az, hogy egyre többen és többen lesznek a fellépők…. Huuuu, még szavakba foglalni is borzasztóan nehéz.
Ami azonban még MINDIG „zavar” az az anyagi oldala. 
De kapom a tanácsokat közben, hogy hét falunapot szerveztem Milejszegen, ahol nagyon sok ember szórakozott és jól érezte magát. Most köszönetképpen nekem is szerveznek egy rendezvényt, és ekként fogadjam. Meg, hogy gondoljak arra, hogy ez egy jó kis szülinapi rendezvény csak nekem, és ne foglalkozzak az anyagi oldalával.
És hogy mindenki, aki már benne van a szervezésben, fellépésben, segítésben csak azt szajkózzák, hogy megérdemlem. Hát nem tudom. Miért is érdemelném meg? Tettem én annyi jót, vagy csak jót az életben, hogy ezt kaphatom? Miért én? Lesz mivel megküzdenem április 9-ig, ugyanis akkor lesz a rendezvény. Hajrá Bea, trenírozd magad. Lelkileg.

A sebészet utáni és a kemoterápia előtti napok mind ugyanúgy kezdődtek. Reggel 8 óra körül érkezett egy hölgy, Erzsike, hogy segítségemre legyen a sztóma ápolásának, kezelésének, zsákjának cserélésében. Első alkalommal felvette az adataimat, kitöltött egy csomó papírt és megkezdődött a gyakorlati része a sztómazsák cserélésnek. Mivel nagy elánnal nekiálltam, teljesen meglepődött. Mondta, hogy a sztómás betegek eleinte idegenkednek és félnek ettől az új helyzettől, hogy a bélsár ürítése nem a megszokott és természetes kimeneti nyíláson távozik. Nekem is nagyon furcsa, de nagyon szerettem volna minél előbb elsajátítani a fogásokat, hogy ne kelljen másra utalva élni.
Aztán az első kemoterápiás kezelés előtt megtörtént az első bőrfelmaródásom is, attól nagyon megijedtem, persze a látvány rosszabb volt a fájdalomnál. De aranykezű Andi is jött segíteni (ő Milejszegen él és ápolónő a kórházban), és nagyon szépen elgyógyult a sebem.
Anyu minden alkalommal részt vett a művelet alatt, mert nem tudtuk, hogy a jövőben szükség lesz e az ő segítségére. Jobb volt, hogy ő is velem együtt tanulta a teendőket.

Ami aggasztott a napokban, hogy eszméletlenül fájt a hátsóm, mert akkora nyomást gyakorolt a tumor, hogy már a sírás környékezett. Pedig eszméletlenül magas a fájdalomküszöböm, de nehezen viseltem el ezt a nyomasztó érzést. Borzasztó. Folyamatos székelési inger, kb 10 percenkénti wc-re rohangálás, nyákos-véres cuccok távozása. Normális dolog. Mondták, hogy ez előfordul. Ami ki akar jönni, jöjjön. Na de ennyire? Hogy éjszaka sem csillapodik ez az egész? Alig tudtam aludni, ingerült voltam, türelmetlen, kialvatlan, fáradt. Szegény szüleimmel is eléggé éreztetem ezt az állapotot, nem tudnak nagyon mást csinálni, mint a nyomi lányukat elviselni, és nem szólnak, hogy vegyek vissza kicsit.

Az öt nap alatt sokan kerestek, azonban sokan csak telefonon hívtak fel, mert az influenza vírus rendesen legyalázta az ismerőseimet is.
Voltunk Anyuval sétálni is a faluban, és hihetetlen, hogy üres kézzel indultunk és felpakolva érkeztünk haza. Kaptam mézet, befőttet, lángost, narancsot. Figyelnek rám, nyitottak felém, elláttak lelki és testi táplálékkal is.


Köszönőkártya
Kiokoskodtam a napokban azt is, hogy valahogy illene a sok fellépőnek megköszönni, hogy fellépnek a hacacárén (amit én neveztem el így, sok embernek nemtetszését kivívva ezzel). Egy kis köszöntő kártyára gondoltam, kézzel megrajzolva és kézjegyemmel ellátva. Neki is álltam gyártani őket, mert április 9-ig hamar elmegy az idő, és sokat kell rajzolni. Nagy örömmel alkottam.

Hétfőn az egyik egészségügyis ismerősömtől telefonon értesítést kaptam, hogy másnap – február 16-án – ki vagyok írva már kezelésre az onkológián, 48 órásra, tehát ennek megfelelően készüljek. Reggel vesznek vért, és ha a vérkép jó lesz el is kezdik a kezelést.
Új frizurával
Nagyon jó, hogy megtudok mindent időben, mert lelkileg fel tudok készülni.
Azért is jó, mert fogalmam sem volt arról, hogy mit takar egy ilyen kezelés, milyen érzés lesz, hogy fog a szervezetem viselkedni mialatt az ereimbe folyik be a „cucc”. Legalább erre, hogy milyen hosszúságú van kiírva, fel tudok készülni. Bőröndöt ennek megfelelően pakoltam be.

Aztán még a hétfői napon meglátogattam a fodrászomat és a hátközépig érő hajamat levágattam vállig érőre, illetve egy gyógynövényes festékkel egy kis színt is varázsoltunk a kórházban agyongyötört hajamnak. Sokkal jobban éreztem vele magamat. Köszönöm Timi!

Vegyes érzelmekkel feküdtem le, nem tudtam mi fog velem történni a következő napokban. Emiatt és a szokásos fájdalomtól és tünetektől az éjszaka aztán nem sokat sikerült aludnom.

2016. február 10., szerda

2016. február 10. szerda


Jókedvvel ébredtem reggel, az 5 órás nővéri jó reggeltre, mert láztalan éjszakán voltam túl. A nővérkéket megkérdeztem, hogy lehetne e, hogy az utolsó antibiotikumos infúziót előbb bekössék, mint 8 óra, mert utána a szervezetem még igényel 1 órás fekvést, amire kicsit a hatása alól ki tudok jönni és lábra tudok állni. Mondták hogy mindenképpen. Azért is gondoltam, mert ha mehetek ma haza – már pedig mehetek, mert annak a feltételnek, hogy ha nem lesz lázam eleget tettem – akkor ha lefolyik az infúzió 7 óráig, akkor 8-ra ismét „embernek” érzem magam. Akkor meg jöhet a varratszedés, híd kiszedése a sztóma alól, zárójelentés és hazamenetel.

Így is történt, infúzió már a reggeli vizitre lefolyt, így amikor közölték velem, hogy mehetek haza, esküszöm, hogy ha nem lett volna fülem, körbevigyorogtam volna a fejemet. Ennyire boldognak rég éreztem magamat.
Na de…. megint egy de. Mi lesz, ha otthon valami olyasmivel kell szembesülnöm, amit nem tudok kezelni? Mileszhaaaaaaaaa??? Ezt nagyon gyorsan félre is söpörtem, mert rájöttem, hogy nem stresszelünk előre olyan dolgokra rá, ami még csak a kapuban sincs.

Az események pörögtek körülöttem. Kérdezték, hogy igénylek e otthoni háziápolást. Ez azt jelenti, hogy egy alapítvány ápolója fog minden nap az otthonomban felkeresni és az első időszakban mankóként fog mellettem lenni, hogy egyedül el tudjam látni a sztómával kapcsolatos teendőket. Meg akartam minél előbb tanulni a gyakorlatban, mert elméletben már megkaptam saját magamtól is az ötös osztályzatot rá. Mondták, hogy érdemes, ezért kértem. Ez anyagilag nem került semmibe, a TB támogatta.

A reggeli időjárás is elég érdekesen alakult. Elkezdett esni a hó. Hófehér minden. És ahogy esett, olvadt is, elég latyakos lett a helyzet az utcákon. De még ez sem vette el a kedvemet attól, hogy nagyon-nagyon kifelé állt a szekerem rúdja a Hotel Hospital-ból.

Aztán elérkezett az idő, amikor megjött a kötözős nővér, a sztómás nővér és a sebészem. Zsák le, távtartó ki, varratok ki, új zsák fel. Elláttak még információkkal. Sok szerencsét, és sikeres gyógyulást kívántak. A zárójelentés is megérkezett. Egy példány nekem, egy általam aláírt a kórháznak. Igazolás, melyet a munkahely felé kell leadni. Receptek.

Ennyi mindenbe aztán jól megéheztem, mert előtte este nem kívántam a vacsorát, meg nem is voltam éhes, hisz fincsi szalagos fánkot ettem egy kis lekvárral délután négy órakor. Na persze a diétás nővér engedélyével, nem friss meleg fánkot. Azt mondta, egyszer van egy évben húshagyó kedd, akkor egy fánkot engedélyez. És bevallom nagyon jól is esett.
Pont mikor már annyira korgott a gyomrom, meghozták a reggelit is, mondták, anélkül ne menjek haza, az még benne van az „árban”. A korpás kifli és a tea ennyire még nem esett jól a műtét óta. A nagy falás alatt megérkeztek anyuék is, de mondták, hogy reggelizzünk nyugodtan, kinn megvárnak a társalgóban.

Aztán olyan történt, amit az elmúlt 17 nap alatt még nem láttam. 11 betegtárs volt mellettem, de az, hogy egyikükhöz is bejött volna még egyszer elbúcsúzni az orvosa, nem tapasztaltam.
Hozzám bejött a doktor úr. Megérdeklődte, hogy minden dokumentációt és receptet megkaptam e. Örült, hogy megismert, és én is hogy őt megismertem. Na persze kellemesebb lett volna, ha nem itt és nem így. Majd biztosított róla, hogy nagyon erős vagyok és minden rendben lesz, bírni fogom a kezeléseket. Megbeszéltük még egyszer, hogy február 16-án kedden reggel a pózvai onkológián kell jelentkeznem a további teendőkért, és valószínű, hogy már kezelést is kapok. Nagy kézszorítás. Persze én még poénosan benyögtem, hogy akkor még idén két randi? Na persze szigorúan a műtőbe.

Felvettem a kabátomat, elbúcsúztam a betegtársaktól, majd a nővérektől is, hogy ennyi ideig elviseltek. Főnővérrel nagy összeölelkezés, puszi-puszi. Nagyon megkedveltem őket, persze volt, aki barátságtalanabb volt, de nem vagyunk egyformák. Én igyekeztem mindenki felé barátságos lenni.

Kinn minden csupa-csupa latyak volt, vízátfolyások egy csomó helyen. Anyuval elmentünk a gyógyászati segédeszköz boltba, kiváltottam a sztómazsákokat és a pasztákat. Apu eközben becuccolt mindent az autó csomagtartójába. Szegény, mint egy málhás szamár, úgy indult neki a parkolónak. Hazafelé még egy patikába is beugrottunk, ahol a recepteket kiváltottuk.

A hazafelé út annyira furcsa és idegen volt. Mintha évekig nem jártam volna Zalaegerszeg és Milejszeg között. A könnyeim patakokban folytak végig az arcomon, megszólalni nem tudtam, csak ittam be a látványt, azt, ami eddig annyira természetes volt. Most hogy hazajöttömre hófehérbe öltözött a táj, nagyon ünnepélyesnek tűnt gyönyörű szép kis falum.

Tódor kutyám (fehér puli) olyan kitörő örömmel fogadott a kapuban, hogy alig tudtam a járdán, az ajtó felé haladni. Ugrált, vakkangatott, és mosolygott. Esküszöm, hogy mosolygott, a nagy fekete gomb szemei is mosolyogtak.
A házban aztán megint az idegen érzés. Mintha nem is az otthonom lett volna, újra fel kellett térképezni mindent, hogy minden ott van e ahol volt, mielőtt január 25-én reggel elindultunk a belgyógyászatra.

A hivatal, ahol minden héten szerdán a háziorvos rendel, a házunkkal szemben van. Mivel még rendelési időben hazaértünk, gondoltam gyorsan lejelentkezem a háziorvosnál. Maszk fel, papírok kézbe. A váróban még sokan voltak. Kati is ott volt vele akkora örömködésbe és ölelkezésbe fogtunk, hogy csak na. Volt, aki csak a jaj Istenemet szajkózta egyfolytában, és volt olyan is aki csak csendben elmorzsolta a könnyeit a szeme sarkában. Láttam és hallottam mindent.
Előre engedtek, hogy menjek be minél előbb a rendelőbe. Doktor úr és Ella nagyon meglepődtek, örültek neki, hogy hazajöttem és hogy jókedvű vagyok. Megbeszéltük, hogy mivel van még előző évi szabadságom, azokat és a január februárra időarányosan megjárókat venném ki, és majd utána szeretném magamat táppénzre vetetni.

Volt olyan gondolat a fejemben, hogy majd két kemoterápiás kezelés között bejárok dolgozni. Aztán a sebészeten, amikor már láztalan voltam, de az antibiotikumos infúzió miatt még ott töltöttem 5 napot, elgondolkodtam.
Elgondolkodtam azon, hogy az a hely ahol dolgozom, és a stressz ami ott ér minket, kell e egy gyógyuló szervezetnek. Vagy azt szeretném, hogy még rosszabb legyen a helyzetem, még jobban töltsem a poharat meg, amiről most 17 nap alatt valamennyit sikerült kilöttyinteni? Nem kellenek bele a cseppek, amivel ismét megtelítődjön. Teljes fizikai valómmal, testestül, lelkestül, szőröstül (már ameddig lesz) és bőröstül azon szeretnék lenni, hogy 100 %-ban a gyógyulásra koncentráljak. Nem kell most semmi olyan, ami visszaránt. Nem. Ez az én döntésem, a testem és a lelkem ezt igényli. Én, pedig most nagyon figyelek rá, sokkal jobban mint eddig.

A nap további részében aztán fürdés, teljes fertőtlenítés, finom házi ebéd, persze a diétának megfelelően. Majd egy óra után lepihentem az ágyamba és nekiálltam barátkozni a laptopommal. Mint aki még életében nem látott gépet. Nálam az, hogy 17 napig nem érintek klaviatúrát eszméletlen nagy dolog. Nem vagyok függő, de szeretem a kicsikét. Szeretek rajt filmeket nézni, zenéket hallgatni, közösségi életet élni, érdekes oldalakat felfedezni, blogokat olvasni, passziánszozni, és kijutós játékokat játszani. Na bumm. Ez van, igen, játszom is rajt. Imádok egy bezárt helyiségből, házból vagy akárhonnan kijutni.
Szóval barátkoztunk én és a lapitopim. Esetlenek voltak az ujjaim, kerestem a betűket.
Na és a tévé. Megértem ismét felfedezni. Gondoltam ők lesznek úgyis a barátaim, a fő támaszaim a gyógyulás alatt. Bocsánatot kértem tőlük, hogy elhanyagoltam őket. De szerencsére nem haragtartóak, tették a dolgukat, szórakoztattak.

A nap folyamán voltak már látogatóim is, akik azt hitték, már régóta itthon vagyok. Persze ez nem csoda, hiszen állandóan mondták, hogy ekkor és ekkor jöhetek haza, az infó meg ment kifelé. Én sem tudtam követni, hogy mikor jöhetek haza, nem hogy más.

Telefonon lebeszéltem Timivel, hogy levágja a hajamat, mert valahogy a hátközépig érő hajam annyira tönkre ment a két és fél hét fejtetőre szorosan felgumizástól, hogy hihetetlen. Hétfőn birkanyírás.
  
De a legfontosabb a napban, hogy itthon lehetek.

Otthon, édes otthon.



2016. február 9., kedd

2016. február 8-9. hétfő-kedd


Hétfő hajnalban ismét igyekeztem gondolatban hazajutni. Érdekes módon el is jutottam hazáig, a hidunkra jártunk autóval, kiszálltam az autóból, de a kapu kilincsét nem tudtam lenyomni, hogy bejussak. Hiába próbáltam, nem ment. Abban a pillanatban felébredtem.
Furcsa, hogy még gondolatban sem tudok hazaérni. Biztos ennek így kell lennie, valami oka van annak, hogy még a kórházban kell eltöltenem pár napot.

Edinának reggel ecsetelem, hogy a milejszegi csajok micsoda rendezvényszervezésbe kezdtek, de bevallotta, hogy ő is tud róla, de megígértették vele, hogy nem mondja el. Írtam neki, hogy remélem ez csak egy sima egyszerű kulturális műsor lesz mindenféle anyagi javaktól mentes. Mert nem tudok megbékülni azzal a gondolattal, hogy pénzt adjanak az emberek a gyógyulásomra.

Igen, tudom. Nem egyszerű, mert a betegszabadság illetve a táppénz csak a fizetés töredéke. A gyógyuláshoz szükséges táplálék kiegészítők, vitaminok, egészséges élelmiszerek, gyümölcslevek nagyon sok pénzbe kerülnek. Mellette még az előre nem látható kiadások. Emellett ugyanúgy ki kell fizetni a számlákat, mert azzal hogy valaki beteg lesz, nem mentesül az alól, hogy megússza a kötelezően fizetendő dolgokat.

De ez számomra akkor is nagy terhet jelent. Nem kívánom senkinek sem azt az érzést, amit ezzel kapcsolatban érzek.

Az antibiotikumtól egyre jobban úgy érzem magam, mintha be lennék állva, mondtam is az orvosomnak. Azt mondta ez a bónusz, csak nekem, csak most. Kérdeztem hogy esetleg ettől lila mókusokat láthatok e, de szerinte azt csak a morfiumtól lehet. Ettől minimum rózsaszín egereket. Vicces egy pasi, és valahogy sokkal jobb, ha van min nevetnem. Mert a nevetés gyógyít, ez köztudott. Köszönöm doktor úr!

Mindeközben a nagy infúzió és algopyrin kombótól a májfunkciós értékeim elmásztak a fenébe. Két + -os eredménnyel büszkélkedhettem. Hogy a fenébe fogom én ezt visszatornázni a normál értékhatárba, fogalmam sem volt.
Kérdeztem is erről Marcsit (az ismerős nővért), és felvilágosított, hogy Enikő barátnőmet kérjem már meg, hogy a saját sajtolású máriatövismagolajukból (Göcseji extraszűz 100%-os olajok) küldjön be nekem a kórházba és kezdjem el reggel éhgyomorra inni. Tuti hatásos lesz, mert a férjének is rengeteget segített.
Gyorsan intézkedtem is, hogy minél előbb a kezembe legyen egy üveggel.

Kedd reggelig megúsztam láz nélkül. A viziten azt az ígéretet kaptam, ha nem lesz lázam, és másnap reggel lefolyik az utolsó infúzió, akkor megkapom a zárójelentésemet, kiszedik a varratokat és a távtartót a sztóma alól, és elhagyhatom a kórházat. Közölték, hogy kapok egy receptet, amin 30 napra való vérhígítót írnak fel, nehogy trombózist kapjak. Szuper, ezért aztán estére meg kell kérnem az ápolónőt, hogy mutassa meg hogy kell beadnom magamnak.

A sztómás nővér is el fog látni recepttel, amin a sztómazsákok és paszták kerülnek felírásra. Ezeket a gyógyászati segédeszköz boltban tudom kiváltani.
Kapok még receptet, amin nutridrink tápszert írnak fel, mert a vérképem eléggé összerottyant és a kálium szintem is a béka segge alá került.

Ennyire közel nem éreztem még a hazamenetel lehetőségét.

Remélem az utolsó éjszaka ebben az etapban a sebészeten!

Jó éjszakát! 

2016. február 7., vasárnap

2016. február 6-7. szombat-vasárnap


Éjszaka megpróbáltam Pálma által ajánlott agy áthullámozást :) . Ha haza nem is sikerült vele eljutnom, de annyira ügyesen áthullámoztam az agyamat, hogy eljutottam a szőlőhegyünkre, ahol a kinti padon ülve egy napszemüvegen keresztül, a tejszínhab alakú felhőket szemléltem és még a madarak csicsergését is hallottam. Utána meg a horvát tengerparton, Dramaljban jártam, ahova nyaralni járunk egy baráti társasággal. Éreztem a talpam alatt az apró kavicsokat, hallottam a tenger morajlását. Hihetetlen érzés volt. Annyi energiát kaptam ettől, hogy egy félmaratonnal is
megbirkóztam volna. Ne nem futva, csak sétálva.

A hétvége elég nyugodtan telt. A kórteremben csak hárman feküdtünk, két ágy kiadó volt.
Láztalan voltam, látogatók kérésemnek megfelelően nagyon kevesen voltak.

Közben elővettem a Titkos kert színező könyvet is, amit Marcsitól kaptam egy doboz színes ceruza, faragó és radír kíséretében. Valahogy most nagy kedvet éreztem hozzá, hogy elmerüljek a színek világába. El is kezdtem egy dupla oldalas gyönyörűséget. Bár a fenekem egyre jobban lüktetett, de kértem ülőgyűrűt (ez egy középen lyukas körpárna), a látogatók részére kitett kisszékre (én csak fejőszéknek hívom) tettem, arra ültem, és az ágy végéről levett lázlaptartóra tettem az ágyon a könyvet. A színek a hatalmukba ragadtak és órák hosszan árnyékoltam a titkos kert egyik szegletét.

Enikő írta, hogy sokan megállították a macskura buliban, és a faluban is, hogy érdeklődjenek felőlem. Nagyon jól esik. Sokan lehet, hogy tolakodónak vélik, vagy vélnék, azonban nekem ebben egyáltalán nincs ilyen érzésem. Nagyon jól esik a lelkemnek minden bátorító és együtt érző üzenet. 
Bár ezzel együtt érezni igazán az tud, aki egy ilyen betegséggel megküzdött és felgyógyult belőle, vagy épp benn van.

Gyertyaszentelő ünnepére a milejszegi templomban a gyönyörű nagy karácsonyfák ma lebontásra kerülnek. Ott dolgozik a jól megszokott kis csapat. Hiányoznak, hiányzik a légkör, a templom megnyugtató hangulata.

Közben Anyuék is megjöttek, hoztak finom hazai menüt, mert a kórházi valahogy nem nyerte el a tetszésemet. Aztán váratlan hírrel szolgáltak.
Ildikó ötlete alapján Kati és Enikő, Ildikóval együtt jótékonysági rendezvény szervezésébe kezdett a részemre.
Ildikó kisfia agydaganattal küzdött, de sajnos 2013. őszén ezt a csatát elvesztette. Amikor ő Szombathelyre járt kemoterápiára, nekik is szerveztek egy jótékonysági rendezvényt, és az nekik hatalmas segítséggel szolgált. Mind lelkileg, mind anyagilag.

Hogy ezt a hírt én, hogy fogadtam? Nem könnyű rá szavakat találni. Be kell vallanom, hogy lelkileg engem teljesen paccsra vágott. Jól kibőgtem magamat. Majd mondta Anyu, hogy a lányok nem engedélyt szeretnének tőlem kérni, mert azt tőle kértek és megadta nekik, hanem csak hogy a puszta tényeket közlik velem az ő tolmácsolásában.
Üzenték, hogy kik fognak fellépni, és egy kis családias hangulatú tavaszváró rendezvény lesz. Semmi extra dologra ne számítsak.

Miért vágott teljesen paccsra? 
Először azért mert miért pont nekem? Sok betegséggel küszködő ember van még a faluban, biztos sokaknál kivágja a biztosítékot, hogy mások jobban rászorulnának egy ilyen rendezvényre.
Másodszor egy ilyen jellegű rendezvény nem kismiska. Ezt megszervezni, lebonyolítani. Tudom, pár rendezvényt szerveztem, lebonyolítottam.
Aztán, hogy milyen önzetlen barátaim vannak. Ez annyira elérzékenyített, hogy percekig szóhoz sem jutottam, ami nálam nagy dolog.
Negyedszer az villant be, hogy ha jótékonysági, akkor annak pénzügyi vonzata is van. És én nem szeretném, hogy az emberek a kevés megélhetésükből engem támogassanak. Soha nem voltam olyan, aki másoktól várja a pénzügyi segítséget. Addig nyújtózkodtam amíg a takaróm ért.

Enikő mondta, hogy majd másnak is szerveznek programot, de mivel nekik én vagyok a barátjuk, ezért én vagyok az első, akinek ezt megteszik. Hihetetlen. Felfoghatatlan.

Azt hiszem a lelkemet erre treníroznom kell. Most azt kell erősítenem.

Tizennegyedik éjszakámra készülök a kórházban. Holnap ismét egy új hét kezdődik .


2016. február 5., péntek

2016. február 5. péntek


Mivel az előző este belázasodtam, az infektológiai osztály főorvosa ismét megvizsgált, majd leállított az előző antibiotikumról és másikat írt elő. Ezt naponta négyszer fogom kapni. Reggel, délben, este és éjfélben. Szuper. Főnővér szavaival élve vénás kegyszer.
A sajnálatos hír azonban az, hogy ezt infúzióban fogom végig kapni, tehát innentől kezdve ismét öt nap, amit tuti, hogy el kell töltenem a sebészeti osztályon. Elvileg az utolsó infúzió szerda reggel esedékes. Na bumm. Már beletörődtem, csak múljon el. Az infúzió mellett kúraszerűen algopyrint is írtak elő.

Délelőtt Anyu kontrollvizsgálatokon volt, így Apuval bandáztunk a társalgóban.

Kora délután aztán elkezdett felfelé szökni a hőm, igaz 37,9 volt, de az elmúlt napokban ennek mindig rossz vége lett.
Elkezdtem az ismerőseimet lemondani, akik nap, mint nap látogattak és tartották bennem a lelket, hogy ne jöjjenek, mert nem szeretném megfertőzni őket, és nem szeretnék semmit sem elkapni. Egyre nagyobb az influenzajárvány, tehát nem hiányzik még valami plusz.  
Kértem közben arcmaszkot is, hogyha mégis valaki betéved hozzám, megvédjem magamat.

A sebészem mondta, hogy hétvégén ügyeletes orvos lesz, ne aggódjak, hogy nem tudok hazamenni, majd bandázunk. 

Pálma délután a szöktetésemet tervezte, de lebeszéltem róla, hogy jó helyen vagyok. Úgyis annyira rástresszeltem a hazamenetelre, hogy csuda, és tuti hogy az sem tett jót, hogy folyamatosan olyant akartam, amire a szervezetem még nem volt felkészülve.
Pálma ezután mondta, hogy csináljam a következőt: szem becsuk, otthont elképzel és intenzív agy áthullamozás folyik akkor. Gondoltam éjjel mindenképpen kipróbálom ezt a jó kis módszert, mert bevallom, megtetszett.

Amit aztán magamban skandáltam a következő, általános mondókám volt: Ide figyelj Szekér Bea! Komolyan el kell veled beszélgetnem. Az, amit teszel, nem válik a javadra, lehúzod csak magadat és depressziós, és hisztis picsa leszel. A feladat a következő. Felvértezed magadat, ellene mész annak a hülye fejednek, amelyik most nyom a posványba. Előszeded az összes pozitív gondolatodat. Szépre és jóra gondolsz csak. Hogy minden tökéletes lesz. Csak így lehet. Más alternatíva nincs. Csak ez. Remélem, összekapod magad és felülemelkedsz a keserveiden, a bánatodon és minden negatív gondolatodon.... 

Szép gondolatok, és hasznosak. Fontos a pozitív gondolkodás. Ajánlom ezt mindenkinek, nem csak azoknak, akik betegséggel küzdenek. Néha nem árt megmosni a saját fejünket.
Nem túl sok eseménnyel teli nap volt, de megvolt. Eggyel kijjebb vagyok. Láztalan este. Ujjé.

Milejszegen macskura mulatság van, a piszkos életű barátaim nem küldtek pálinkázó szelfit…. 

2016. február 4., csütörtök

2016. február 4. csütörtök


Az éjszaka szinte alig aludtam. Azonban ez most számomra jót jelentett, mert láztalanul töltöttem el az éjjelt.
Mivel az előző nap délben volt utoljára lázam, így a reggeli vizitkor az orvosom azt mondta, hogy akkor pénteken hazamehetek. Egy másik orvos a szombati hazamenetelről biztosított.
Akkor itt van. Nem messze, de jó. Olyan virgonc lettem ettől a hírtől, hogy egyszerre észrevettem, hogy még a nap is szebben süt be a sárgára festett kórterem ablakain.

Mikor a másnapi hazamenetel lehetősége felmerült, Anyunak telefonáltam, hogy mivel hamarosan vihetnek haza, ne jöjjenek ma látogatóba, pihenjenek kicsit, hisz minden nap jöttek eddig. Folyamatos készenlétben voltak. Mellette még a saját nyűgjük, az otthoni teendők. Lelkiismeret furdalásom volt emiatt, hogy szegények élvezhetnék a nyugodt otthonlétet, ehelyett engem kell nekik gardírozni. Meg is beszéltük, hogy nem jönnek, ha valami változás van, akkor hívni fogom.

Mivel elég eseménytelennek látszott a nap, és az éjszaka sem aludtam, a délutánt alvással töltöttem el. Amikor aztán fél 6 előtt megébredtem, alig tudtam az ágyon odébb moccanni, latyak víz voltam, majdnem elégtem, de mégis vacogtam. Kezdődik! Megint kezdődik! Nem hiszem el!
A lázmérőt, míg elvettem az ágy melletti szekrény tetejéről egy örökké valóságnak tűnt. Lázmérés. 39,1. A másnapi hazamenetelt ismét elbuktam.

Csengettem a nővéreknek, jöttek, hoztak lázcsillapító injekciót, hogy minél előbb megszabaduljak ettől a forróságtól. Mondták, hogy figyeljem továbbra is, és ha lement 36,5-re akkor ismét csengessek, jönnek és akkor az ágyneműt is kicserélik.

Aztán kétségbeesésemben elkövettem egy nagyon nagy butaságot. Ebben a lázas állapotban telefonáltam Anyunak, hogy sajnos nem mehetek haza másnap, és annyira elesettnek érzem magamat, hogy ráadásul még azt is a nyakába zúdítottam, szerintem ebből a kórházból a rohadt életben nem megyek én már haza soha. 
Csak bőgtem, mint akinek a tyúk elvitte a kenyerét. Hogy lehetek ennyire önző, hogy csak magamat sajnálom. Milyen lehetett nekik ezt megélni. Borzasztó. Kegyetlen. Nem elég, hogy magamat lelkileg leamortizáltam, de azt hogy Anyut és Aput is, ezzel a kijelentésemmel a mélybe löktem, megbocsájthatatlan.
Abbahagyhatatlanul itattam az egereket. Annyira elveszettnek éreztem magamat, hogy még hányszor kell ezt az érzést megélnem. Mikor fog már elengedni ez a láz, mikor nem rontja tovább az állapotomat.
A szobatársak ismét csak folyamatosan vigasztaltak. Nem hagyták, hogy még jobban magam alá kerüljek.

A láztól, illetve a beadott lázcsillapítótól szépen álomba sírtam magamat. Mire megébredtem, annyira hideg verítékes volt a testem, hogy akkor meg attól ijedtem meg.
36,0. Ismét csengettem a nővéreknek, azonnal jöttek. Megparancsolták, hogy menjek tusolni és vegyek száraz tiszta ruhát, ők addig a teljes ágyneműt kicserélik, mert egy latyak víz volt minden.

Valahogy mintha kicseréltek volna, hogy a langymeleg víz alatt megtisztultam, és tiszta, friss ágyneműbe fekhettem vissza.

Közben a vizeletvizsgálat is negatív eredményt hozott. Hihetetlen, hogy mi a fene lehet.

Következő mérésnél 8 óra előtt, már megint 36,9. Pedig alig telt el még a tusolás óta negyed óra.
Közben meghozzák az esti antibiotikumot is, bekötik az infúziót.

Megint egy hullámvasúton töltött nap. 



Enikő által szerkesztett Szeretethimnusz

2016. február 3., szerda

2016. február 3. szerda

A mai reggelen elég vegyes érzelmekkel ébredtem fel. Biopszia. Mintavétel a tumorból.
A vastagbél tükrözés folyamán ebből nem éreztem semmit sem, de valahogy most úgy érzem, hogy fájdalommentességből, ez nem az én napom lesz.
A reggeli vizitnél közölte az orvosom, hogy akkor kapok egy beöntést az alsó, leválasztott bélszakaszba, majd utána a sebészeti szakrendelésre fognak átvinni. Ismét kerekesszék, és betegtologató.
A vizit után jött az egyik fiatal nővér, hogy elvégezné a beöntést. Azonban az egyik betegtársam épp tusolt a fürdőben. Így a folyosó végén lévő üres kórterem fürdőjébe mentünk. A nővérke elvégezte a dolgát, majd én is az enyémet.
Aztán visszabattyogtam a kórterembe, de ott már várt a kerekesszék. Így a hálóingen, zoknin, papucson, köntösön és takarón kívül már nem volt más lehetőségem, hogy magamra kapjak valamit.
Még gyorsan a telefont a zsebembe tettem, gondoltam, hátha szükségem lesz rá.
Mindenféle menekülő útvonalon megérkeztünk a sebészet járóbeteg részlegére. Az utolsó ajtó előtt hagyott az alkalmi utaztató partnerem. A sebészet folyosóján én még annyi beteget, ami akkor volt, soha nem láttam. Észrevettem ismerős arcokat is, de elfordították a fejüket. Bár én sem kerestem senkivel sem a szemkontaktust. Pőrének és elesettnek éreztem magam.
A betegkísérő bevitte a beutalómat az asszisztenshez. Majd kiszólt, hogy ne üldögéljek kinn egyedül a székben, menjek be a vizsgálóba. A betegkísérő közben visszament a sebészetre, egy újabb beteget kísért az útjára. Mondta, hogy várjam meg, majd jön értem. Mégis? Hova mentem volna én azzal a székkel egyedül? Egy akkora monstrum volt, hogy meg sem tudtam volna mozdítani az éppen aktuális erőmmel.
A rendelőben beszélgettünk az asszisztenssel, majd nemsokára megjött a sebészem.
Valahogy a vizsgáló asztal a proktológián nem nyújtott túl barátságos és kényelmes látszatot. Levetettem a köntösömet és az asztalra kellett feltérdelni. Könyököt minél közelebb a térdhez tenni. Ezt a kiszolgáltatott testhelyzetet. És akkor még nem is gondoltam, hogy pillanatok alatt ez az érzés el fog múlni, mert egy másfajta érzés borítja el a testemet.
Menet közben éreztem, hogy kezd a testhőm feljebb kúszni, izzadtam, mint egy ló. Majd a doktor úr mondta, hogy megkezdi a mintavételt. Elég kellemetlen, sőt mondhatni túlságosan is borzalmas volt. Több mintát is vételezett. Amíg tartott a biopszia, a könnyeim és az izzadságom csak úgy csöpögött a nejlonnal borított vizsgálóasztalra. Számomra óráknak tartott a vizsgálat, azt hittem soha, de soha nem ér véget. Annyi erőm sem maradt, hogy lekászálódjak a vizsgálóasztalról. Úgy segítettek le közös erővel. Majd a székre ültettek. Az asszisztens kérdezte, hogy ki tudok e menni, beleülni a kerekes székbe, de csak tekerni tudtam a fejemet, hogy nem. Még mindig patakokban folytak a könnyeim. Abban a pillanatban nem éreztem azt, hogy nagyon „bírnám” a megkedvelt orvosomat. Na persze tudom, ő csak a munkáját végezte, és valószínű, hogy másnak sem egy leányálom egy ilyen vizsgálat. De valahogy a láz és a kiszolgáltatottság a lelkemnek nem engedte, hogy megnyugodjon.
Az asszisztens ki szeretett volna menni a kerekes székért, de az orvosom mondta neki, hogy mégis ő a férfi majd ő betolja. Átsegítettek a kocsiba, a lábaimat feltették a lábtámaszra és még be is takargatott az orvosom. Nagyon kedves volt, mert még a folyosóra is kitolt. Kétszer kérdezte meg, hogy ahol leállította velem a kocsit, megfelel e nekem. Bólogattam csak, hogy jó lesz és biztatott, hogy biztosan siet a kísérőm vissza értem.
Közel fél órát vártam a folyosón a sajnálkozó tekintetek között. Annyira megalázó dolog, hogy szerencsétlenül ott vagy hagyva egy folyosón, az influenza járvány idején, köhögő tüsszögő emberek között, én, aki a lázzal harcolok most, hogy minél előbb elhagyjon, és hazamehessek.
Mindeközben szerencsémre a messenger jó szolgálatot tett. Kapaszkodtam Edina és Joli szavaiba, és fel sem néztem a telefonból. Észre sem vettem, amikor a betegtologató megérkezett, csak amikor megmozdult alattam a kocsi, hogy akkor megyünk vissza a sebészetre. Fél 10-re vissza is értem. Hajrá, éljen. Be a paplan alá minél előbb, be a biztonságba, ahol a sebeimet tudtam nyalogatni.

Reggelig már 3 antibiotikumon voltam túl, amit infúzióban kaptam. A vénáim egyre jobban adták meg magukat. Szörnyen néztem ki a kék és lila foltokkal, melyek aztán átváltottak zöldbe majd sárgába. Volt véraláfutásom is. Estére várt egy újabb adag. Ha láztalan leszek reggelig, akkor gyógyszeres formában befejezhetem a kúrát az otthonomban. Egy kis fény a mai napban.

Ezen a napon éreztem eddig magamat a legjobban megtörve, a tükörbe belenézve egy csapzott, beteg embert láttam. Most vettem észre magamon, hogy a felsőtestem hozzáfogyott az alsóhoz. Előkerültek a vállcsontjaim. Fájt a csípőlapátom, ahogy a jobb oldalamon feküdtem az elmúlt napokban.

Délben aztán az elmúlt napokban megszokott érzés uralkodott el rajtam. Égtek a szemeim, rázott a hideg, majd megfagytam a közel 26 fokos kórteremben. Mivel már kiadtak az ápolók egy lázmérőt saját használatra, hogy tudjam mi a helyzet, ismét lázat mértem. Nem csalatkoztam ismét a megérzésemben. Vizelet mintát is kellett adnom. Most már aztán tényleg mindent megnéznek. Azonban ha minden negatív, azt mondták, lehet, hogy a tumortól van a láz. Miért is ne? Egyre jobban leeresztek. Most már a béka segge alatti tavirózsalevél alatt vagyok.
 
Nap folyamán végig a lányok (Enikő, Edina, Pálmi) tartották bennem a lelket. Imrus is hív a nagy Európa valamelyik autópályájáról, szép zöld kamionjából.

Közben Rozsé atya is keres telefonon. Valahogy ő folyamatosan megérzi, mikor van szüksége a lelkemnek egy hatalmas adag támogatásra. Mondta, hogy az interneten megnézett egy sztóma műtét videót, és én egy hős vagyok, nehogy már a láz kibabráljon velem. Hihetetlen, valahogy egy kicsit lenyugodtam. Tudom igaza van, mindig igaza van.

Pálmi délután be is futott hozzám, mindenféle csodaszerrel. Zavarban jöttem, mint egy elsőrandis kislány.
Menet közben akkora herpesz jött a felső ajkam szélének egészére, mint egy nagy botanikus kert. Kirügyeztem. Feszít, fáj, viszket.
Egyre reménytelenebb képet festek. Ismét durván magam alá kerülök. Bosszúság van bennem, hogy miért nem mehetek haza? Legfőképp a testemre, hogy nem úgy működik, ahogy én azt szeretném, és ahogy én az agyamba diktálom a nagy tervet a gyógyulásomra.
Minden porcikám bevette már a kórház szagot, folyamatosan büdösnek érzem magam.
Csak ebből másszak ki.
A szobatársak vígasztalnak, hogy ne csüggedjek, egy láz nem győzhet le. Nagyobb harcot vívok most. A műtét utáni pillanatokat kisujjból kiráztam. Nem adhatom fel most. Annyira, de annyira jó betegtársak, Istenhívők, így egy nyelven és egy érzéssel vagyunk a kórteremben.

Délután azt az információt kaptam, ha az éjszaka és másnap nem lesz lázam, akkor pénteken eltávozhatok a Hospital Hotelből. Viccesen már ennyi éjszaka után csak így emlegetem a kórházat.
Kínomban már viccelődöm, hülyeségeket beszélek, hogy az agyamat tereljem.

Ma Józsi és Rozika is meglátogattak, mennek vissza dolgozni, most sokáig nem látom őket, de tudom, hogy folyamatosan fogjuk a kapcsolatot tartani. Egy nagy táska mindenséget hagynak az ágyam mellett.

Valahogy a lelkemet kell treníroznom, hogy meg kell tanulnom elfogadni dolgokat. Soha életemben nem azt lestem, hogy esetleg másokat kihasználva kapjak dolgokat. És az, hogy most a sok önzetlen embertől, annyi de annyi mindent kapok. Emiatt is folyamatosan küzdök a könnyeimmel. Edina kiadja ezt házi feladatnak, mert ezt a leckét meg kell tanulnom, tanulni elfogadni, nem mindig adni.

A mai napon annyiszor elolvastam a Szent Pál Szeretethimnuszát, hogy megfogalmazódott bennem, hogy ebből fogok idézetet varratni magamra, miután meggyógyulok. Csak még ki kell választanom. Edina ezt a részt is megtalálta, „…hitemmel elmozdíthatom a hegyeket…”

Enikővel aztán este 9 után már arról csevegünk, hogy a pénteki macskurabálba (ez a neve nálunk a húshagyó keddi mulatságnak) lesz e protekcióm az első hely elnyerésére, ha elmegyek és beöltözök kórházi betegnek koszos hajjal, hálóingben, infúziós állvánnyal és tele sztómazsákkal. Biztosított róla, van az a pénz. 

Közben eszembe jutott Csabi kollégám kérdése is. Most ha valaki a seggemre akar csapni, akkor azt hol tegye? A válaszomtól azt hiszem, akik ismernek nem fognak meglepődni. Hátul, de szellenteni elől fogok…. De hiányoznak a poénjai, meg a beszólásai.

A mai napot végigpörgetve ismét az érzelmek hullámvasútvonalán utaztam. Voltam benne nagyon mélyen, aztán a kezemet fogva rángattak ki a posványból amiben tapicskoltam.
A nap végére már viccelődni is tudtam.

A kórterem létszáma 5 fő, telt ház. Mindenki szuszog, van aki horkol, nekem meg nem jön álom a szememre (aha tudom mi jön ezután… mi juthatna ilyenkor az eszembe…). Imádkozom, hálát adok, kérek, beszélgetek a jó Istennel. Mert tudom, hogy velem van, nagyon közel hozzám, és kitüntetett figyelemmel irányítgatja a sorsomat, hogy a gyógyulás útjára terelgesse a gondolataimat és a lelkemet, majd ezeken keresztül a testemet is.

ÁMEN! 

2016. február 2., kedd

2016. február 2. kedd


A reggeli vizit alkalmával kiderül, hogy a mai napon nem mehetek haza. A délelőtti órákban ultrahang és röntgen vizsgálatokat írtak elő.

Mialatt a vizsgálatokra vártam, megérkezett Andi, akit a főnővér kért meg, hogy a sztómával való kételyeimre válaszokat adjon. Kérdeznem sem kellett, mert elmondta, hogy neki milyen érzés volt ugyanaz, mint amin én most keresztül megyek. De nyugodjak meg, a szervezetemnek meg kell szokni, hogy most a végtermék előbb eltávozik és máshogy működnek a dolgok. Majd megtanulom, hogy ezzel is lehet együtt élni, és kell is.
Kicsit könnyebb lett a lelkem, mert mégis más olyantól hallani tanácsokat, aki ugyancsak sztómával él, mint azoktól akik tanultak róla.

A sztómás nővér a tegnapi nap látogatott meg először, ugyanis a zsák cserét, amíg a kórházban vagyok, ő fogja elvégezni. Minden reggel jön, megnézi, hogy aktuális e a csere, vagy maradhat e még egy napot. Folyamatosan mondja, hogy mit csinál, hogy rögzüljenek az én fejemben is.

Majd a reggeli viziten elhangzottaknak megfelelően elvittek kerekes székben ultrahangra és röntgenre, hogy a lázas állapotnak utána nézzenek, mitől van. Az ultrahang szerencsére negatív, tehát nem a műtét és a seb miatt van. A röntgenfelvétel is negatív lett, tehát nem tüdőgyulladás. Tovább keresgélnek.
Az utrahangos orvos mondta, ha lehet, küldessem magamat haza, mert nem fogok meggyógyulni a kórházban, és még ki tudja, miket szedek össze.

Enikő szerint azért nem engednek haza, mert túl sokat szórakoztattam az osztályon dolgozókat és megszerettek. Vicces egy lány ez az Enikő…. : )

Délután a sebészem keresett meg, mert kiderült, hogy a vastagbéltükrözés alkalmával levett szövetminta kicsi volt, így nem tudnak 100%-os eredmény adni. De rosszindulatú a daganat. Amiatt, hogy teljes körű diagnózist kapjanak, meg kell ismételni a biopsziát.
Nem tudom, hogy ettől vagy a láztól lett e hirtelen forró a testem. Amikor már úgy gondolom, hogy mehetek haza, inkább még befelé megyek ebben az egész kórházi történetbe. Valahogy úgy érzem, hogy lassan ereszkedem lefelé egy kút mélyébe.
  
Mivel a lázamat kordában kell tartani, és nem akar elhagyni, ezért az infektológiáról érkezik a főorvos, hogy megvizsgáljon. Kiír egy antibiotikum kúrát, melyet infúzióban kapok meg.
A kezeim olyanok, mint akit agyoncsapkodtak egy bottal.

Este aztán egy telefonhívás kirángatott a mély és sötét kút mélyéből.
Ha csak telefonon keresztül is, de részt vehettem az esti zumba órán. Hallgathattam a zenéket. A zenék között pár szót is váltottunk a csajokkal. Az ágy tetején lépkedtem a koreográfiákat, lengettem a kezeimet. Az arcomon, pedig két oldalt patakokban folytak a könnyeim, mert annyira de annyira jó, hogy ilyen figyelmes barátaim vannak, hogy tudják, mikor vagyok a béka segge alatt, és mikor kell engem onnan kirángatni.

Mélységesen meghatott, és lelkileg felkavart, mert ebben a mai napban megjártam mélységeket és magasságokat.
Mélységeket, mert fogalmam sincs, hogy mikor fogok tudni kikeveredni a kórházi ágyból, és indulhatok haza, és a magasságokat, mert olyan sok jó szívű ember vesz körül.
Köszönöm szépen!

Videó egy kedvenc koreográfiával és a kedvenc zumba oktatómmal: 


2016. február 1., hétfő

2016. február 1. hétfő


Nyolc hét óta először aludtam végig az éjszakát. Valószínű, hogy a láztól és a rá kapott gyógyszertől sikerült ez az extra hosszú alvás.
A reggeli viziten arról tájékoztattak, hogy másnap, kedden hazamehetek. Már lélekben otthon voltam.  
Az, hogy a sztómám külön életet él, elég nehezen viselem. Folyamatosan kurtyog, puffog, ereszt, hangokat ad ki. Kezdek ettől begolyózni, de az agyamnak diktálom, hogy meg kell szoknom, mert ez ellen nem tudok semmit sem tenni. A legfőképpen azt kell megtanulnom, hogy ne szabadkozzak egyfolytában miatta. Lehetetlen küldetésnek érzem. Főnővér találkozót szervezett le nekem egy hölggyel, aki sztómával él, és ő a saját tapasztalatait tudja átadni nekem.

A nénit, aki tegnap este érkezett vissza, eltolták a műtőbe, de szegényem olyan félelemmel ment el, hogy azt hittem rosszul lesz.
Aztán kaptam két új szobatársat menet közben. A nénit műtét után az intenzívre vitték megfigyelni. Most jelenleg hárman vagyunk a kórteremben. Fiatalos csapat. Ismerkedünk.

Délelőtt 11 órakor ismét felment a lázam 38,6-ra. Andi - falubelim - volt nálam pont ekkor a szeptikus osztályról, mert hallotta, hogy bent vagyok a kórházba, és leugrott megnézni. Segített melegítőből átöltözni alvós ruciba. Jöttek a nővérek, vénásan kaptam algopyrint, és ugyanazzal a bökéssel vért is vettek le tőlem hemokultúra vizsgálathoz, hogy mégis mi okozhatja a lázamat.

A hírek egyfolytában influenzajárványról szólnak. Na szuperjó. Nem elég még a bajom.

Dia ismét a sebészeten kézbesített és beugrott hozzám. Közben Pálmi írt, hogy nem messze van tőlem, felugrana hozzám, Dia lement elé a földszintre. Hozott fagyöngy, galaj és dió tinktúrát. Andris küldte. Fincsi cucc. Beszélgettünk, közben meghozták az ebédet, mint egy finnyás gyerek megturkáltam, pár kanállal ettem belőle.
Nagyvizit.
Utána jött a diétás nővér és átvettük vele, hogy a következő 6 hétben mit és hogyan ehetek. Pálmi is végighallgatta velem, hátha neki jut eszébe olyan kérdés, ami nekem nem. Bélműtöttek diétáját kell tartanom. Magos gyümölcsöket, péksüteményeket kerülnöm kell. Puffasztó ételeket, csípőseket nem ehetek. Zsírt, szalonnát, meg az ilyen jellegű dolgokat ismét hanyagolnom kell. Helyette felvágottakat ehetek (bár én úgy gondolom, hogy a felvágottakban vannak olyan dolgok, amiket nem szabadna a belünkbe beengedni) . És a többi és a többi. Kaptam egy A4-es papírt, azon le van írva, mit szabad és mit nem.

Délután Enikő is meglátogatott. Lélekerősítőnek hozott Böjte Csaba könyvet. Így már az online erősítőimet mind láthattam. Edina az elmúlt napokban többször is meglátogatott. Klári, Kati és Imrus is folyamatosan érdeklődik. Betti és Szabolcs babáznak, hisz január 24-én megszületett a kisfiúk Márton. 

Este aztán ismét belázasodom. 7 órakor 38,8. Egyre jobban érzem, hogy a keddi hazamenetel nem fog megvalósulni. Összeszottyanok, annyira jó lett volna az otthon melegét érezni.
Ehelyett ki tudja, meddig kell a sebészeten dekkolnom.
Valahogy a műtét utáni időszakot sokkal jobban átvészeltem lelkileg és testileg is, mint ezt a lázas állapotot. Annyira tehetetlen az ember, amikor a saját verejtékében úszik, és a kezei lábai nem engedelmeskednek neki.

Ráadásul ma a megszokott ápolói csapatot megcserélték. Akik eddig a női osztályon voltak, mentek a férfi osztályra, és a férfi osztály ápolói jöttek a női oldalra. Újabb ismerkedés mindenkivel. Már az előző csapatot megismertem, megkedveltem.

Este megkapom még a megszokott parafin olajat is, amit minden nap meg kell innom, hogy zsírozottan menjenek a dolgok. Jön a szuri is, vérhígító. 

Kapok lázcsillapítót. Negyed 10-kor 37,6, rá fél órára már csak 37,0 a testhőmérsékletem.