Pihenés – Kiállítás - Keresztelő
 |
| Mama kendőjében |
Barátnőm húgának kislánya szerint
jobb vagyok, mint új koromban. Ezt a hacacárén jegyezte meg az anyukájának, aki
a napokban írta ezt meg nekem a facebookon. Tuttika (Nórika) nagyon szabad
szájú kiscsaj, szeptemberben kezdi az általános iskolát, és ami a szívén az a
száján. Imádom nagyon (És Pancsi Téged is – Ő Nórika nővére). Ezen annyira jót
nevettem, hogy akármikor belenézek a tükörbe, ez jut eszembe. Persze amit én
most látok és amennyire „szép” voltam a rendezvényen az ég és föld. Na de ez
vagyok én is.
Nagymamám kendőjét vettem elő és
legtöbbször az van a fejemen. Még barátkozom azzal, hogy az ismerőseim előtt is
levegyem a kendőt. Valahogy nem szeretném őket sokkolni. Szégyenérzet nincs
bennem, hogy egyre ritkább a hajam, mert sajnos ez az énáltalam kapott kemóval
együtt jár.
Kezelés utáni napon annyira jól
éreztem magam, hogy beöltöztem, kendőt kötöttem és kimentem az udvarra. Apu
talicskázta befelé a tűzifát. Gondoltam, akkor én segítem elrakni a helyén szépen sorban, addig ő meg tud pihenni. Mint két lassan járó lajhár tettük a dolgunkat.
Nevetgéltünk, hogy egyikünk tehetetlenebb, mint a másikunk. Apu 69 éves lesz
októberben, nemsokára hetvenkedik. De akkor is, ha ilyen állapotban is, de még
sokáig tartsa meg nekünk a jó isten. Fél óra múlva aztán behúzták a kéziféket,
elfáradtam és lepihentem az ágyikómban. Ennyi friss levegő és fizikai tunning
épp elég is volt, közvetlen a kórházi kezelés után.
Szombaton meglátogatott Tibi, és
még a jótékonysági bálon befolyt nekem szánt összeget hozta el. Beszélgettünk, említettem neki, hogy írok egy
köszönő cikket a rendezvényről. És hogy az összeget is beleírom, hogy mennyi
jött össze. Ebben nem értettünk egyet, mert ő azt mondta, nem írná bele, mert
csak támadási felület ez nekem. Lehet, sőt biztos, hogy nagyon sokan irigyelték
ezt a nagy összeget, amit az emberek nekem adományoztak. De persze gondolom, a
hátterét, hogy mekkora betegséggel küzdök azt senki, de senki nem irigyli
tőlem. Ez annyira jellemző. Na de ezzel nem foglalkozom, mert ez annak a gondja,
aki ezzel foglalkozik.
Azonban én mégiscsak úgy
döntöttem, hogy ha én is az adakozó oldalon lennék és láttam volna, hogy
mekkora tömeget mozgatott meg a rendezvény, teljes joggal kíváncsi lennék arra,
hogy mit sikerült összeadnunk.
Szóval belekerült a cikkbe, mint
már olvashattátok is pár bejegyzéssel ezelőtt a Hacacáré margójára címmel.
A napokban még jöttek felém a
negatív és pozitív élménybeszámolók és pletykák a jótékonysági rendezvénnyel
kapcsolatban. Némelyiken annyira felhúztam magam, hogy mellkasi szorítás lett
belőle. Folyamatosan azzal nyugtatgattam magamat, hogy többen vannak velem,
mint nem. Nem is értem a gáncsoskodó embereket. Valószínű még nem élték meg a
mélységeket. De már a daganatos betegség is a krónikus betegségek közé van sorolva
(mint a diabétesz és pl. a szív-és érrendszeri problémák közé), úgyhogy ma
nekem holnap neked…. És nem a bosszú
vezérel, hogy ezt írom. Soha nem lehet tudni, hogy kiből mikor robban ki
valami. Ez a derült égből villám, csak más… kategória.
Vasárnap a látogatók forgatagával
telt el. Nagyon sokan voltak, de nagyon örültem mindegyiküknek.
Elkezdtem ricinus olajat kenni a
hajamra, annak reményében, hogy ettől előbb kinő a hajam és olyan szuper állagú
lesz, hogy kapásból megkeres valami modellügynökség hajmodellnek. Bár bevallom,
ha valaki azt mondja, hogy a majomszartól nőne ki a hajam, azonnal felvenném a
kapcsolatot Hanga Zoltánnal a budapesti állatkert szóvivőjével, hogy pár kilót
küldjön valami jóképű futárfiúval a lakcímemre…. :) Soha nem lehet tudni. Na de inkább maradok a
ricinus olajnál. Amit meg remélek, hogy nem keverem össze az antioxidánsos
cseppem üvegével, mert aztán akkor szapora perceknek nézhetnénk elé a zsákommal
együtt.
A pihenős hetemen, szerdán a zalaegerszegi
városi könyvtárban Milejszeg település mutatkozott be. A településen élő
alkotók egy része mutatta meg tehetségét. Volt fotókiállítás, mandala,
festmények, kötés, hímzés, horgolás, mézeskalács, búzából font díszek, görbe
fabútorok és a milejszegi hidegen sajtolt olajok is bemutatkoztak.
Szerencsére a fizikai állapotom
megengedte, hogy elmenjek. Bár fáradt voltam, de a hátsó sorban elálldogáltam,
amikor aztán nem bírtam, leültem a kényelmes fotelok egyikébe a hírlapok közé.
Nagyon sok Milejszegről
elköltözöttel találkoztam, mindegyikük szeretettel és pozitív gondolatokkal
fordult felém. Jól tettem, hogy meglátogattam a kiállítást, mert feltöltődtem.
Pénteken Enikővel nekiálltunk
Márton szombati keresztelőjére tortát sütni. Hát mire való két ilyen frankó
keresztanya jelölt, ha nem arra, hogy saját készítésű tortát vigyen a
keresztelő utáni megvendégelésre.
Fekete erdő tortát sütött Enikő,
mert be kell vallanom, hogy én olyan sokat nem tettem hozzá a tortához, mint
pár rózsát formáztam fondantból és a Márton feliratot készítettem el.
A torta nagyon szép, és szombaton
ki is derült, hogy finom is volt.
A keresztelő szombaton délelőtt a
milejszegi Assisi Szent Ferenc plébánia templomban volt. Szűk családi körben
történt a keresztelés szentségének kiszolgáltatása. Márton egy cukorfalat, nagy
türelemmel viselte azt, ami körülötte történt. Enikő volt, aki a keresztelő
során végig fogta Mártont, én pedig besegítettem amiben kellett. Kimondottan
csak azért mert bár nem nehéz a kisfickó, de sokáig tartani nekem még nem megy.
Az atya nagyon szép szertartást tartott.
Nekem már a szertartás előtt csak az kattogott az agyamban, hogy Úristen! Add
meg azt, hogy ennek a csöpp gyermeknek legalább az érettségiét megéljem. Tudom
nagy kérés, de mégis. Ne kelljen neki kis korában elveszíteni az egyik
„hibbant” keresztanyját. De a szertartás alatt az atya szavaira koncentrálva elhessegettem
ezt a gondolatot. De be kell vallanom, hogy nem sok mentette, hogy végig nem
bőgtem azt a fél órát, míg Márton Isten gyermeke nem lett. A mosolyommal persze
igyekeztem leplezni az érzéseimet.
A szertartás után a szomszéd
település vendéglője felé vettük az irányt, ahol már ínycsiklandozó illatok
vártak bennünket. Enikővel persze a keresztelő után ugrattuk a családot, hogy
akkor mi elmegyünk egy utánfutóért, mert az ajándék olyan nagy, hogy csak azon
szállítható, így nagy volt a meglepetés, amikor megérkeztünk.
Enikő vitte a hatalmasra sikerült
tortát, és én a könnyebb ám nagyobb Kutyulit, illetve e többi gyereknek szánt
apróbb ajándékokat is.
Az asztali áldás után megettük a
nagyon finom ebédet, majd a süteményeket és tortákat is megkóstoltuk. Közben a
gyerekek olyan sebességen pörögtek, hogy a hurrikán hozzájuk képest kis tengeri
szellőnek tűnt.
Márton bátyja Áron és az ő első
unokatestvére Ármin között egy hónapnyi különbség van. Áron a fiatalabb. Márton
és Ármin húga, Zselyke között ugyancsak egy hónap különbség van, csak itt
Márton egy hónappal „idősebb”. Annyira édesek így négyen, és nagyon-nagyon szép
gyerekek. Öröm volt őket nézni és hallgatni. A kicsit aludtak vagy ámulattal
nézték a nagyokat, akik felvonultatták az összes birtokukban lévő éneket és
táncot. Persze Ármin a nézését meg a járását című népszerű nótával mindenkit
levett a lábáról.
Menet közben nekem egyszer haza
kellett ugranom egy egészségügyi beavatkozásra, de szinte alig vette észre
valaki, hogy angolosan leléptem, majd visszaérkeztem.
Délután 5 óra körül asztalt
bontottunk és hazafelé vettük Enikővel az irányt. Én voltam a sofőr, hogy a
nagy ünnepre való tekintettel legalább az egyik keresztszülő tudjon valami
nagyoknak való 52%-os gyümölcslével koccintani.
Volt, aki megkérdezte már tőlem pár nappal ezelőtt,
hogy én vezethetek??? Nem értettem a kérdést. A kezeim elérik a kormányt, a
lábaim a pedálokat, az eszem nem ment el, látni is látok. Szóval nem értem,
hogy attól, hogy valaki daganatos beteg, miért ne vezethetne (oké, vannak kivételek). Na persze azért
lelkileg nekem is el kellett oda érnem, hogy 100%-ban a forgalomra tudjak
koncentrálni. Lehet, hogy sok idő, de nekem ehhez ennyi időre volt szükségem,
hogy újra a vezető ülésbe üljek.
Vasárnap pihenéssel telt. Hétfő
reggel 9 órakor vérvétel a központi laborban, utána otthon pakolás a bőröndbe.
Bár ez nagy feladatot nem ad, mert az onkológiáról hazaérkezve a ruhák mennek
mosásra, szárítás és vasalás után vissza. Kidolgoztam azt a rendszert, hogy egy
A4-es papírra felírom, hogy mik azok, amik kellenek a kórházban. Azok mellé
mindig írom a kezelés számát, amik már bekerültek a bőröndbe. Így tuti, hogy
semmi nem marad ki. Tisztasági csomagban kórházas fogkefe, így abból sem kell
ki és visszatennem semmit. Ugyanúgy, mint a gyógyszeres táskába, amiben a
fülhallgatótól elkezdve körömvirágkenőcs és mindenféle apróság van. És ami még
nagyon jó és hasznos dolog az a T elosztó a konnektorba. Hiába van kettő
konnektor az ágy feletti lámpán, az adagoló pumpa akkumulátorának többféle a
vége. Van, amelyik akkora, hogy mellette a másik lyukba már a telefon töltő sem
fér be. Szóval ez állandó szereplője a csomagomnak.
Ezen a pihenős – erősödős héten
egyre többször találkoztam El camino-val. Egyre több blogot olvastam, képeket
nézegettem. És egy hang azt mondja bennem, miután meggyógyultam végigjárom.
Ezzel az élménnyel aludtam el hétfő este.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése