2016. január 31. vasárnap

Szombat este elég hamar bealudtam, Pálmának írtam, hogy tusolás után írok még neki, de aztán elmaradt, mert közben telefonon is kerestek és bealudtam. Szegénykém.
Éjjel 1 órakor aztán megébredtem. Sétálgattam a szobában, nézelődtem, nem zavartam senkit sem, hisz egyedül voltam. A szemben lévő épületben dolgoztak.

Ez volt az első kórházban töltött nap, amit a reggeli tusolás után úgy folytattam, hogy nem hálóinget vettem fel. Melegítő alsó és egy póló. Ez a vasárnapi kórházi öltözékem.

Furcsa, hogy vasárnap van, és a megszokott menetrend, miszerint készülök a szentmisére, kimarad. Valahol üresnek érzem a készülődés  8-9 óra közötti időszakát.

Közben kimentem a folyosóra is, nem volt nagy nyüzsgés. A hátsó szobák előtt ismerős férfit vettem észre. De mivel sokkal vékonyabb, mint amire emlékeztem, nem voltam biztos abban, hogy tényleg az én ismerősöm e. Ő is csak néz folyamatosan. Bátortalanul, de köszöntünk egymásnak, és amikor egyeztettük, hogy mégis kik vagyunk, és hogy mindketten azok vagyunk, akikre gondoltunk, nekiálltunk beszélgetni. Kiderült, hogy a felesége rosszul lett és felvették őt is a sebészetre. Most majd vizsgálatok lesznek náluk is. Majd elköszönt a felségétől, aztán tőlem is, és mondta, hogy megy szentmisére. Majd utána még visszajönnek a gyerekekkel.

Egy emelettel alattam a traumatológián a nálunknál három házzal odébb lakó néni erősödik. Gondoltam, most én látogatom meg, mert a múlt nap ő is meglátogatott. És mivel még nincs látogatási idő, csak nem keres senki sem. Az majd csak 10 órától lesz.

A nővérpultnál az ügyeletes orvos ült, azért megmondtam neki, hogy hova készülök, nehogy azt higgyék, hogy leléptem a térképről. Lifttel megyek le, lépcsőzni nem merek.

Kicsit beszélgettünk, majd visszafelé vettem az irányt a sebészetre.

Ahogy a folyosóra befordultam, az ápolónő jött ki a szobából utána az unokabátyám és felesége. Azt hitték, hogy elvesztem.

Velük is megbeszélünk mindent, mi van velem, hogy vagyok, ők hogy vannak. Meghagyták, bármire szükségünk van, szóljunk, jönnek, segítenek. Bármiben, a ház körüli munkákban is. Ezt nem is tudom hányszor, de hányszor hallottam a napokban. Nagyon jó érzés, hogy sok segítőkész ember van a környezetemben. Szerencsésnek mondhatom magam.
Visszajött az ismerősöm a gyerekeivel a felségéhez, és nagyon kedvesek voltak, mert hoztak narancsos túrótortát, piskóta alapon. Gondoltam, ha a narancsot leveszem róla, és jól megrágom, elég pépes lesz, és beleillik a diétába. :) 

Közben jöttek a további látogatók is. Imrus és Kati is voltak. Nagyon örültem nekik. Józsi unokabátyám ma töltött csirkecombot szeretett volna hozni, de a tegnapi ötlete sokkal jobb volt, kebab tál. Most komolyan. Nem cuki? De aztán rájött, hogy úgysem ehetek ilyeneket most. Maradtam a brokkoli krémlevesnél és valami pépes második fogásnál. Hát ez most annyira nem volt a fogamra való.

A nap folyamán az anyagcsere lelassult. Ami volt, azt saját magamnak kellett ellátnom. Érdekes, mert még az éjszakás nővér azt mondta, hogy az ő dolguk, amíg náluk vagyok. Nincs is ezzel semmi baj, előbb megtanulom, mi hogy esik kézre ez az ürítéses dolog.

Anyuék is voltak nálam, mint minden nap, és mondták, hogy Laci atya a szentmisét Milejszegen értem és Mártonért mondta, aki előtte egy nappal született, mint, hogy én bekerültem a sebészetre. Ki is emelte a szentmisén, hogy a szentlecke, amely a mai napon felolvasásra kerül, az az én nagy kedvencem. Szent Pál Szeretethimnusza. Véletlenek nincsenek. Anyu mondta, hogy végigsírta a misét, és mások is. Ahogy mesélte, azt meg én.

Szombaton egyházközségi gyűlés volt, ahova nem tudtam elmenni, és ott is értem imádkoztak.

Ezen a napon még Szolnokon és Kőszegen is a gyógyulásomért szóltak az imádságok.

Edinának írtam, hogy annyira aggódik körülöttem mindenki, és bennem nincs sem aggódás, sem nyugtalanság, biztosan elhallgatnak előlem dolgokat. Mert különben miért érezném így. Megnyugtatott, hogy ők is csak annyit tudnak, mint amennyit én, és azért aggódnak értem, mert nagyon szeretnek. Folyton mindenki megbőget… Ez nem ér. Valahogy felfoghatatlan számomra, hogy ennyi ember mellettem van. Miért? Megérdemlem én ezt? Mivel érdemeltem ezt én ki? Folyamatosan ezek a gondolatok kattognak az agyamban.

5 óra előtt megérkezett a néni is, akit pénteken felvettek az osztályra. Szegény annyira nyugtalan, hogy képtelenek vagyunk a férjével vigasztalni.

Este aztán valahogy nagyon furcsán érzem magamat. Ég a szemem, vacogok. Tuti belázasodtam. Nem tévedtem. 38,1. Egyre jobban fogy a százas papír zsebkendő. Az orrom alja teljesen kidörzsölődött a bőr. Kaptam gyógyszert, hamar elnyomott az álom. 

2016. január 30. szombat

A reggeli órákban megérkezett a sebészem és a főnővér teljes menetfelszereléssel a kórterembe, ahol egyedül töltöttem az éjszakát.

A következő feladat, amit el fognak végezni, hogy megnyitják a kivezetett bélszakaszt. Már nyöszörgök össze vissza, meg hülyeségeket beszélek és kérdezek lányos zavaromban. Valahogy kényelmetlenül érzem magam. Mi a fene lesz a következő pillanatokban, miután megvágja a doktor úr a belemet? Már előre szégyenlem magam. De ismét a tegyük már félre a gátlásokat mondat jut eszembe, és gondolom nem én vagyok az első beteg akinek ezt a beavatkozást csinálják.

Már amikor közelít a nyitott sztómazsák alján a szikével a doktor felém, sziszegek, pofákat vágok. Mondta, hogy nem fog fájni, persze én, mint egy rossz gyerek, hogy de igen és már érzem is… Nem fog fájni, a bélbe nincsenek idegek, tehát semmit sem fogok érezni. Valóban azt nem éreztem. De azt igen, hogy a bél megnyitásával kezdek megkönnyebbülni. Az a sok levegő, ami a vastagbéltükrözéskor bekerült a bélcsatornába, most nagyon igyekszik kifelé. Na basszus, a pofámról ég a bőr. Az orvos megnyugtatott, hogy ez normális, és nem kell szégyenkezni, mert ennek ez a menetrendje. Most nekem itt jön kifelé az, ami másnak a hátsó fertáján távozik. Mondja, hogy ezt a folyamatot egyáltalán nem fogom tudni szabályozni, amikor odaér a levegő kijön, amikor oda ér a bélsár, az is kijön. Nem fog vele törődni, hogy én épp hol vagyok és mit csinálok. 

Na szép. Átveszi ez a kis kilógó bélszakasz felettem az irányítást. Jól nézünk ki. Miután végeztünk ezzel a procedúrával, hirtelen eszembe jut, hogy az előző nap, mit szerettem volna mondani neki.:

„Nézze Doktor Úr! Én egy 40 éves, épp ésszel rendelkező nő vagyok, önálló gondolkodással, nem egy 90 éves öreg néni, akit a családja bead a kórházba és szegény, azt sem tudja mit keres ott. Szép dolog, hogy Anyuval mindent megbeszélnek, de nagyon szeretnék én is minden mozzanatról, eredményről tudni.” Kérdezte, hogy ezt szeretném, biztos? Igen, mert inkább tudjam a rosszat, mint hogy bizonytalanságban éljek. Megegyeztünk ebben is. Szuper.

Doktor úr azt is mondta, ha elindul a bélműködés, és rendben lesz minden, akkor kedden hazamehetek a kórházból. ÓÓÓ, micsoda jó hírek.

Beszélünk arról is, hogy fűszereset, csípőset nem ehetek. Megkérdeztem még azt is, hogy az alsó bélszakaszból meddig ürülhet még, ami benn van. Ugyanis műtét utáni reggelen annyira megijedtem, mert volt székletem a normál útvonalon. Rettegve ültem az ágyam szélén, hogy biztos oltári nagy baj van, mert ez nem normális. Szerencsémre akkor ismét az ismerős nővér jött nappali műszakra, és előtte benézett hozzám a kórterembe. Megnyugtatott, hogy normális, ne ijedjek meg. Na igen, de nem is számítottam rá, nem is gondoltam, hogy ilyen lehet. Persze aztán az ijedtség után a józan ész úrrá lett rajtam. Ami benn van, annak valahol ki kell jönnie. Szóval a kérdésre, hogy meddig számíthatok ilyen dolgokra azt mondta az orvos, hogy a bél mozogni fog, az maga nyákot termel, ami söprögeti ki az ott található dolgokat.

Elbúcsúztunk, hazament.

A főnővér mondta, hogy van egy sztómás oktató dvd, ha meg szeretném nézni, akkor hoz lejátszót és megnézhetem. Naná, hogy meg szeretném nézni. Hisz abból sokat fogok megtudni, mit hogyan kell csinálni. Nagyon hasznos volt, hogy megnéztem. 

Közben jött a reggeli is. Választhattam egy joghurt és egy tányér tejbedara között. Naná, tejbedara, mit csináljak egy kis joghurttal??? Életem legfinomabb tejbegrízét ettem. Igaz, hogy nem ettem meg mind, csak a felét, de nagyon jóllakott lettem tőle. Kaptam teát is és csokis tápszert. Az orvos azt mondta, hogy most már vége az éheztetésnek, tessék enni.

Ezután aztán elindult a bélműködés, de ez még a felgyülemlett régi dolgok voltak, tehát nem az ami a hazamenetelemet fogja elősegíteni.

Egyre többet köhögök, és náthás is lettem. Minden egyes köhögésnél ki akar szakadni a sztómám. Elég kényelmetlen.

Mire Anyuék megérkeztek, addig egyedül letusoltam. Kis siker.

Nap közben aztán ismét Pálmival, Enikővel és Edinával beszéltem messengeren, sok látogatóm volt, és nagyon sokan kerestek telefonon. Egyre többen írnak messengeren is. Minden új bejelentkezőnél sírok egyet, mert nagyon sok szeretet van a sorokban. Nagyon-nagyon jó hallani a telefonban a hangokat, a bátorító szavakat. Építenek fel, erősödöm és tudom, hogy gyógyulok, már gyógyulok!

Enikő írja, hogy a mamája puszil, és mihelyst hazaérek, varr nekem egy kötényt. Lett egy pótöreganyám, Enikő szavaival élve.

Lassan eltelik a nap, sötétedik kinn. Ismét egy éjszaka, amit egyedül tölthetek a nagy kórteremben. Ha most rossz gyerek lennék, végigugrálnám az összes ágyat. 

2016. január 29. péntek

Műtét utáni nap

Be kell vallanom, hogy a blog bejegyzéseit, főleg azt, amikor a sebészeten feküdtem, később júniusban jegyzem le. Hogy mégis hogy emlékszem ennyire, hogy melyik napon mi történt?

Teljes egyszerűséggel úgy, hogy Edinával, Pálmival és Enikővel napi szinten tartottam a kapcsolatot messengeren. Nekik mindent, vagy majdnem mindent leírtam, épp azért, hogy amikor hazakerülök és eljön az az időszak, amikor is már ki tudom írni magamból a történteket, legyen mankó, amire támaszkodhatok.

Ők hárman voltak, akik mindenben támogattak az online fronton. Ha nekem jó kedvem volt akkor nekik is, ha leereszkedtem a béka segge alá, akkor támogattak, de valószínű ők is kiböjtölték a nehéz időszakomat…

Szóval akkor műtét utáni nap.

Az éjszaka folyamán még mindig a kórházi hálóingben feküdtem, ami a hátamon semmit sem takart. A kórteremben borzasztó meleg volt, a kinti hőmérséklet sem januárhoz illő volt. Az ablak bukóra nyitva volt. Mivel a paplanom is sokszor elcsúszott éreztem, hogy fázik a hátam, de annyira tehetetlen voltam a fájdalomtól, mozogni is alig tudtam, nemhogy rendesen betakargatni magamat. A fájdalom igazából olyan volt, mintha 8000 felülést csináltam volna meg a csütörtöki napon a műtét alatt.

Aztán nagyon el kellett volna mennem pisilni is. Na mi lesz ebből???

Erőt gyűjtöttem, elfordultam a bal felemre. Megpihentem. Lassan a lábaimat lecsúsztattam az ágyról a föld felé. Ismét megpihentem. Óráknak tűnt ez a pár mozdulat. Elkezdtem a jobb alkaromra támaszkodni. Mintha tőrt döftek volna a hasfalamba. De a pisilési inger sokkal nagyobb volt a fájdalomnál. Tudtam, ha egyszer sikerül felülnöm, onnantól nyert ügyem van. Percek múlva sikerült is a művelet. A fejem kicsit kótyagos volt, ezért vártam a felállással. Aztán minden erőmet összeszedve elindultam a wc felé.

Aztán a wc ülve először vizsgáltam meg a csomagot, ami a hasfalam bal oldalára volt ragasztva. Szörnyű látvány volt. A sztómazsák első fala átlátszó zörgős nejlon volt. Mindent lehetett látni. Azért nem voltam becsövezve, mert a sebből szivárgó vér és mindenféle testnedvek ebbe a zsákba csordogáltak bele. Egy nagy bumszlit láttam a hasamon. A belem volt az, szó szerint kilóg a belem. De nem volt felnyitva. Undor fogott el. Undor attól, amit láttam, hogy néz ki és a gondolat, hogy tényleg így kell élnem. Ha nem is az életem végéig, de akkor is.

És akkor kezdtem magammal beszélgetni a tükörbe nézve. Nem, nem buggyantam meg.

Kézmosás után a tükörbe néztem és csak nagyon halkan, elkezdtem szajkózni: Ide figyelj, Szekér Bea! Összeszeded magad, megbarátkozol ezzel a micsodával a hasadon! Ez egy életmentő műtét volt, hogy a beleid ne záródjanak el! Szükséged van az épp eszedre, nem bolondulhatsz bele ebbe! Az eszedre szükséged lesz a gyógyulásod során végig! Most szépen visszamész az ágyadba és visszaalszol, és a reggeli ébredés után felállítod a stratégiát, amivel meg fogsz gyógyulni! Mert ha az eszeddel nem ezen leszel, legjobb lesz, ha elkezded szervezni a temetésedet!

Ezzel a magam fejmosása megtörtént és visszamentem aludni.

A reggeli ébredés után elég vegyes érzelmeim voltak. Benne csengtek a saját szavam a fülemben. Életmentő műtét. Igen, ezen a vonalon kell maradnom és innen elindítani a stratégiát. Könnyebb lesz. Sokkal könnyebben megbarátkozom a helyzetemmel. Élek. Élek, mert még nem végeztem el a feladataimmal. Az első nagy feladat a gyógyulás.

A telefonomon bekapcsoltam a mobilnetet.

A lányok megint aktívak és nem is hagynak magamra, mihelyst észreveszik, hogy online vagyok.

Reggelire aztán kaptam egy tányér háztartási kekszet és egy csésze teát. Nem hiszem el. Vasárnap óta először vehetek élelmet magamhoz. Valahogy nem is hiányzott eddig. Furcsa volt, hogy ismét használnom kell a fogaimat. Mivel a keksz elég kemény, ezért a teába áztattam kicsit. Így a fogaimat kicsit kímélem. Fejedelmi lakoma. A tea fincsi, a keksz szottyos. Szuper. Meg is ettem 4 darabot, na persze nem sietve. Szépen lassan. A tányéron azért elég sokat hagytam még.

Délelőtt Dia is meglátogatott. Vele együtt járunk zumbára és a kórházban dolgozik, kézbesítő. És mivel a sebészetre is kézbesített, gondolta megkukkant, mi újság van velem. Jól esett.

Közben a telefonom sokat cseng, érdeklődnek a közeli barátok. Megszámlálhatatlan pozitív energia árad felém a hívásokból, a látogatásokból és a messengeren jött üzenetekből.

Ebédre kaptam egy tál levest betét nélkül. Nekiálltam kanállal enni. Sokáig tartottam a számban az első kanállal, mert valahogy annyira jó ízét érzetem neki. Aztán rájövök, hogy jobb lesz, ha szívószállal iszom, legalább nem durran be a kanalazástól a bicepszem :).

A déli vizitkor főorvos úr kérdezte, hogy felkeltem e már. Mondtam neki, hogy már tegnap délután. Megdicsért, hogy ügyes vagyok.

A nap végére aztán egyedül maradok a szobában. Egy nénit vettek fel, de mivel őt hétfőn fogják műteni, hazaengedték a hétvégére, majd vasárnap este 5 óráig kell neki visszaérkeznie.

Ami még pozitívum volt a napban, hogy az altató orvosom lesz a néninek is az altató orvosa. Amikor indult volna ki a kórteremből és megszólítottam, Ő nevemen köszöntött. Nagyon kedves volt, csak furcsa, hogy nem volt rajt a vidám műtős sapkája és a maszkja.

Amit ezután mondott az alappillére lett a gyógyulásomnak. Erre építettem fel mindent. Azt mondta, hogy a szervezetem bivaly erős, a műtétnél nagyon jól viselkedett és ő látta. Higgyem el neki, hogy meg fogok gyógyulni. A testem bírni fogja.  

Ez annyira, de annyira sok erőt adott. Most már csak fejben kell összeraknom magamat. Nem is volt kérdés a magammal való éjszakai elbeszélgetés óta, hogy gyógyulni akarok. Hiszek benne, hogy meggyógyulok. Mindent meg fogok tenni ennek érdekében. Tudom, hogy sokan fognak támogatni ebben lelkileg. Sok szeretet kapok már most is. Erősödöm. Percről percre, óráról órára.

A sztómámat, szombaton reggel fogja megnyitni a sebészem. Csak ezért jön be az osztályra. Közben kérdezte, hogy hogyan érzem magam. Mondtam neki, hogy hasizomlázam van, olyan érzésem van. És akkor mondta, hogy találkoztak egy szép kis hasizom réteggel a hájam alatt és sajnos annak a vágásától van ez az érzésem. De én ebből csak azt hallottam meg, hogy van hasizmom. Igen, tudtam, éreztem, hogy odadolgoztam valamit zumbával. J Megérte tekerni annyit. Juppi. Csak jól el van dugva a zsír alatt, nehogy megfázzon.

Aztán kapok egy fülest, – mert sok ismerősöm van a kórházban – hogy a pózvai onkológián van az anyagom, úgyhogy biztosan kemoterápiával fogom kezdeni az előkezelést.

Ezzel az információval is megbarátkozom. Lehet, hogy hülye vagyok, de nagyon várom, hogy kezdődjön a kezelés, és gyógyulhassak. 

Délután Anyuék voltak nálam, segített letusolni, mert már lassan olyan oroszlán szagom volt, hogy az állatkertből is kidobtak volna. Beszélgettünk, megszeretgettük egymást. Nagyon erősen tartják magukat. Anyu kemény, Apun többször látom, hogy elérzékenyül. Gondolom otthon aztán jól kisírják magukat.

Tesómékkal is tartom a kapcsolatot, hívott is és e-maileket váltunk. Évi a közös titkárnő, úgyhogy az ő postaládájából jön a legtöbb levél. Angliából így a legköltséghatékonyabb.

Elkezdtem patikai por alapú C vitamint (aszkorbinsav) és Béres cseppet fogyasztani. Mellette csökkentett derutérium tartalmú vizet iszok, melyet sógornőmtől kaptam ajándékba.

Szinte érzem amikor eszeket magamhoz veszem, hogy sikítanak a rossz sejtek. Ezután a jelszó minden Béres csepp bevételkor a sikítsatok.

Enikővel, Pálmival és Edinával este ismét nagy eszmecsere a program. Nagyon jó, hogy nem hagynak egyedül a gondolataimmal, mert ki tudja hova vezetnének.

Elköszönök tőlük. Elfáradtam. Egyedül az öt ágyas kórteremben. Jó éjszakát!

2016. január 28. csütörtök

A műtét napja.

Reggel 5 óra előtt már felébredek, nem sikerült sokat aludni. Ezen nem is csodálkozom. Egyrészt az éjjel műtött néni elég sokáig ébren tartott bennünket, másrészt az, hogy megvágnak egy borotva éles szikével, valahogy nem hozott mély álmot a szemeimre.

Első gondolatom az volt, hogy mit és hogy is kell csinálnom? Mit mondott este a nővér?

Kislattyogtam a nővérpulthoz, és inkább rákérdeztem újra, mint hogy hülyeséget csináljak. Mértek véroxigén szintet, és mondták, hogy vegyem be a gyógyszereimet (pajzsmirigy, vérnyomás csökkentő és gyomorvédő). A következő kérdésem az volt, hogy van e mérleg, amin megmérhetem magamat. Ott nevetett rajtam Marcsi nővér, hogy neked aztán nagyon fontos, hogy a műtét reggelén tudd, hogy hány kiló vagy. Naná… nehogy már ne tudjam megmondani, hogy hány kiló vagyok, ha kérdezik a műtőben? :) (nem kérdezték). -14 kilónál tartok.

Lassan vánszorog az idő, összeszedem magam, megnézem a messengeren, hogy ki aktív, kinek írhatok. Alszik még mindenki. Megértem őket.

Elindulok a fertőtlenítő tusolásra, felveszem a kórházi hálóinget, mely hátul nyitott, csak a nyakánál és a hát közepénél van egy-egy kötő. Még szerencse, hogy csak annyira átlátszó amennyire….

7 óra után aztán pár szót írok Enikőnek, de ő nem aktív. Edinával aztán sikerül egy kicsit beszélgetnem a messengeren.

Fél 8-kor vizit. Az egyik orvos odaszól, hogy vizit után visszajön. Gondoltam ő lesz a sebészem. Igazam volt, vizit után visszajött és bemutatkozott. Elmondta, hogy ő fogja végezni a műtétet, és mivel feltételes műtétre voltam kiírva 9 órára, sajnos tolniuk kell, mert közbejött egy másik műtét. Kérdeztem, hogy de ugye nem marad el a műtétem? Mert teljesen felkészültem, testileg, lelkileg. Mosolygott és mondta, hogy nem marad el, 10 órakor kezdünk.

Nagyon szimpatikus, fiatal orvos. Nyugalom áradt belőle, ahogy beszélt velem. Úgy éreztem jó kezekbe kerültem, megnyugodtam.

Közben megérkeztek Anyuék, mondták, hogy találkoztak az orvosommal. Nekik is szimpatikus volt. Beszélgettünk mindenféléről, hogy jobban teljen az idő.

Első információm az volt, hogy a műtét után nem kelhetek fel két napig. Nem is tudom, ki mondta, de teljesen megijedtem, mert persze mikor, ha nem máskor, mint a műtét napja előtti napon jött meg a havim. Amúgy a műtétet nem zavarja be, megnyugtatott mind az altatóorvos, mind a sebészem. A megoldás nagyméretű tampon (csajoknak fontos információ, ha emiatt paráznátok).

Közben infúziót kötnek be. Edina is folyamatosan küldte a hivatalból a csajok és Csabi pozitív energiáit. Pár szót még váltottunk és elköszöntem tőle, a telefonomat kikapcsoltam, odaadtam Anyunak.

Lassan 9:45 óra lett, elmentem még egy pisilésre és vártam, hogy eltolják az ágyamat a műtőbe.

9:52-kor aztán kaptam egy kis nyugtató tablettát és befeküdtem az ágyba, a betegtologató fiú eltolt a lift felé. Még menet közben integettem Anyunak, meg Apunak, akik a szoba előtt várakoztak.

A liftben már kicsit ellazul állapotba kerültem. Lefelé mentünk, a földszinti műtő felé vettük az irányt. Lenn nagyon hideg volt, az udvarról bejövő hideg levegő belekapaszkodott a paplanom szélébe.

A műtő előkészítő részébe, amikor beértünk, egy jó hangos jó napot kívánok-ot eleresztettem. Mindenhonnan fejek bukkantak elő, azt nézték ki az idegen, aki köszönt. Integetéssel jeleztem, hogy csak én vagyok. Közben megérkezett az altató orvosom, nagyon szimpatikus fiatal doktornő volt. Mivel az előző műtét még tartott, elbeszélgettünk.

Kérdezte, hogy volt e a családban daganatos beteg. Jó kérdés, és elkezdtem sorolni: Anyu 2006. rosszindulatú melldaganat, anyai nagyanyám méhnyakrák, apai nagyapám prosztatarák, apai nagyanyám leukémia, Anyu 3 testvére az elmúlt 5 évben vastagbéldaganat.

Nagyszüleim 1973, 1983, 1984 években elhunytak, Anyu testvérei közül egy szintén elhunyt. Bár neki aztán a szívinfarktus lett a végzete.

Ezt még így leírva is borzasztó látni.

Beszéltünk a januárban kezdődő fogyásomról és az előtte lévő 1,5 éves -22 kilóról. Ennek nagyon örült, mert mondta, hogy akkor nagyon edzett a testem.

Közben próbáltak új vénát szúrni, mert ami már használatban volt, nem felelt meg a műtétnél. Pár bökés után sikerült is. Aztán eljött a pillanat, amikor kihozták a műtőből az előttem lévő beteget. Nyugtalanságot nem éreztem magamban, hatott már eléggé a nyugtató. Majd tovább toltak az ágyammal és két markos fiú átemelt a műtőasztalra és azon toltak be a műtőbe.

Jól körülnéztem, műtőben még nem jártam. Rám tettek egy csomó vezetéket, monitorra kötöttek – azt hiszem így mondják – és azt is jól megnéztem. Az altató orvos nevetett és megkérdezte, hogy mit nézek. Mondtam, hogy a vérnyomásomat, hogy jó e. Aztán kaptam szurit, rátették a maszkot az arcomra és mondták, hogy mélyeket lélegezzek. Még gyorsan egy fohászt elkezdtem rebegni, de a harmadik levegővételnél filmszakadás.

Következő kép, ami megvan az az, hogy valaki matat a lábamnál. Anyu volt, meghagytam neki, ha visszavisznek a műtőből, azonnal húzzon zoknit a lábamra, mert le fog fagyni. Filmszakadás.

Következő, sárga falakat látok. Azt hittem, hogy nem fognak visszavinni a helyemre. De ez jó hír, mert akkor minden rendben van. Ismét filmszakadás.

Állítólag közben, mint egy kocsis úgy mondtam a magamét. Ja kérem, ráfogom az altatóra.

Aztán közben a déli vizit is megvolt, nagyon kómás állapotban voltam akkor. Amennyire emlékszem belőle, levették rólam a takarót, meg a rám terített hálóinget, ott feküdtem teljes „bőrruhában”. Valamit beszéltek, de nem is értettem mit. Valamit matattak a hasamon, mintha ragasztottak volna rá valamit, de nem biztos.

Aludtam tovább. Közben Anyuék újra bejöttek hozzám a vizit után. Állítólag folyamatosan azt kérdezgettem, hogy Anya? Ugye sokan szeretnek engem? Ez talán a gyerekkorom óta bennem élő kisebbségérzés miatt volt, és a tudatalattim kérdeztette velem.

Anyu közben mondta, hogy 11:32 -kor vittek vissza a kórterembe és integettem nekik a folyosón. Ebből semmire nem emlékszem. Még az altató dolgozott biztosan.

Aztán közben az is nagyon izgatott, hogy hány cső lóg belőlem. De anyu azt mondta, hogy egy sem. De jó. Nincs katéterem. Szuper. De akkor hova folyik, aminek folynia kell a műtéti sebből? Mindenki sétáltatja a palackjait, nekem hogyhogy nincs? Na de nem is hiányoztak.

Közben aztán nem bírtam magammal, mert elkértem Anyutól a telefont és bekapcsoltam. Persze közben azt sem tudtam milyen bolygón vagyok, de a telefon az ott is kell. :)

Első a messenger, és 2 óra után pár perccel már bejelentkeztem Enikőnél és Edinánál is. Pálmi is írt közben, hogy reméli már estére megyek zumbára. Aha, hogy ne mennék. Jót nevetek rajt. 

Edina írta, hogy már beszélt Anyuval telefonon, mindent tudnak, pihenjek csak, és majd jelentkezzem később. 

Közben járt nálam a sebészem és mondta, hogy már felkelhetek a mai nap az ágyból. Hihetetlen öröm volt rajtam. Persze a szabály, hogy csak ápolói segítséggel. Inni még pár órát nem ihattam, mert az altató miatt még félrenyelhetek. Parancs értve.

Ezután Anyuék elmentek Márta keresztanyámékhoz kicsit pihenni és beszélgetni, és hagytak, hogy kialudjam magamból az altatót.

Látogatóm délután Edina sógornője volt, aki a kórházban dolgozik és Eszti keresztlányom is befutott. Azt mondták, nem úgy nézek ki, mint egy friss műtött. Legyezgette kicsit az egomat.

Délután Anyuék visszajöttek, és nagyon éreztem, hogy pisilnem kell. Gondoltam megpróbálkozom a felkeléssel. Csengettem a nővéreknek, jöttek mind. Megbeszéltük, hogy hogyan kell felkelnem. Mondtam, tudom-tudom, porckorong sérvesként gyógytornán megtanultam. Oldalra feküdni, láb letesz felsőtest feltol. Na ez ment is a 4 ápoló segítségével. Kicsit ültem az ágy szélén, nem szédültem. Kértem őket, hogy akkor próbálkozzunk meg a felállással, és ha megy, akkor elmennék pisilni, no meg a nagylányos teendőket is el kellene végeznem.

Négyen kísértek el a szobából nyíló fürdőig, lesegítettek ülni a wc-re és néztek. Mondtam, hogy a továbbiakat szeretném már egyedül elvégezni :) Nevettünk :) Meghagyták ha végzek csakis segítséggel kelhetek fel, szóljunk nekik. De Anyu és Apu segített és bennem is nagy erő volt, hogy minél előbb az ágyba feküdjek. Közben szunyokáltam még egy kicsit.

Este még pár szót váltottunk Edinával messengeren. 

Zumbás nap van, csütörtök. 

Jujj de nagyon hiányzik. 

Kapok zumbás szelfit Edinától, és Pálmitól közben jó kis zumbás zene linkeket. ÓÓÓÓ, az agyamban lejártam a koreográfiát. 

Még a könnyeim is kicsordulnak. Annyira jól esik a törődés. 

Köszi csajok! Szeretlek Benneteket!

2016. január 27. szerda

Egész éjjel a műtét körül járt az agyam. Nehezen aludtam el előző este. Már annyi imát és fohászt elmondtam, hogy máskor belealudtam volna. De most nem. Furcsa volt az is hogy nem nyöszörögnek mellettem.

Reggeli vizitnél ismét előírták a napi infúzió mennyiséget, illetve megnyomkodták a hasamat, és továbbmentek.

Menet közben a nővérektől kipuhatolóztam, hogy szerintük melyik orvos az, akivel érdemes lenne a műtétet elvégeztetnem. Mégis milyen a felhozatal. Persze nagyon jó sebészek vannak a zalaegerszegi kórházban, de mégis kik azok, akik a „belesekre” vannak ráállva.

Sokféle verziót hallottam, abból választottam akkor egy nevet, akiről fogalmam sem volt, hogy kicsoda. De akkor még nem volt szó semmi műtétről.

Eljött a déli, főorvosi vizit. Valahogy olyan sok orvos és nővér volt a szobában, hogy hihetetlen. Főorvos közölte, hogy ha az előírt diétát tartani tudom, akkor hazaengednek és eldönthetem, hogy mi legyen a következő lépés. Megdöbbentem. Haza akarnak adni egy előírt diétával? Álljak neki enni, és ha műtétre kerül a sor, akkor pedig csináljam végig újra a keserűsós procedúrát??? Na neeeeeem. Én aztán nem.

Minden bátorságomat összeszedve a főorvos felé intéztem a szavaimat.

Tudja mit szeretnék főorvos Úr? Mit? Műtsenek meg, minél előbb. Ezen annyira meglepődött, hogy felnézett a lázlapomból szemüvegét az orra hegyére tolta és rám nézett. Ha ezt szeretné, akkor megműtjük. Az orvosok és a nővérek bólogattak, volt, aki még egy like-ot is mutatott.

Azonnal felvettek az osztályra, mint fekvő beteget, mert addig ambulánsan voltam ott.

Főorvos úr közölte, hogy a vizit után visszajön még hozzám.

Olyan kő esett le a szívemről és a lelkemről, hogy hoztam egy hatalmas döntést. De abban a pillanatban, ahogy a kő legördült, valahogy a félelem lett úrrá rajtam. Mi lesz, ha nem ébredek fel a műtétből??? Soha nem feküdtem még kórházban, kivéve a születésemkor. Egy műtétem volt, amit járóbeteg szakellátáson végeztek el. Zsírmirigyeket távolítottak el a hajas fejbőr alól.

Közben új karszalagot kaptam, új lázlap, pörögtek az események körülöttem.

Vizit után a főorvos úr, ahogy ígérte visszajött. Elmondta, hogy mivel a műtét mellett döntöttem, és az onkoteam épp a szerdai napon Zalaegerszegen tart rendelést, így megtárgyalták sürgősen az esetemet, és a kivezetés mellett döntöttek. Tehát sztóma. A szó az agyam hátsó bugyrából előugrott, amit az előző nap elraktároztam

Bea, tartsd még magad! Nem roskadhatsz össze, van még megbeszélni valód a főorvossal.

Kérdezte, hogy kivel szeretném elvégeztetni a műtétet. Visszakérdeztem, hogy kit ajánl? Ő nem ajánlhat, de ha van, akivel szeretném elvégeztetni, akkor őt írják ki hozzám. A következő kérdésemben a felől érdeklődtem, hogy esetlegesen ő nem e vállalná el. Határozott nemmel felelt, mondta, hogy mivel ez egy hosszú folyamat lesz, és nem egy műtétes, hanem három (kivezetés, tumor eltávolítás, sztóma visszahelyezés) ő nem vállalja. És aki elkezdi a műtétek sorát, ő fog végig a sebészem lenni. Akkor közöltem vele a döntésemet, amit már a délelőtt folyamán kispekuláltam. Mondtam, hogy Horváth doktor úrral szeretném elvégeztetni a műtétet. Biccentett, és közölte, hogy akkor úgy lesz, ahogy szeretném.

Azt hogy a műtét mikor lesz, a válasza az volt hogy csütörtökön vagy pénteken.

Miután a főorvos úr elhagyta a szobát, jött a következő mélypont. SZTÓMA. Persze mondta, hogy ideiglenes megoldás lesz. Na de akkor is. Hogy lehet úgy élni, hogy az ember egy hasára ragasztott zsákkal éli a mindennapjait? Sírtam, szegény szobatársaim megértek vigasztalni.

Délután aztán egyszer csak jött egy fiatalember, akiről kiderült, hogy altatóorvos és jött felvenni az adataimat, megvizsgált. Mondta, hogy a holnapi műtét miatt jött. Holnap műtenek? Rám nézett, és megkérdezte, hogy mit mondtak, mikorra van előjegyezve a műtétem? Csütörtök vagy péntek…

Kikérdezte a kórelőzményeimet, megbeszéltük, milyen gyógyszereket szedek. Mondta azt is, hogy nem ő lesz az altató orvosom, mert aki ki van írva hozzám, ő jelenleg műtőben van, a vizsgálatot, pedig valakinek el kellett sürgősen végezni.

Közben befutott Eszti keresztlányom, aki a szívsebészeten ápolónő, hogy keresztanyuuuuuu, miért nem mondtad, hogy mi van veled? És hogy itt vagy? Édes kiskutyám… Mikor???

Mondta azt is hogy látta, hogy holnap délelőtt műtenek. Hoppá, már két csütörtöki műtét belengetés??? Jó hogy tudom, mert legalább fel tudok rá készülni lélekben.

Beszélgettünk kicsit, megszeretgettük egymást és ígérte, hogy a műszakja végén visszajön még hozzám.

Közben lelkipásztoromnak Laci atyának írtam, hogy műteni fognak és nagy szükségem lenne rá, hogy meglátogasson, mert nagyon nagy félelmeim vannak, és össze vagyok rottyanva. Visszaírt, hogy mikor műtenek, mert a mai napon nem biztos, hogy időt tud szánni arra, hogy meglátogasson látogatási időben. De mondtam neki, hogy jöhet utána is, mert az ismerős nővérke, Marcsi lesz az egyik éjszakás nővér, és csak nem dobja ki J Neki is ő a papja.

Megegyeztünk, hogy estére érkezni fog.

Megjöttek közben Anyuék is. Minden nap jönnek szegények.

Anyu is azzal jött, hogy találkozott azzal az orvossal, aki hétfőn jelen volt a rendelőben, amikor felvettek a sebészetre, és kérdezte tőle, hogy mikor műtenek. Megnézte a kiírást és közölte vele, hogy csütörtök reggel 9 óra. Na akkor ez már tuti. Egy zabszemet sem lehetett volna feldugni a fenekembe (na persze fizikailag is elég nehéz lett volna) annyira be voltam parázva. Műtét, sztóma, félelem. Felébredek??? Annyira csak ez járt a fejemben.

Szerencsére nem nagyon kellett sokat ezen agyalnom, mert hirtelen elleptek a látogatók. Jött Márta keresztanyám, Erzsi, anyu nővére és a fia Józsi. Ott volt még Anyu és Apu is. Hirtelen annyi minden volt körülöttem, és annyi megerősítést kaptam, hogy hihetetlen. Hoztak nagyon sok finomságot is. Gondoltam, majd ha már ehetek, akkor mindent felfalok, mert amire ebből a műtétesdiből kijövök és ehetek annyira éhes leszek, mint egy gebe farkas.

Közben befutott Andi és Edina barátnőm is. Nagy szerencsémre. Andi annyira pozitív és Edina is sokat segít lelkileg, hogy már kezdenek a felhők a fejem fölött feloszlani.

Rokonok közben hazamennek, Anyuék is otthagynak a csajokkal.

Poénkodnak a lányok, hogy most mit akarok, lesz menő hasitasim, majd mindegyikre ráírják, hogy guccsi és akkor egy szavam se lehet. Jókat nevetgélünk. Akkor már kijött a számon a zsákos frodó, hasikakitasi szó is. Jó lesz ez, poénkodom a helyzetemen.

Ebbe a jókedvbe érkezik meg Eszti keresztlányom is, és elárulja, hogy egy nagyon jó kis fiatalos team fog műteni. Szuperek. Megnyugszom. Beszélgetünk, nevetgélünk, persze nem zavarva a szobatársakat sem. Közben Laci atya is megérkezik.

Marcsi nővér közli, hogy Bea akkor holnap műtét reggel 9 óra, de ha sürgős eset jön közbe, akkor tolva lesz az időpontom. Na akkor valóban műtét. Ha már ennyi oldalról bejött az információ.

Megkapom a szükséges információkat, éjfélig ihatok bármit. Persze kapásból jöttek a hozzászólások, ha ezt tudtuk volna, akkor hozunk egy kis hazai pálinkát, meg bort. J

Reggel melyik gyógyszereimet mikor vegyem be, fertőtlenítő fürdés, szexi kórházi hálóing.

Lányok közben elmentek. Atyával maradunk kettesben. Szobatársak telefonálnak.

Elmondom neki a félelmeimet azzal kapcsolatban, hogy nem ébredek fel a műtétből. Meggyónok. Könnyebb lett a lelkem. Atya hazamegy.

Valahogy ezt a nem ébredek fel fóbiámat kezdem elengedni.

Próbálunk aludni, de egy beteget hoznak a műtőből és elég virgonc a néni, és jó nagy a szája. Lassan éjfél, és még nem alszunk. 

2016. január 26. kedd

Lassan lett reggel, az éjszakát megúsztam műtét nélkül.

A reggeli műszakváltáskor aztán ismerős ápolónőt vettem észre, pár faluval odébb lakik tőlünk. Ő is megtorpant a kórterem előtt, mintha ismerőst látna.

Aztán az átadás átvételkor tudatosult benne hogy igen, ismerős, aki ott fekszik.

Mintha kicsit jobban éreztem volna magamat. 

Közölték, hogy a keszthelyi CT-re, mentőautó fog elvinni, összekészültem, és várakozó helyzetbe helyeztem magamat.

Ahhoz hogy az előírt időpontra Keszthelyre érjünk, időben el kellett volna indulni, ehelyett később jöttek a mentős fiúk, persze hordággyal, mert nem közölték velük hogy milyen beteget kell vinni. A hordágyra csak a ridikül került, én inkább egy kicsit sétáltam.

Új esetkocsi vitt, szimpatikus személyzettel. A mentőápolóval végigbeszélgettük az utat Keszthelyig.

Ott már vártak rám, a papírjaimat oda szerettem volna adni az asszisztensnőnek, de mondta hogy felesleges, mert konferenciahívás fog történni a zalaegerszegi onkológus, belgyógyász és sebész főorvosok és az ő leletező főorvosuk között. Aztaaaaaaaa betyár…. Ez nagyon durva.

Majd a váró tágasabb részébe küldenek, ahol megkapom a 1,5 liternyi kontrasztanyagot amit 1,5 óra alatt kell meginnom. Egyedül vagyok nagyon… Jó lett volna valaki támasz mellettem, de valahogy nem is fordult meg a fejemben, hogy valakit elhívjak magammal. Ezt most már máshogy tenném.

Aztán jöttek mentek a mentősök, mert a baleseti ambulancia a CT vizsgáló mellett van, és nalááám, kit látnak szemeim??? Azt a csinos mentősfiút, aki az egyik kolleganőmnek megtetszett a 2015-ös egerszegi fesztiválon. Ez feldobja egy kicsit a kedvemet.

Lassan letelik a másfél óra, elfogy a lötyi. Menet közben többször meg kellett látogatnom az illemhelyet, mert a hasmenés még mindig nem hagyott el. Jó hosszúra nyúlt a keserűsós kúra.

A vizsgálat gyors volt, kaptam vénába is kontraszt anyagot.

Ezután kiültettek a folyósra és közölték, hogy meghívták a mentőket nekem, majd jönni fognak. De ha 1 óráig nem érnek oda értem, akkor ismételten telefonálnak nekik. Sokat vártam mire megláttam két mentőst. Rám néztek, de továbbmentek. A vizsgáló felé vették az irányt. Ott az asszisztens a kezükbe adta a leletemet és hallottam, hogy kérdezték, hol a 75 éves néni. Asszisztens elkezdett nevetni, és mondta nekik, hogy nem 75 éves, hanem 75-ben született. Na akkor már mindannyian nevetünk. Szimpatikus keszthelyi mentősök voltak a fuvarozóim visszafelé Zalaegerszegre.

A mentőkocsiban aztán megszerettem volna nézni a leletemet, mégis rólam készült. Miért is nem én kaptam meg? Hát persze, a protokoll. Elkezdett kérdezgetni a mentőápoló hogy mi a bajom. Elsoroltam neki, közben láttam, hogy a leletemet vizslatja. Mondta hogy legyek nyugodt, nincs több probléma mint amiről tudok. Húúúú, ez jó hír.

Ami a végbéltükrözés alatt kiderült, a CT alátámasztotta. A rectum fala az anus nyílástól kb. 8-9 cm-re, legalább 6 cm hosszan egyenetlenül kiszélesedett, 8-10 mm-re.

Megvagy te mocsok!!!

Visszaértünk Zalaegerszegre a kórházba, a sebészeten közölték, hogy átköltöztettek az akut szobából egy másik kórterembe. Még az életkedvem is visszajött ettől a jó hírtől.

A kórteremben 5 ágy van, kettőben fekszenek. Szimpatikus, beszédes és pozitív hölgyek. A cuccaimat mind áthordták a nővérek az akut szobából, az ágy melletti szekrényt cserélték, ugyanaz, amibe előző nap bekötöztettem a szükséges cuccaimat.

A fájdalom, amit érzek, csak arra készteti az agyamat, hogy azon kattogjon, valaki műtsön már meg végre. Vasárnap reggel óta nem ettem, csak infúzió folyt belém. Persze a branülöket használom, mert a vénáim elég ramaty állapotban vannak, és folyamosan bökni kell. Persze amit reggel a sebészet főnővére bökött, a keszthelyi CT-n eldurrantották, újat kellett bökni mikor onnan visszaértem.

Sógornőmmel Évivel, folyamatos e-mail kapcsolatban vagyok (sikerült mobil netet csiholni Edina segítségével az okos telefonomra, amire eddig a sok elérhető wifi miatt nem volt szükségem, és levetettem az üzletben ahol vettem a telefont tavaly nyáron). Ő vázolta a lehetőségeket, hogy ha műtenek koránt sem biztos, hogy a végbéltumort távolítják el. Lehet, hogy előtte előkezelést kapok vagy kemoterápia vagy sugárkezelés formájában, esetleg mindkettőben. És ahhoz hogy a tumort tehermentesítsék, előfordulhat az is, hogy a vastagbelet kivezetik a hasfalra (sztóma). Mint akit leforráztak.

De Éviben azt szeretem, hogy konkrétan elmondja mire számíthatok, nem szépít. És miért mondja? Nem azért mert kegyetlen. Hanem mert én kértem meg rá, hogy ne sumákoljon, mert szeretném tudni a lehetőségeimet.

Azt, hogy akár sztómával kell esetlegesen élnem, valahogy eltettem az agyam leghátsó bugyrába.

Anyuval is megbeszéltük, hogy a holnapi napon a déli, főorvosi vizitnél elővezetem azt a kérésemet, hogy műtétet szeretnék a fájdalmaim enyhítésére.

Közben a külvilággal a messengeren tartom a kapcsolatot. Okos dolog ebben a helyzetben egy okos telefon. :) 

2016. január 25. hétfő.

Reggel, mint a mosott szar, úgy ébredtem. Mert azért amire kelni kellett, sikerült elaludnom. De mihelyst kipattant a szemem, futás a wc-re. Még mindig nem vízszínű… bőgtem, mint egy szaros gyerek, hogy tuti valami nagy gond van nálam, mert ilyen szerencsemalac nincs még egy a világon, aki nem tudja magát kipucoltatni a keserűsóval. Sőt, odáig stresszeltem magam, hogy a vastagbél tükrözést nem fogják megcsinálni emiatt.

Nagy nehezen összeszedtem magam, letusoltam, felszerelkeztem wc papírral, nedves törlő kendővel és irányba vettük a már pénteken megismert osztályt. Gyomorideggel érkeztem.

A pénteki asszisztens udvariasan fogadott, kérdezte, hogy sikerült e a sós oldatos kezelés. Nagy vonalakban elmondtam, hogy mi történt, megnyugtatott és mondta, hogy beszél a főorvos asszonnyal. Pár perc múlva visszajött azzal az üzenettel, hogy mindenképpen el fogja végezni a vizsgálatot a főorvos asszony, mert az állapotomban nagyon fontos ez a vizsgálat.

Sokan ültünk a váróban, félénk pillantásokat vetve egymásra. Tudtuk, hogy mire várakozunk.

Szólítottak, bementem a vizsgálóba. Kaptam egy sárga színű nadrágot, aminek az ülepe nyitott volt. Átöltöztem. Majd a főorvos asszony elmondta a vizsgálat menetét, mondta, hogy kapok egy kis kábító koktélt, amitől nem fogok annyira rossz emlékeket őrizni a vizsgálatról.

Bal oldalamra fektettek, megkaptam a szurit, és mint akit egy vaslapáttal fejbevágtak. Nem biztos, hogy mindent hallottam, de amit igen, az nagyon távolinak tűnt. Mintha víz alól hallottam volna. Olyan volt, mint amikor a fejedet a fürdővízbe beleengeded, csak az arcod van kinn, a füled víz alatt. Annyit éreztem, hogy feszülnek a beleim. Majd mintha valamit bevezettek volna az egyirányú utcámba. Aztán valami suttogás, halk szavak. Nem tudtam kivenni belőle, hogy mit beszélnek. Majd egy kellemetlen érzés, amiről akkor még nem tudtam, hogy mi az. Majd elkezdett a levegő távozni, de elég gyötrelmesen és fájdalmasan.

Ezután felsegítettek a vizsgáló ágyról, átöltöztem, mint egy csiga, majd átvezettek a megőrzőbe. Pár órácskát fektetik a betegeket mielőtt útjukra engedik. Van aki kevesebb, van aki több időt igényel. Lehetett választani hogy ülni vagy feküdni szeretnék. Az ágy vonzott, nagyon fáradtnak és csüggedtnek éreztem magamat. A hasam egyre csak nőtt, a levegő nem igazán akart távozni. Ezer sztorit hallottam már a vastagbél tükrözés utáni levegő távozásról, mindenki megkönnyebbülésként élte meg. Ez normális és természetes, de valahogy nálam ez sem ment. Csak nőtt a hasam, és egyre nőtt, mintha szét akart volna durranni. Emellett folyamatos hasmenésem volt, persze wc csak a szakrendelés folyósójáról nyílt. Kb. 10 percenként botorkáltam el, egyre fehérebben és gyengébben. Hol egyedül, hol anyura támaszkodva, mert Ő végig velem volt a megőrzőben. Menet közben elkezdtem ismét zöldet hányni. Még szerencse hogy mosdó és vesetál volt a szobában.

Jött az asszisztens, kérdezte, hogy hogy érzem magam. Persze én már szabadulni akartam, azt mondtam jól vagyok, anyu pedig mondta, hogy mi a valós helyzet. Pár perccel később főorvos asszonnyal érkezett. Akkor közölte velem a főorvos asszony, hogy sajnos nem sikerült a vizsgálatot teljes mértékben elvégezni. A belek felfújásra kerültek, azonban az endoszkópot nem sikerült felvezetni a vastagbélbe, mert a végbélben olyan szűkülés van, amin keresztül nem lehetett felvezetni az eszközt. 3 mm-es rés volt csak. Emiatt nem sikerült produkálnom a wc-n, emiatt nem sikerült a teljes körű hashajtás sem. Mivel hánytam, infúziót kötöttek be, és többször rám néztek. Egyre rosszabbul éreztem magamat. Az infúzió lefolyt, amit már nagyon vártam, mert ismét a wc-re kellett „elrobognom”. Még jó hogy bekészítettem egy egész tekercs wc papírt. Mondanom sem kell, elhasználtam az egészet.

Mivel a levegő továbbra sem akart megválni tőlem, vagyis én a levegőtől, egyre nagyobb feszülést éreztem. Akkor egy olyan mondtat, hagyta el a számat, ami a teljes kétségbeesés mondatott velem. Szegény anyura zúdítottam rá: Én azt hiszem ebből a kórházból, nem fogok soha hazamenni. Ott bőgtem, mert annyira üresnek és mégis annyi minden gondolattal az agyamban feküdtem ott, hogy valahogy csak az kattogott bennem, hogy nincs erőm hazamenni, és lehetőségem sincs, ahogy érzem magam.

Ezután, mivel nem javult az állapotom a főorvos asszony azonnali röntgen vizsgálatra küldött egy betegtologató fiúval. Nem mondom, eléggé kiszolgáltatott az ember, amikor már annyi ereje van csak, hogy az ágyról áttottyanjon a kerekes székbe. Hideg volt, usanka a fejre, irány a röntgen. Ott egyszerre fogadtak, gyorsan elkészült a felvétel is.

Majd visszatoltak a belgyógyászatra, ahol a főorvosasszony várt. Mondta, hogy mindenképpen meg kell várni a röntgen eredményét, de beszélt a sebészeti osztállyal, mert ilyen állapotban nem enged haza, mert fél hogy bélelzáródásom lesz. Egyre jobb kilátások. 

Visszafektettek az ágyra és vártuk a röntgenfelvétel eredményét.

Sajnos beigazolódott a főorvos asszony sejtése. Bélelzáródás közeli állapotba kerültem, így újra kerekesszék, toltak át a sebészeti osztályra. Ott ismét azonnal fogadtak. A vizsgálóban az osztályvezető főorvos várt, illetve még egy orvos is volt benn, két orvos írnokkal.

Főorvos úr megkért, hogy fáradjak a függöny mögé, toljam le a nadrágom, és feküdjek a bal oldalamra. Ami ezután következett, azt nem kívánom senkinek sem. Rektális digitális vizsgálat. A függöny résnyire szétnyílt ott pont láttam anyut. Tekintetemmel belé kapaszkodtam, mert olyan fájdalmat és megaláztatottságot éreztem abban a pillanatban, hogy legszívesebben megszűnni kívántam volna.

A főorvos nyersen közölte hogy egy karfiol típusú végbéldaganatom van, a röntgen felvétel és a panaszaim szerint fel kell, hogy vegyen az osztályra ambuláns betegként.

Az a mondat villogott az agyamban, amit a belgyógyászaton mondtam. Nem fogok innen hazamenni…. Mennyire igazam volt.

Kérdeztem, hogy mikor kell befeküdnöm az osztályra. Holnap reggel?

Holnap reggel? Kérdezett vissza a főorvos. Nem, mondta, azonnal. Innen sehova nem mehetek, hacsak saját felelősségre nem, de akkor ne számítsak semmi jóra.

Ezután az akut szobába lettem befektetve. Tudni kell, hogy itt a problémás, rossz állapotban lévő betegek vannak, akik a műtőből lekerülnek, illetve nagyobb odafigyelés szükséges az esetükben.

Mit ne mondjak, abba a szobába valahogy annyira félelmetes volt, hogy még halálközeli élményem is volt.

Kaptam kórházi hálóinget, majd közölték, hogy ha nem fog javulni az állapotom, akkor azonnali műtétet hajtanak rajtam végre. Találkoztam azzal az orvossal, aki az éjszakai ügyeletet vitte aznap. Fiatal, nyugodt és szimpatikus orvosnak tűnt. Ekkor már keményen benne voltunk a délutánban. Mondtam az orvosnak, hogy nekem másnapra Keszthelyre CT-re van előjegyzett időpontom, hogy akkor apu elvinne. Közölték, hogy semmiképp nem, majd ők leszervezik, hogy miként jutok el.

Kaptam csípős injekciót, folyamatosan infúziót, és paraffinolajat. Ekkor az, hogy mikor ehetek legközelebb eszembe sem jutott. Aztán többször is befutott az orvos, többször megnyomkodta a puffadt hasamat. Mondta, hogy már nem érzi annyira rossznak a helyzetet, de folyamatosan megfigyelés alatt tartanak.

Közben anyunak felírtam egy darab papírra, hogy miket készítsen össze nekem, mikre lesz szükségem. Ők hazamentek, hogy összepakoljanak egy pakkot. Akkor még fogalmam sem volt, hogy meddig fogom élvezni a kórház vendégszeretetét.

Anyuék visszatértek, láttam rajtuk, hogy teljesen össze vannak zavarodva és törve. De keményen tartották magukat. Mint ahogy én is. Nem akartuk egymást gyengíteni azzal, hogy sírjunk. Majd megkértem őket hogy menjenek haza, ha műteni kell, akkor úgyis értesítik őket.

Nem kellett. Hosszú éjszaka elé néztem, hisz a szomszéd ágyakon fekvő betegek folyamatosan nyavalyogtak, nyögtek, és rosszul voltak. Ez eléggé lehúzott lelkileg. 

2016. január 24. vasárnap

A reggeli mise után már teljes stresszben voltam, hogy hogyan fogom én ezt a keserűsót meginni. Reggelin túl, agyban már azon kattogtam, hogy mikor ehetek legközelebb (hajjaj, ha akkor tudtam volna azt, mi vár rám…)

Az előírt módon és időben nekiálltam a hashajtásnak. Aki ezt a keserűsós cuccot kitalálta, háááát, tuti hogy a sok ember, akinek meg kell innia, nem foglalja imába a nevét….

Borzasztó, szóval leírhatatlan, de ahhoz, hogy a vizsgálatot el lehessen végezni, kénytelen az ember meginni. Nálam valahogy azonban nem akart működni. Persze elkezdődött, aminek el kell kezdődni, de azt írták, hogy pár óra alatt el kell érni azt az állapotot, hogy csak tiszta víz folyjék ki az emberből. Nekem ez órák múlva sem történt meg. Sőt nem tudtam a 3 liternyi sós oldatot meginni, mert a második liter után elkezdtem hányni. Keményen epét. Zöldes színűt. Soha nem gondoltam, hogy ilyent lehet. Hát kérem, lehet.

Hívtam a belgyógyászat nővérpultját is, mondták, hogy ha tudom, azért igyam meg a fennmaradó lötyit. Keménységemmel próbáltam magamon úrrá lenni, de ahogy a poharat a számhoz emeltem, már elkezdtem öklendezni. Szenvedtem, testben, agyban, lélekben. Mindenhogyan. Velem együtt anyu és apu is. Végignézték, hogy mennyire megvisel az a tehetetlenség, hogy még ezt a procedúrát sem tudom végig csinálni. Ehelyett azonban még hajnalban is futkostam a wc-re és minden alkalommal azt vártam, hogy vízszínű legyen és legyen már vége az egésznek. Nem sokat aludtam, nem sokat aludtunk.

2016. január 22. péntek

Reggel 8 órára kellett a belgyógyászat endoszkópos szakellátására érkeznem. El nem tudtam képzelni, hogy hogyan fogom végig csinálni ezt a vizsgálatot, mert egy öklendezős, könnyen hányós fajta vagyok. Gondoltam, lesz, ami lesz, biztos találkoztak már itt mindenféle beteggel, félelmeimet és szégyenérzetemet félre kell tennem. Nehezen ment.

Lassan ment az idő, az orvosok is kevesen voltak, így csúsztak az időpontok. Majd behívtak. A főorvos asszony elmondta, hogy mit fog csinálni, és vizsgálat folyamán mindig mondja, hogy mikor mit kell tennem.

Amikor megláttam a csövet, melyet le kell nyelnem, hát meglepődtem, gondoltam én leszek az első, aki erre képtelen lesz.
Megnyugtatok mindenkit, le lehet nyelni.

Az első feladat egy nagy nyelés és onnantól aztán megy minden a maga útján. A vizsgálat gyors volt és nem hozott semmiféle olyan eredményt, ami kimutatta volna, hogy a gyomornak lenne problémája. Kezdődő nyombélfekélyt mutatott ki csak a vizsgálat, erre gyógyszert írt fel a főorvos asszony.

Azonban mivel a gyomor tumormentes lett, ezért további vizsgálatra lesz szükség. Vastagbéltükrözés, és egy nagyon közeli időpont, január 25. hétfő reggel 8 óra.

Bevallom az, hogy a gyomorban nem talált semmi oda nem illő dolgot a doktornő, nagy megkönnyebbülést hozott számomra, azonban a kétség, hogy akkor mi lehet egyre jobban egy részre, a bélre terelte a gondolataimat. Mert hol máshol lenne az a fránya daganat, ha nem ott?

Főorvos asszony részletezte, hogy kell felkészülnöm a vastagbél tükrözésre, és ellátott keserű só recepttel. Hazafelé kiváltottam a patikába, és hát barátkoztam a nehéz dobozzal. Hétvégi program vasárnapra kipipálva, totál beszarás… akarom mondani befosás.

Utolsó étkezés a hétfő reggeli tükrözés előtt a vasárnap reggeli…

Nem ehetek 24 órán keresztül??? Na nemááááááááááá…. Ilyent? Én??? Aki szeret enni??? Na lesz ami lesz. Lelkileg megpróbáltam magam felkészíteni, hogy mi vár rám. 

2016. január 21. csütörtök

A mai napon délig dolgozom, mert valahogy otthon ülve megbolondulnék a gondolataimtól. Így legalább közösségben vagyok, társaságban, ahonnan csak pozitív dolgokat és gondolatokat kapok. Biztatnak a kollégák. Délben aztán marha nagy erőmbe kerül, hogy eszeveszett bőgés nélkül tudjak kivonulni a hivatalból. Elköszönök gyorsan mindenkitől, az usankámat jól a fejembe húzva. Nehezen megy, hogy ne buggyanjanak ki a könnyek.

Apu autóval vár a hivatal előtt, szó nélkül megyünk hazafelé. Otthon tusolás, vegyes érzelmekkel, összeszedtem magamat, és szülőkkel felvértezve indulunk el a Zala Megyei Kórház onkológiai szakrendelésére.

Ott várva már akkora feszültség van bennem, hogy remegek. A lábaim önkéntelenül mozognak, már attól kapok idegbajt, hogy nem tudok parancsolni magamnak.

Aztán szólítanak….

Mintha egy lassított felvétel következne. Az asszisztensek arca gondterhelt, látom rajtuk, hogy valami nagyon nem jó. Valami nagyon nem jó bennem, valami elromlott…

Doktor úr is gondterhelten néz rám, majd észreveszek a monitoron egy labor leletet, ahol a tumormarker CEA érték volt szembeötlő. Gondoltam, hogy ez csak az én leletem lehet, mert ha velem foglalkoznak, akkor miért más beteg lelete lenne nyitott állapotban?

A CEA érték 54,10. A referencia érték 0,00 – 4,00 között található. BUMMMMM. Mint akit leforráztak. Az orvos nem is néz rám, észrevette, hogy csak bámulok nagy kerek szemekkel a monitorra.

Vázolta hogy a mellkas CT azt mutatta ki, amit az utrahang lelet is mutatott, tehát a máj mindkét lebenyében számos 5-35 mm –es hypodens, mérsékelt kontrasztanyag halmozású pathológiás góc ábrázolódik. A májkapuban lobulált kontúrú 5 cm átmérőjű nyirokcsomó conglomeratum figyelhetző meg. És a többi és a többi.

Mintha egy filmet néznék, és nem velem történne mindez.

Az onkológus elmondta hogy a májon lévő tumorok nagy százalékban másodrendűek, így a primer – azaz elsőrendű – tumor keresése van folyamatban. Mivel emésztőszervi problémáim voltak, erre a területre szűkült a keresés.

Kérdeztem tőle, hogy a belgyógyászati vizsgálatok meggyorsítása nem indokolt e. Mondta, hogy a belgyógyász főorvos már kereste telefonon (külső segítséggel protekciót kerestem, hogy valahogy ne kelljen már március 17-ig várnom a vizsgálatokra) és várja a hívását, ha kész labor és CT lelettel rendelkezem már.

Telefon a két főorvos között. Másnap január 22-én, pénteken, a belgyógyászaton gyomortükrözésre nyertem azonnali időpontot.

Mivel csak mellkas CT lelettel rendelkeztem és az onkológus főorvos indokoltnak látta a hasi és kismedencei CT felvételt is, így arra is elláttak beutalóval. Csakhogy a zalaegerszegi kórház gépe feladta a szolgálatot, így Keszthelyre kell menni a felvételt elkészíttetni. Az előjegyzett időpont január 26. kedd.

Szép kis lista, micsoda gyors menet, igaz a háziorvos felkészített rá, hogy gyorsan fognak pörögni a vizsgálatok körülöttem. Igaza lett. Legalább nem kell heteket várnom.

Felkötöttük a kolompot hadd szóljon.

Munkahelyemet értesítettem, hogy a következő napokban nem tudok menni dolgozni, mert további vizsgálatokra van szükség.

2016. január 16-21. közti időszak

Mivel aktív munkaviszonyt folytatok, így a munkahelyemen – ami egy 7 fős kollektíva – kevésbé esélyes az, hogy eltitkoljam, hogy hova járok folyamatosan. Így szegény kollégáim azok, akikre ebben az időszakban rázúdítom minden félelmemet és érzésemet.

Nekem sem egyszerű, nekik sem. A munkámat nehezen tudom végezni, mert az agyam folyamatosan azon kattog, hogy mi a bajom. Otthon a szüleim szívét és lelkét nem akarom feleslegesen terhelni, épp elég nekik megbírózni azzal, hogy a gyerekük valami kemény dolog kezdetén van. Mivel az ultrahang már kimutatta a májon lévő gócokat, tudtuk, hogy nem egy egyszerű dolog van a szervezetemmel.

Fizikai fájdalmaim is vannak, nem tudok ülni, folyamatosan nyomó érzés van a hátsó felemben. Már zumbára sem tudok járni, mert sem fizikailag, sem lelkileg nem bírom. Az hogy a rendszeres mozgást abba hagytam teljesen tönkretesz. Az életem részévé vált, másfél év alatt 22 kilót fogytam a segítségével. A zenék melyekre a koreográfiákat táncoljuk, azok tartanak életben. Persze mivel nem tudok rájuk mozogni, lelkileg megvisel. Ördögi kör.

Egyre többen tudják meg, hogy mi van körülöttem. Nagyon sok erőt kapok, és mindenki biztat, hogy biztos nincs nagy baj, majd meglátom, hogy semmi komoly problémát nem fognak találni. De valahogy belülről valami rág, valami eszi a sejtjeimet, érzem, és azt is, hogy ennyire gyengének, sebezhetőnek, rosszullétektől telinek soha az eddigi életemben nem éreztem magamat. Legfőképpen magamban őrlődök ezekkel a gondolatokkal. Sokat sírok. Sokat sírunk a kollégákkal, ismerősökkel. Pedig nem vagyok egy löttyedt csaj, aki mindenféle szirszarra elbőgi magát. Aminek ki kell jönni, jöjjön ki…..

A héten dolgoztam, több-kevesebb sikerrel. Még azért egy Start közfoglalkoztatási pályázatot felrögzítettem az online rendszerbe a falumnak, bár a határidő odébb volt, de valahogy az agyam hátsó bugyrában ott matatott a gondolat, hogy csináld meg Bea, mert nem biztos, hogy később meg tudod csinálni.

Őszintén, kendőzetlenül

Kérlek, ki ezeket a sorokat olvasod, ne botránkozz meg, hogy amit érzek /éreztem leírom a maga kendőzetlen valóságában… Együtt sírunk, együtt nevetünk…

Nem azért írom meg a történetemet, hogy sajnálatot ébresszek másokban. Ugyan már, nem kell sajnálni. Ma nekem, holnap Neked… Sajnos. Ez egy ilyen csúfság.

Nekem egy terápia, hogy kiírom magamból, Neked, pedig egy tanulság, hogy ha valami nem okésat érzel a szervezetedben, időben vidd el a fenekedet az orvoshoz!!!

Azonban, hogy ebből blog lesz, az első műtétem után ötlött fel bennem. Barátnőm, Enikő felajánlotta segítségét, hogy ő majd elkészíti nekem a blogot, én csak töltsem meg tartalommal.

Az írások hol folyamatosan, hol némi késéssel kerülnek be egy szövegszerkesztő programba.

A megjelenésének idejét, a kilencedik kemoterápiát követő CT eredmény utáni időpontra tűztem ki.

Ezért aztán hol jelen időben, hol múlt időben kerülnek megfogalmazásra a bejegyzések. Nézzétek el nekem. Nem tanultam soha írni, csak jönnek belőlem a szavak, és az ujjaim ficeregnek, hogy leírják őket. 


Kiegészítés (2016.06.29.) 

Igaz még, nincs a kilencedik kemoterápiás kezelés utáni hivatalos CT lelet a birtokomban, és nagyon sok elmaradásom is van, de hirtelen felindulásból :) úgy döntöttem, hogy a mai napon közzéteszem az eddig bejegyzett irományaimat. 
Menet közben készülni fognak a további bejegyzések. A frisseket igyekszem azonnal bejegyezni, a régieket pedig folyamatosan pótolni fogom. 
Azért is gondoltam, hogy így, ilyen hiányos állapotban is közzé teszem a blogot, mert jobban motivál, hogy kiírjam magamból az eseményeket. 


Enikő! Nagyon szépen köszönöm a segítségedet! :) <3

2016. január 15. péntek

CT előtt 6 órával már nem ehettem semmit sem, csak folyadékot ihattam. Ez nem esett nehezemre hisz ebben a helyzetben nem is kívántam semmit sem magamhoz venni.

Időben érkeztünk a vizsgálatra, mert nem tudtam, hogy a kontrasztanyagot, mely a vizsgálathoz szükséges innom kell e, vagy vénásan kapom meg. Nem kellett inni, így elég sokat kellett várni. Azért is mivel a vizsgálatot végző gép javításra szorult, így csúsztak az időpontok.

Mikor rákerültem viszonylag hamar túl voltam a vizsgálaton. Tüdőkapacitásra szükség van, a levegőt úgy kell benntartani ahogy a gép mondja.

Eredményre nem kell várni, hisz a leletező orvos nem egyszerre vizsgálja meg a felvételeket.

Tehát egy hét várakozás. Nem tudom, mennyire fogok tudni létezni….

2016. január 13. szerda

Reggel csinosba öltöztem, gondoltam gyorsan letudom a háziorvost és irány a munka. A háziorvosom többször olvasta el a leletet, egyre jobban kikerekedő szemekkel. Mondta, hogy sürgősségi beutalóval fog elengedni az onkológiai szakrendelésre, mert sajnos az ultrahang lelet arra utaló jeleket mutatott, hogy további szakrendelésen való jelentkezés szükséges. Mondta azt is, hogy nagyon gyorsan fognak körülöttem a dolgok haladni, mert a jogalkotók jobb belátásra tértek, és akinél tumorra utaló jelek mutatkoznak, két hete van az egészségügynek, hogy teljes körű diagnózist állítsanak fel.

Munkahelyemet hívtam, tőmondatban közöltem, hogy mi a teendőm. Nem nagyon volt erőm beszélni.

Otthon gyors készülés, autóba ülés, apu vezetett, képtelen lettem volna rá olyan állapotban koncentrálni a forgalomra. Anyu kísért. Anyu akivel 2006. januárjában kezdtük a rosszindulatú melldaganatot. Már tavaly novemberben azt skandálta, hogy annyira rossz érzése van a 2016-os évvel, valami nagyon rossz fog történni. Érzi. Hát jók voltak az érzései…

Onkológia a zalaegerszegi kórház területén épült új épület negyedik emeletén, még jó hogy anyu járatos, így nem keveredtünk el a lépcsőházak és a liftek között.

Szerencsémre, nem voltak sokan amikor megérkeztünk, egyszerre bekérte az asszisztens a beutalót és a személyes okmányaimat. Egy beteg volt előttem, és én jöttem. A doktor úr megnézte az ultrahang leletet. Megvizsgált, kérdezte a fogyást, akkor már -8 kiló. Kaptam CT és nagylabor beutalót, illetve említettem neki, hogy a belgyógyászatra is adott beutalót a háziorvos és március 17-re kaptam időpontot. Akkor azt mondta hogy a CT és laboreredménytől függ, hogy meg kell e sürgetni a belgyógyászati vizsgálatot.

Mivel még a nagylaborban volt rendelés, gyorsan átrobogtam az onkológiáról, anyut megkértem hogy várja össze a papírokat az onkológián.

A rendelési idő utolsó perceiben estem be vérvételre. Kérdezték vittem e vizelet mintát, reggeli elsőt. A válaszom az volt, hogy azt sem tudtam, hogy ma ide fogok jönni. 

Mire végeztem a laborban arra anyu is odaért az onkológián kiállított leltekkel, beutalókkal, útiköltség papírral. Igen, mert fizetjük a TB-t van ilyen lehetőség is, ha vidéki vagy kérj útiköltség papírt, melyet az orvos leigazol, ha a dokumentumon feltüntetett szakrendelésekre jársz. Ha betelik, be kell vinni az illetékes irodára és fizetik az útiköltséget postai úton vagy a bankszámládra, ahogy kéred. Érdemes rá odafigyelni, Milejszeg – Zalaegerszeg - Milejszeg (30 km egy forduló) vonatkozásban 4 alkalom 3ezer párszáz forint. Szóval sok kicsi sokra megy alapon, érdemes erre odafigyelni.

Mellkasi CT előjegyzés 2016. január 15. péntek, 11:45

Onkológia kontroll 2016. január 21. csütörtök 14.00. (ekkor már labor és CT eredmény is lesz)

Lelki állapotom olyan, mintha egy hullámvasúton ülnék, amin semmi sincs, ami megvédjen attól, hogy kizuhanjak…. 

2016. január 12. kedd

Délután fél 3. Az ultrahang időpontja. Kicsit előbb érkeztem, sok beteg, persze egy csomóan türelmetlenek. Vittem magammal könyvet, gondoltam majd tudok koncentrálni. Nem sikerült. Nem tudtam, hogyan üljek, illetve az elégedetlenkedő hangok körülöttem rohadtul türelmetlenné tettek. Már tőlem szokatlan módon egy : „..menjünk ki az utcára és sztrájkoljunk a jobb ellátásért …” kijelentést nem hagytam szó nélkül. Csak tessék kabátot venni mert nagyon hideg van kinn. És jó hangosan tessék skandálni hogy mindenki meghallja… Többen bólogattak, hogy na végre most befogja a főfőfő elégedetlenkedő. Csend is lett. Ellenben a lelkiismeretemnek nem tett jót, hogy így viselkedtem. Mi a franc van velem??? Megbuggyantam??? Lehet.

Sorra kerültem.

Az orvos nagyon alapos volt, sokáig nyomikolt a trutyis készülékkel. Ami aggodalomra adott okot, hogy minden mozdulata a májamnál ért véget… Kegyetlenül izgatta az agyamat, hogy valamit talált. Kérdezte mikor voltam utoljára ultrahangon, 2008. Minek menjek, ha nincs panaszom??

Kérdezte hogy milyen panasszal mentem a háziorvoshoz, hogy beutalt ultrahangra. Elmondtam neki, kérdezte volt e fogyás az elmúlt hetekben. Hogyne, már -5,5 kilónál tartottam. Tovább vizsgált. Kérdezte, hogy mikor kell visszamennem a háziorvoshoz. Mondtam neki, hogy telefonon kell jeleznem felé, hogy voltam, és nézzen rá a leletre a számítógépén. Meghagyta, hogy mindenképpen személyesen keressem fel és sürgősen. Majd utamra bocsájtottak, hogy kinn várjak amíg a leletet a kezembe nem kapom. Kétes érzések voltak bennem. Éreztem hogy baj van. De mégis mi. Miért nem mondott semmit sem az orvos. Ok, ő csak diagnosztizál…

Közben megkaptam a leletet. Laikusként csak annyi ért el az agyamig hogy a máj mindkét lebenyén több 8-35 mm góc található. Mi van???

Bőgtem mint egy szaros gyerek… én aki kemény vagyok mint a fagyott kutyaszar… megtörtem…. Először.

Lefotóztam a leletet és persze elküldtem sógornőmnek aki orvos, hogy segítsen már ezeken a sorokon kiigazodni, hogy mégis mi van…. Nagyon rossz érzésem volt.

Este hívott… végigmentünk sorról sorra. Voltak olyanok, amikkel nem érdemes foglalkozni, mondta. Hittem neki, hisz feltétel nélkül megbízok benne. Ami azonban őt is nyugtalanította a máj mindkét lebenyén található sok góc, illetve a májkapuban elhelyezkedő 4,5 cm lobulális szélű nyirokcsomó…..

Késő este, fekvés… alvás alig.

Lélekben készülök a következő napra amikor is megyek a háziorvoshoz….

2016. január 5. kedd

A munkahelyemről elkéretőztem a háziorvoshoz. Meglepődött hisz nem sűrűn szoktam látogatni. Előtte A5-ös papírra felírtam a tüneteimet, gondoltam ne maradjon ki semmi sem, mert hátha fontos dolgot felejtek el.

Nos lássuk is mik szerepeltek rajta: evés utáni puffadás, éjszakai alváshiány, székrekedés – nyákos széklet, türelmetlenség, depresszió, étvágytalanság, hányinger, öklendezés, -4 kiló fogyás, hőemelkedések esténként.

Megvizsgált a doktor úr, kaptam beutalót hasi ultrahangra, illetve belgyógyászatra.

Ultrahangra protekcióval január 12-re sikerült időpontot kérni, belgyógyászat március 17.!!!

Hosszú lesz az egy hét az ultrahangig. Tünetek, mint a 2015. év utolsó két hetében. Ellenben ami újat éreztem, mintha egy kisebb krumpli lett volna a fenekemben…. Éreztem ülésnél, fekvésnél. Ha mozogtam, akkor jó volt. Ettől az érzéstől totálisan rosszul voltam, már fáj tőle a keresztcsontom, a farizmom, a combizmaim. Mindenem.

Várakozás, kínlódás, széken térdelés, állva gépelés. Négykézláb az ágyban.