2016. január 25. hétfő.

Reggel, mint a mosott szar, úgy ébredtem. Mert azért amire kelni kellett, sikerült elaludnom. De mihelyst kipattant a szemem, futás a wc-re. Még mindig nem vízszínű… bőgtem, mint egy szaros gyerek, hogy tuti valami nagy gond van nálam, mert ilyen szerencsemalac nincs még egy a világon, aki nem tudja magát kipucoltatni a keserűsóval. Sőt, odáig stresszeltem magam, hogy a vastagbél tükrözést nem fogják megcsinálni emiatt.

Nagy nehezen összeszedtem magam, letusoltam, felszerelkeztem wc papírral, nedves törlő kendővel és irányba vettük a már pénteken megismert osztályt. Gyomorideggel érkeztem.

A pénteki asszisztens udvariasan fogadott, kérdezte, hogy sikerült e a sós oldatos kezelés. Nagy vonalakban elmondtam, hogy mi történt, megnyugtatott és mondta, hogy beszél a főorvos asszonnyal. Pár perc múlva visszajött azzal az üzenettel, hogy mindenképpen el fogja végezni a vizsgálatot a főorvos asszony, mert az állapotomban nagyon fontos ez a vizsgálat.

Sokan ültünk a váróban, félénk pillantásokat vetve egymásra. Tudtuk, hogy mire várakozunk.

Szólítottak, bementem a vizsgálóba. Kaptam egy sárga színű nadrágot, aminek az ülepe nyitott volt. Átöltöztem. Majd a főorvos asszony elmondta a vizsgálat menetét, mondta, hogy kapok egy kis kábító koktélt, amitől nem fogok annyira rossz emlékeket őrizni a vizsgálatról.

Bal oldalamra fektettek, megkaptam a szurit, és mint akit egy vaslapáttal fejbevágtak. Nem biztos, hogy mindent hallottam, de amit igen, az nagyon távolinak tűnt. Mintha víz alól hallottam volna. Olyan volt, mint amikor a fejedet a fürdővízbe beleengeded, csak az arcod van kinn, a füled víz alatt. Annyit éreztem, hogy feszülnek a beleim. Majd mintha valamit bevezettek volna az egyirányú utcámba. Aztán valami suttogás, halk szavak. Nem tudtam kivenni belőle, hogy mit beszélnek. Majd egy kellemetlen érzés, amiről akkor még nem tudtam, hogy mi az. Majd elkezdett a levegő távozni, de elég gyötrelmesen és fájdalmasan.

Ezután felsegítettek a vizsgáló ágyról, átöltöztem, mint egy csiga, majd átvezettek a megőrzőbe. Pár órácskát fektetik a betegeket mielőtt útjukra engedik. Van aki kevesebb, van aki több időt igényel. Lehetett választani hogy ülni vagy feküdni szeretnék. Az ágy vonzott, nagyon fáradtnak és csüggedtnek éreztem magamat. A hasam egyre csak nőtt, a levegő nem igazán akart távozni. Ezer sztorit hallottam már a vastagbél tükrözés utáni levegő távozásról, mindenki megkönnyebbülésként élte meg. Ez normális és természetes, de valahogy nálam ez sem ment. Csak nőtt a hasam, és egyre nőtt, mintha szét akart volna durranni. Emellett folyamatos hasmenésem volt, persze wc csak a szakrendelés folyósójáról nyílt. Kb. 10 percenként botorkáltam el, egyre fehérebben és gyengébben. Hol egyedül, hol anyura támaszkodva, mert Ő végig velem volt a megőrzőben. Menet közben elkezdtem ismét zöldet hányni. Még szerencse hogy mosdó és vesetál volt a szobában.

Jött az asszisztens, kérdezte, hogy hogy érzem magam. Persze én már szabadulni akartam, azt mondtam jól vagyok, anyu pedig mondta, hogy mi a valós helyzet. Pár perccel később főorvos asszonnyal érkezett. Akkor közölte velem a főorvos asszony, hogy sajnos nem sikerült a vizsgálatot teljes mértékben elvégezni. A belek felfújásra kerültek, azonban az endoszkópot nem sikerült felvezetni a vastagbélbe, mert a végbélben olyan szűkülés van, amin keresztül nem lehetett felvezetni az eszközt. 3 mm-es rés volt csak. Emiatt nem sikerült produkálnom a wc-n, emiatt nem sikerült a teljes körű hashajtás sem. Mivel hánytam, infúziót kötöttek be, és többször rám néztek. Egyre rosszabbul éreztem magamat. Az infúzió lefolyt, amit már nagyon vártam, mert ismét a wc-re kellett „elrobognom”. Még jó hogy bekészítettem egy egész tekercs wc papírt. Mondanom sem kell, elhasználtam az egészet.

Mivel a levegő továbbra sem akart megválni tőlem, vagyis én a levegőtől, egyre nagyobb feszülést éreztem. Akkor egy olyan mondtat, hagyta el a számat, ami a teljes kétségbeesés mondatott velem. Szegény anyura zúdítottam rá: Én azt hiszem ebből a kórházból, nem fogok soha hazamenni. Ott bőgtem, mert annyira üresnek és mégis annyi minden gondolattal az agyamban feküdtem ott, hogy valahogy csak az kattogott bennem, hogy nincs erőm hazamenni, és lehetőségem sincs, ahogy érzem magam.

Ezután, mivel nem javult az állapotom a főorvos asszony azonnali röntgen vizsgálatra küldött egy betegtologató fiúval. Nem mondom, eléggé kiszolgáltatott az ember, amikor már annyi ereje van csak, hogy az ágyról áttottyanjon a kerekes székbe. Hideg volt, usanka a fejre, irány a röntgen. Ott egyszerre fogadtak, gyorsan elkészült a felvétel is.

Majd visszatoltak a belgyógyászatra, ahol a főorvosasszony várt. Mondta, hogy mindenképpen meg kell várni a röntgen eredményét, de beszélt a sebészeti osztállyal, mert ilyen állapotban nem enged haza, mert fél hogy bélelzáródásom lesz. Egyre jobb kilátások. 

Visszafektettek az ágyra és vártuk a röntgenfelvétel eredményét.

Sajnos beigazolódott a főorvos asszony sejtése. Bélelzáródás közeli állapotba kerültem, így újra kerekesszék, toltak át a sebészeti osztályra. Ott ismét azonnal fogadtak. A vizsgálóban az osztályvezető főorvos várt, illetve még egy orvos is volt benn, két orvos írnokkal.

Főorvos úr megkért, hogy fáradjak a függöny mögé, toljam le a nadrágom, és feküdjek a bal oldalamra. Ami ezután következett, azt nem kívánom senkinek sem. Rektális digitális vizsgálat. A függöny résnyire szétnyílt ott pont láttam anyut. Tekintetemmel belé kapaszkodtam, mert olyan fájdalmat és megaláztatottságot éreztem abban a pillanatban, hogy legszívesebben megszűnni kívántam volna.

A főorvos nyersen közölte hogy egy karfiol típusú végbéldaganatom van, a röntgen felvétel és a panaszaim szerint fel kell, hogy vegyen az osztályra ambuláns betegként.

Az a mondat villogott az agyamban, amit a belgyógyászaton mondtam. Nem fogok innen hazamenni…. Mennyire igazam volt.

Kérdeztem, hogy mikor kell befeküdnöm az osztályra. Holnap reggel?

Holnap reggel? Kérdezett vissza a főorvos. Nem, mondta, azonnal. Innen sehova nem mehetek, hacsak saját felelősségre nem, de akkor ne számítsak semmi jóra.

Ezután az akut szobába lettem befektetve. Tudni kell, hogy itt a problémás, rossz állapotban lévő betegek vannak, akik a műtőből lekerülnek, illetve nagyobb odafigyelés szükséges az esetükben.

Mit ne mondjak, abba a szobába valahogy annyira félelmetes volt, hogy még halálközeli élményem is volt.

Kaptam kórházi hálóinget, majd közölték, hogy ha nem fog javulni az állapotom, akkor azonnali műtétet hajtanak rajtam végre. Találkoztam azzal az orvossal, aki az éjszakai ügyeletet vitte aznap. Fiatal, nyugodt és szimpatikus orvosnak tűnt. Ekkor már keményen benne voltunk a délutánban. Mondtam az orvosnak, hogy nekem másnapra Keszthelyre CT-re van előjegyzett időpontom, hogy akkor apu elvinne. Közölték, hogy semmiképp nem, majd ők leszervezik, hogy miként jutok el.

Kaptam csípős injekciót, folyamatosan infúziót, és paraffinolajat. Ekkor az, hogy mikor ehetek legközelebb eszembe sem jutott. Aztán többször is befutott az orvos, többször megnyomkodta a puffadt hasamat. Mondta, hogy már nem érzi annyira rossznak a helyzetet, de folyamatosan megfigyelés alatt tartanak.

Közben anyunak felírtam egy darab papírra, hogy miket készítsen össze nekem, mikre lesz szükségem. Ők hazamentek, hogy összepakoljanak egy pakkot. Akkor még fogalmam sem volt, hogy meddig fogom élvezni a kórház vendégszeretetét.

Anyuék visszatértek, láttam rajtuk, hogy teljesen össze vannak zavarodva és törve. De keményen tartották magukat. Mint ahogy én is. Nem akartuk egymást gyengíteni azzal, hogy sírjunk. Majd megkértem őket hogy menjenek haza, ha műteni kell, akkor úgyis értesítik őket.

Nem kellett. Hosszú éjszaka elé néztem, hisz a szomszéd ágyakon fekvő betegek folyamatosan nyavalyogtak, nyögtek, és rosszul voltak. Ez eléggé lehúzott lelkileg.