A reggeli órákban megérkezett a
sebészem és a főnővér teljes menetfelszereléssel a kórterembe, ahol egyedül
töltöttem az éjszakát.
A következő feladat, amit el
fognak végezni, hogy megnyitják a kivezetett bélszakaszt. Már nyöszörgök össze
vissza, meg hülyeségeket beszélek és kérdezek lányos zavaromban. Valahogy kényelmetlenül
érzem magam. Mi a fene lesz a következő pillanatokban, miután megvágja a doktor
úr a belemet? Már előre szégyenlem magam. De ismét a tegyük már félre a
gátlásokat mondat jut eszembe, és gondolom nem én vagyok az első beteg akinek
ezt a beavatkozást csinálják.
Már amikor közelít a nyitott
sztómazsák alján a szikével a doktor felém, sziszegek, pofákat vágok. Mondta,
hogy nem fog fájni, persze én, mint egy rossz gyerek, hogy de igen és már érzem
is… Nem fog fájni, a bélbe nincsenek idegek, tehát semmit sem fogok érezni.
Valóban azt nem éreztem. De azt igen, hogy a bél megnyitásával kezdek
megkönnyebbülni. Az a sok levegő, ami a vastagbéltükrözéskor bekerült a
bélcsatornába, most nagyon igyekszik kifelé. Na basszus, a pofámról ég a bőr.
Az orvos megnyugtatott, hogy ez normális, és nem kell szégyenkezni, mert ennek
ez a menetrendje. Most nekem itt jön kifelé az, ami másnak a hátsó fertáján
távozik. Mondja, hogy ezt a folyamatot egyáltalán nem fogom tudni szabályozni,
amikor odaér a levegő kijön, amikor oda ér a bélsár, az is kijön. Nem fog vele
törődni, hogy én épp hol vagyok és mit csinálok.
Na szép. Átveszi ez a kis
kilógó bélszakasz felettem az irányítást. Jól nézünk ki. Miután végeztünk ezzel
a procedúrával, hirtelen eszembe jut, hogy az előző nap, mit szerettem volna
mondani neki.:
„Nézze Doktor Úr! Én egy 40 éves,
épp ésszel rendelkező nő vagyok, önálló gondolkodással, nem egy 90 éves öreg
néni, akit a családja bead a kórházba és szegény, azt sem tudja mit keres ott.
Szép dolog, hogy Anyuval mindent megbeszélnek, de nagyon szeretnék én is minden
mozzanatról, eredményről tudni.” Kérdezte, hogy ezt szeretném, biztos? Igen, mert inkább tudjam a rosszat, mint hogy
bizonytalanságban éljek. Megegyeztünk ebben is. Szuper.
Doktor úr azt is mondta, ha
elindul a bélműködés, és rendben lesz minden, akkor kedden hazamehetek a
kórházból. ÓÓÓ, micsoda jó hírek.
Beszélünk arról is, hogy
fűszereset, csípőset nem ehetek. Megkérdeztem még azt is, hogy az alsó
bélszakaszból meddig ürülhet még, ami benn van. Ugyanis műtét utáni reggelen
annyira megijedtem, mert volt székletem a normál útvonalon. Rettegve ültem az ágyam szélén, hogy
biztos oltári nagy baj van, mert ez nem normális. Szerencsémre akkor ismét az
ismerős nővér jött nappali műszakra, és előtte benézett hozzám a kórterembe.
Megnyugtatott, hogy normális, ne ijedjek meg. Na igen, de nem is számítottam
rá, nem is gondoltam, hogy ilyen lehet. Persze aztán az ijedtség után a józan
ész úrrá lett rajtam. Ami benn van, annak valahol ki kell jönnie. Szóval a
kérdésre, hogy meddig számíthatok ilyen dolgokra azt mondta az orvos, hogy a
bél mozogni fog, az maga nyákot termel, ami söprögeti ki az ott található
dolgokat.
Elbúcsúztunk, hazament.
A főnővér mondta, hogy van egy sztómás
oktató dvd, ha meg szeretném nézni, akkor hoz lejátszót és megnézhetem. Naná,
hogy meg szeretném nézni. Hisz abból sokat fogok megtudni, mit hogyan kell
csinálni. Nagyon hasznos volt, hogy megnéztem.
Közben jött a reggeli is.
Választhattam egy joghurt és egy tányér tejbedara között. Naná, tejbedara, mit
csináljak egy kis joghurttal??? Életem legfinomabb tejbegrízét ettem. Igaz,
hogy nem ettem meg mind, csak a felét, de nagyon jóllakott lettem tőle. Kaptam
teát is és csokis tápszert. Az orvos azt mondta, hogy most már vége az
éheztetésnek, tessék enni.
Ezután aztán elindult a
bélműködés, de ez még a felgyülemlett régi dolgok voltak, tehát nem az ami a
hazamenetelemet fogja elősegíteni.
Egyre többet köhögök, és náthás
is lettem. Minden egyes köhögésnél ki akar szakadni a sztómám. Elég
kényelmetlen.
Mire Anyuék megérkeztek, addig
egyedül letusoltam. Kis siker.
Nap közben aztán ismét Pálmival,
Enikővel és Edinával beszéltem messengeren, sok látogatóm volt, és nagyon sokan
kerestek telefonon. Egyre többen írnak messengeren is. Minden új
bejelentkezőnél sírok egyet, mert nagyon sok szeretet van a sorokban.
Nagyon-nagyon jó hallani a telefonban a hangokat, a bátorító szavakat. Építenek
fel, erősödöm és tudom, hogy gyógyulok, már gyógyulok!
Enikő írja, hogy a mamája puszil,
és mihelyst hazaérek, varr nekem egy kötényt. Lett egy pótöreganyám, Enikő
szavaival élve.
Lassan eltelik a nap, sötétedik
kinn. Ismét egy éjszaka, amit egyedül tölthetek a nagy kórteremben. Ha most
rossz gyerek lennék, végigugrálnám az összes ágyat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése