Műtét utáni nap
Be kell vallanom, hogy a blog
bejegyzéseit, főleg azt, amikor a sebészeten feküdtem, később júniusban jegyzem
le. Hogy mégis hogy emlékszem ennyire, hogy melyik napon mi történt?
Teljes egyszerűséggel úgy, hogy
Edinával, Pálmival és Enikővel napi szinten tartottam a kapcsolatot messengeren.
Nekik mindent, vagy majdnem mindent leírtam, épp azért, hogy amikor hazakerülök
és eljön az az időszak, amikor is már ki tudom írni magamból a történteket,
legyen mankó, amire támaszkodhatok.
Ők hárman voltak, akik mindenben
támogattak az online fronton. Ha nekem jó kedvem volt akkor nekik is, ha
leereszkedtem a béka segge alá, akkor támogattak, de valószínű ők is kiböjtölték
a nehéz időszakomat…
Szóval akkor műtét utáni nap.
Az éjszaka folyamán még mindig a
kórházi hálóingben feküdtem, ami a hátamon semmit sem takart. A kórteremben
borzasztó meleg volt, a kinti hőmérséklet sem januárhoz illő volt. Az ablak
bukóra nyitva volt. Mivel a paplanom is sokszor elcsúszott éreztem, hogy fázik
a hátam, de annyira tehetetlen voltam a fájdalomtól, mozogni is alig tudtam,
nemhogy rendesen betakargatni magamat. A fájdalom igazából olyan volt, mintha
8000 felülést csináltam volna meg a csütörtöki napon a műtét alatt.
Aztán nagyon el kellett volna
mennem pisilni is. Na mi lesz ebből???
Erőt gyűjtöttem, elfordultam a
bal felemre. Megpihentem. Lassan a lábaimat lecsúsztattam az ágyról a föld felé.
Ismét megpihentem. Óráknak tűnt ez a pár mozdulat. Elkezdtem a jobb alkaromra
támaszkodni. Mintha tőrt döftek volna a hasfalamba. De a pisilési inger sokkal
nagyobb volt a fájdalomnál. Tudtam, ha egyszer sikerül felülnöm, onnantól nyert
ügyem van. Percek múlva sikerült is a művelet. A fejem kicsit kótyagos volt,
ezért vártam a felállással. Aztán minden erőmet összeszedve elindultam a wc
felé.
Aztán a wc ülve először
vizsgáltam meg a csomagot, ami a hasfalam bal oldalára volt ragasztva. Szörnyű
látvány volt. A sztómazsák első fala átlátszó zörgős nejlon volt. Mindent
lehetett látni. Azért nem voltam becsövezve, mert a sebből szivárgó vér és
mindenféle testnedvek ebbe a zsákba csordogáltak bele. Egy nagy bumszlit láttam
a hasamon. A belem volt az, szó szerint kilóg a belem. De nem volt felnyitva.
Undor fogott el. Undor attól, amit láttam, hogy néz ki és a gondolat, hogy
tényleg így kell élnem. Ha nem is az életem végéig, de akkor is.
És akkor kezdtem magammal
beszélgetni a tükörbe nézve. Nem, nem buggyantam meg.
Kézmosás után a tükörbe néztem és
csak nagyon halkan, elkezdtem szajkózni: Ide
figyelj, Szekér Bea! Összeszeded magad, megbarátkozol ezzel a micsodával a
hasadon! Ez egy életmentő műtét volt, hogy a beleid ne záródjanak el! Szükséged
van az épp eszedre, nem bolondulhatsz bele ebbe! Az eszedre szükséged lesz a
gyógyulásod során végig! Most szépen visszamész az ágyadba és visszaalszol, és
a reggeli ébredés után felállítod a stratégiát, amivel meg fogsz gyógyulni!
Mert ha az eszeddel nem ezen leszel, legjobb lesz, ha elkezded szervezni a
temetésedet!
Ezzel a magam fejmosása
megtörtént és visszamentem aludni.
A reggeli ébredés után elég
vegyes érzelmeim voltak. Benne csengtek a saját szavam a fülemben. Életmentő
műtét. Igen, ezen a vonalon kell maradnom és innen elindítani a stratégiát.
Könnyebb lesz. Sokkal könnyebben megbarátkozom a helyzetemmel. Élek. Élek, mert
még nem végeztem el a feladataimmal. Az első nagy feladat a gyógyulás.
A telefonomon bekapcsoltam a
mobilnetet.
A lányok megint aktívak és nem is
hagynak magamra, mihelyst észreveszik, hogy online vagyok.
Reggelire aztán kaptam egy tányér
háztartási kekszet és egy csésze teát. Nem hiszem el. Vasárnap óta először
vehetek élelmet magamhoz. Valahogy nem is hiányzott eddig. Furcsa volt, hogy
ismét használnom kell a fogaimat. Mivel a keksz elég kemény, ezért a teába
áztattam kicsit. Így a fogaimat kicsit kímélem. Fejedelmi lakoma. A tea fincsi,
a keksz szottyos. Szuper. Meg is ettem 4 darabot, na persze nem sietve. Szépen
lassan. A tányéron azért elég sokat hagytam még.
Délelőtt Dia is meglátogatott.
Vele együtt járunk zumbára és a kórházban dolgozik, kézbesítő. És mivel a
sebészetre is kézbesített, gondolta megkukkant, mi újság van velem. Jól esett.
Közben a telefonom sokat cseng,
érdeklődnek a közeli barátok. Megszámlálhatatlan pozitív energia árad felém a
hívásokból, a látogatásokból és a messengeren jött üzenetekből.
Ebédre kaptam egy tál levest
betét nélkül. Nekiálltam kanállal enni. Sokáig tartottam a számban az első
kanállal, mert valahogy annyira jó ízét érzetem neki. Aztán rájövök, hogy jobb
lesz, ha szívószállal iszom, legalább nem durran be a kanalazástól a bicepszem :).
A déli vizitkor főorvos úr
kérdezte, hogy felkeltem e már. Mondtam neki, hogy már tegnap délután.
Megdicsért, hogy ügyes vagyok.
A nap végére aztán egyedül
maradok a szobában. Egy nénit vettek fel, de mivel őt hétfőn fogják műteni,
hazaengedték a hétvégére, majd vasárnap este 5 óráig kell neki visszaérkeznie.
Ami még pozitívum volt a napban,
hogy az altató orvosom lesz a néninek is az altató orvosa. Amikor indult volna
ki a kórteremből és megszólítottam, Ő nevemen köszöntött. Nagyon kedves volt,
csak furcsa, hogy nem volt rajt a vidám műtős sapkája és a maszkja.
Amit ezután mondott az
alappillére lett a gyógyulásomnak. Erre építettem fel mindent. Azt mondta, hogy
a szervezetem bivaly erős, a műtétnél nagyon jól viselkedett és ő látta.
Higgyem el neki, hogy meg fogok gyógyulni. A testem bírni fogja.
Ez annyira, de annyira sok erőt
adott. Most már csak fejben kell összeraknom magamat. Nem is volt kérdés a
magammal való éjszakai elbeszélgetés óta, hogy gyógyulni akarok. Hiszek benne,
hogy meggyógyulok. Mindent meg fogok tenni ennek érdekében. Tudom, hogy sokan
fognak támogatni ebben lelkileg. Sok szeretet kapok már most is. Erősödöm.
Percről percre, óráról órára.
A sztómámat, szombaton reggel
fogja megnyitni a sebészem. Csak ezért jön be az osztályra. Közben kérdezte,
hogy hogyan érzem magam. Mondtam neki, hogy hasizomlázam van, olyan érzésem
van. És akkor mondta, hogy találkoztak egy szép kis hasizom réteggel a hájam
alatt és sajnos annak a vágásától van ez az érzésem. De én ebből csak azt
hallottam meg, hogy van hasizmom. Igen, tudtam, éreztem, hogy odadolgoztam
valamit zumbával. J Megérte tekerni annyit. Juppi. Csak jól el van dugva
a zsír alatt, nehogy megfázzon.
Aztán kapok egy fülest, – mert
sok ismerősöm van a kórházban – hogy a pózvai onkológián van az anyagom,
úgyhogy biztosan kemoterápiával fogom kezdeni az előkezelést.
Ezzel az információval is
megbarátkozom. Lehet, hogy hülye vagyok, de nagyon várom, hogy kezdődjön a
kezelés, és gyógyulhassak.
Délután Anyuék voltak nálam,
segített letusolni, mert már lassan olyan oroszlán szagom volt, hogy az
állatkertből is kidobtak volna. Beszélgettünk, megszeretgettük egymást. Nagyon
erősen tartják magukat. Anyu kemény, Apun többször látom, hogy elérzékenyül.
Gondolom otthon aztán jól kisírják magukat.
Tesómékkal is tartom a
kapcsolatot, hívott is és e-maileket váltunk. Évi a közös titkárnő, úgyhogy az
ő postaládájából jön a legtöbb levél. Angliából így a legköltséghatékonyabb.
Elkezdtem patikai por alapú C
vitamint (aszkorbinsav) és Béres cseppet fogyasztani. Mellette csökkentett
derutérium tartalmú vizet iszok, melyet sógornőmtől kaptam ajándékba.
Szinte érzem amikor eszeket magamhoz
veszem, hogy sikítanak a rossz sejtek. Ezután a jelszó minden Béres csepp
bevételkor a sikítsatok.
Enikővel, Pálmival és Edinával
este ismét nagy eszmecsere a program. Nagyon jó, hogy nem hagynak egyedül a
gondolataimmal, mert ki tudja hova vezetnének.
Elköszönök tőlük. Elfáradtam.
Egyedül az öt ágyas kórteremben. Jó éjszakát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése