A reggeli mise után már teljes
stresszben voltam, hogy hogyan fogom én ezt a keserűsót meginni. Reggelin túl,
agyban már azon kattogtam, hogy mikor ehetek legközelebb (hajjaj, ha akkor
tudtam volna azt, mi vár rám…)
Az előírt módon és időben
nekiálltam a hashajtásnak. Aki ezt a keserűsós cuccot kitalálta, háááát, tuti
hogy a sok ember, akinek meg kell innia, nem foglalja imába a nevét….
Borzasztó, szóval leírhatatlan,
de ahhoz, hogy a vizsgálatot el lehessen végezni, kénytelen az ember meginni. Nálam
valahogy azonban nem akart működni. Persze elkezdődött, aminek el kell
kezdődni, de azt írták, hogy pár óra alatt el kell érni azt az állapotot, hogy
csak tiszta víz folyjék ki az emberből. Nekem ez órák múlva sem történt meg.
Sőt nem tudtam a 3 liternyi sós oldatot meginni, mert a második liter után
elkezdtem hányni. Keményen epét. Zöldes színűt. Soha nem gondoltam, hogy ilyent
lehet. Hát kérem, lehet.
Hívtam a belgyógyászat
nővérpultját is, mondták, hogy ha tudom, azért igyam meg a fennmaradó lötyit.
Keménységemmel próbáltam magamon úrrá lenni, de ahogy a poharat a számhoz
emeltem, már elkezdtem öklendezni. Szenvedtem, testben, agyban, lélekben.
Mindenhogyan. Velem együtt anyu és apu is. Végignézték, hogy mennyire megvisel
az a tehetetlenség, hogy még ezt a procedúrát sem tudom végig csinálni.
Ehelyett azonban még hajnalban is futkostam a wc-re és minden alkalommal azt
vártam, hogy vízszínű legyen és legyen már vége az egésznek. Nem sokat aludtam,
nem sokat aludtunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése