2016. március 31. csütörtök

Harmadik kemoterápia utáni CT vizsgálat

Reggel időben felkerekedtünk, hogy az előírt időpont előtt 1,5 órával már Keszthelyen legyünk a CT vizsgálaton. Azért kellett előbb ott lenni, mert tudtam, hogy kontraszt anyagot kell innom. És Keszthelyen az egy főre jutó adag másfél liter, amit másfél óra alatt kell legurítani az ember torkán.

Fél kilenckor már Keszthelyen voltunk a CT vizsgáló előterében. Papírjaimat beadtam, majd a már ismerős váróba küldtek. Anyu, Apu és Enikő is kísértek. Rövidesen megkaptam a kontrasztanyagot is egy három decis műanyag pohár kíséretében. Az első pohárnál már úgy éreztem, hogy az ízétől égnek áll a hajam. Ánizsos, ami nem egy rossz íz, és egy pohárral nem is lenne gond, de ezt még megismételni négyszer. Húúú. Ajánlgattam én már mindenkinek, de hát tudtam, hogy ezzel egyedül nekem kell megbirkóznom, mint annyi minden mással is.

Ahogy ment az idő, zalaegerszegi ismerősök is jöttek, lassan eladtuk a várót. Enikővel is megbeszéltük azt, ha végeztünk, akkor először lemegyünk a partra, mert imádom a Balatont, majd keresünk egy jó helyet, ahova beülünk és megebédelünk. Az időjárás is pont kedvezett ennek a programnak, mert kezdett hét ágra sütni a nap. Szuper.

Lassacskán eltelt a másfél óra, és fogytak előlem az emberek, akik ugyancsak a vizsgálatra vártak.

Engem szólítottak. Bementem, majd a már januárban megismert asszisztenssel találkoztam. Nagyon aranyos volt, mert megismert. Beszélgettünk, míg előkészítettek a vizsgálatra. A branül bökés most sem volt olyan egyszerű, de nagy nehezen az is összejött, a jobb kezem könyékhajlatába. Az asszisztens eközben nyugtatott, hogy minden rendben lesz, és biztosan, hogy javult az állapotom. Kérdezte ki az onkológusom és a sebészem. Megbeszéltük, hogy ő is túlélő, 5 éve tünetmentes, tudja mivel küzdök.

Aztán magamra hagyott a vizsgálóban és elkezdődött a vizsgálat. A gép mondta, mit kell csinálni, én pedig okosan engedelmeskedtem. Majd megkaptam vénásan is egy adag kontrasztanyagot, és ismét elindult a gép. Tartsa benn a levegőt, …………. lélegezhet.

Anyut megkértem, hogy az öltöző ajtóba álljon és beengedem, hogy segítsen minden ruhaneműt, amit itthon felvettem, visszaadni rám. Legnagyobb kihívás egy könyékhajlatba bökött branülel felvenni a melltartót.

Ezután a váróterembe kellett visszamennem, fél óra várakozásra, hogy a kontraszt anyag nem okoz e allergiás tüneteket. Azt mát megtanultam, hogy hasmenést okoz. Vártam is, hogy mikor kell majd rohamléptekkel a wc-re rohannom.

Kinn a váróteremben ültünk, beszélgettünk, nevetgéltünk, amikor az asszisztens odajött hozzám, és érdeklődött, hogy jól érzem e magamat, nincs e nehézláb érzésem, nem dagad e a lábam. Mondtam neki, hogy köszönöm jól érzem magam, ilyen tüneteket nem vettem észre. Kérte hogy húzzam fel kicsit a nadrágom szárát, hogy a bokámat megnézhesse, de semmi. Szuper karcsú (ezt mindig is szerettem magamon). Mondta, hogy most fél óráig ha lehet, teljes nyugalomban üljek, feleslegesen ne mocorogjak, ne mászkáljak. Bevallom, hogy teljesen beparáztam, hogy mi a fenét mutatott ki a vizsgálat. Előhozakodtam a kérdésemmel, hogy van valami probléma? 

ÓÓÓ, hát trombózis gyanú. Hát komolyan mondom, mi a franc jön még? Nem is én lennék, ha nem lenne mindig valami csavar körülöttem. Hihetetlen.

Mivel Anyu épp beszélgetett valakivel, nem figyelt oda, hogy miért jött ki az asszisztens a vizsgálóból, csak utána kérdezett meg, hogy mi történt. Csak egy kis trombózis, mondtam neki. Én ettől persze annyira nem ijedtem meg, de Anyu arcát látva, ahogyan pillanatok alatt az aggódás végigfutott rajta és ott is maradt, elkezdtem komolyabban venni a problémát.

Visszajött az asszisztens, mondta, hogy a főorvos már leletezi a felvételt, mert ebben az esetben vissza kell mennem a zalaegerszegi onkológiára, hogy az ezzel kapcsolatos dolgokat megmondják, mit kell tennem. Kérdeztem, hogy mikor kell visszamennem? Holnap? Jövő héten? Neeeeem, mihelyst a lelet a kezemben lesz, azonnal indulás.

Na nesze neked Balaton parti séta….

Kis várakozás után szólítottak, mert a branül még mindig a kezemben volt. Mondták, hogy nem veszik ki, mert ha véletlenül kapnék valamit, amit vénásan kell adni, akkor ne kelljen újra bökni.

Megkaptam a leletemet is. És az, hogy trombózisom van, abban a pillanatban, amikor megláttam a leletet, rohadtul nem érdekelt. Mert az amit laikus szemmel is láttam, valami eszeveszett jókedvre derített. ZSUGORODÁS. A májon, a májkapuban, a végbéltumor melletti elszóródások jelentős mértékben csökkentek, nem is számszerűsítették. A májon lévő legnagyobb 3,5 centiről 1,8 centire csökkent, a májkapuban lévő 4,5-ről 3,2-re. Maga az elsőrendű tumor nem mutatott változást negatív irányba, de ami a legjobb, hogy nem is nőtt.

Ez kattogott bennem, hogy 3 kemo után ilyen nagy csökkenést mutatott a vizsgálat, akkor mit nekem trombózis nagy baj nem lehet.

Összeszedtem a csapatot, beültünk az autóba, és Zalaegerszeg felé vettük az irányt. Persze Apu volt annyira jó fej, hogy arra az útvonalra irányította a menetelt, hogy lássam a Balatont. Megígértem neki, hogy még visszatérek hozzá. Ha idén nyáron nem is, de jövőre mindenképp.

Hazafelé, aztán ahogy illik, a kontrasztanyag megtette a hatását, olyan hasmasom lett, hogy hihetetlen. Alig vártam, hogy Pózvára érkezzünk. Amikor az osztályra beértem, a nővérkék kérdezték, hogy mit keresek ott, ez nem az én hetem és napom.

Kezükbe adtam a leletet, mondtam, hogy mit mutatott ki a vizsgálat, és közöltem, hogy akkor én most elvégezném a dolgomat a mosdóban.

Amíg a mosdóban voltam, a nővérkék előkerítettek egy orvost, mert az enyém nem volt aznap. A doktornő azonnal kezelésbe vett, majd felhívta a belgyógyász főorvost, hogy egyeztessenek az ügyemben. Addig én nyugalommal vártam a további sorsomat.

A trombózis kezelésére reggel és este is 0,8 ml-es vérhígítóval kellett böknöm magam, és szigorú ágynyugalom, hogy a vérrög el ne indulhasson. Sógornőm azt mondta, hogy ez terápiás adag, nem megelőző, tehát mindenképpen működnie kell. Persze azt is vázolta, (egyébként Ő szívsebész) hogy ha nem szívódna fel, akkor egy filtert tesznek be a vénába, hogy ne menjen fel a szívbe a vérrög. Elég ijesztőnek tűnt, de nagyon éreztem belül, hogy erre abszolút nem lesz szükségem. 

Ja… és hogy hol volt a vérrög? A van cava inferior-ban. Ez persze nem mondott nekem semmit, de erre rákerestem dr. google-ban. „…A vena cava inferior (VCI) vagy alsó üres visszér, a test legnagyobb gyűjtőere, amely a vénás vért az alsó végtagokból és a törzs rekeszizom alatti részéből a jobb szívfél irányába szállítja…” (forrás: wikipédia)

Valljuk be, nem a legjobb helyet találta meg magának ez a vérrög.

Felírták a vérhígítót receptre, mellyel elvágtattunk a patikába. Ott az ismerős patikus, Melinda teljesen elhűlt, hogy mennyibe fog kerülni nekem ebből az injekcióból a 30 darab, ami ebben az esetben 15 napra volt elegendő. Mondta, hogy menjek vissza az onkológiára, és írassam fel csak dobozdíjasra. Persze, van ez a lehetőség is, de csak a bökés kezdése után számított harmadik hónaptól. És akkor én még nem léptem túl ezt az időszakot. Egy szó, mint száz 15 ezer forintot hagytam a patikában. Na de, ahhoz, hogy ez a micsoda ne okozzon nekem galibát mindenképpen megvettem. És különben is. Tumoros vagyok, milyen gáz lenne trombózisban feldobni a bakancsot….

Keszthely (forrás: Internet)

2016. március 25 - 30. péntek – szerda

A kemoterápiát követő napon elég jó kedvvel és jó fizikai állapotban ébredtem. Anyuék kinn dolgoztak az udvaron, gondoltam én a házban teszek rendet. Elmosogattam, és mivel nagyon fázott a kezem, nagyon jó ötletnek bizonyult, és hasznos is volt. Kezem felmelegedett, edények megtisztultak.

Ami a legnagyobb pozitívum, hogy március 31-én, csütörtökön kell mennem CT-re Keszthelyre. Ez azért is jó, mert a CT lelet nem lesz kész április 5-re, (előző kezeléshez számított két hét, a kezelés üteme) így a következő kezelésre április 12-én, kedden kell mennem. És mi ebben a pozitívum? Hogy április 9-én a részemre szervezett jótékonysági rendezvényre – hacacáréra – el tudok menni.

Bár még mindig barátkozom sok mindennel, de Kati, Enikő, Edina és Pálma mindig azt mondják, hogy hagyjam magam, előbb szabadulok. Cukik, támogatnak nagyon ebben is lelkileg. Kell is, mert sajnos egyre több negatívumot hallok a rendezvénnyel kapcsolatban, és minden- de minden eljutott hozzám, még akkor is, ha a szervező lányok semmit sem akartak és nem is mondtak el. De amikor én elmondtam nekik, hogy miket hallok, akkor ők is őszinték voltak velem szemben és elmondták, hogy ők mit hallottak vissza.

Volt pár dolog, amit nagyon a szívemre vettem és nehezen tudtam megemészteni. Az első, hogy a faluban sokan azt mondják, hogy inkább nekem személyesen adják oda, amit szeretnének, és nem viszik el a hacacáréra, mert onnan úgysem jutna el hozzám. Ezt a feltételezést nem is értettem, mert a barátaim nem azért szerveztek nekem rendezvényt, hogy lenyúlják a pénzt, hanem hogy támogassanak. Ez borzasztó rosszul esett. És mivel őszinték vagyunk egymáshoz, elmondtam nekik és ezen aztán ők is teljesen elképedtek, hogy vannak emberek, akik ezt feltételezik.

A másik, hogy a zumbás csoportom is, ahova jártam (és majd járni is fogok) fellépnek a rendezvényen. De mivel volt, aki hallotta a buszon, hogy én nem is akarom ezt az egészet, elgondolkodott azon, hogy akkor fellépjen e vagy ne. Na ezen aztán a csoporton belül feszültségek keletkeztek. Rossz érzés volt, hogy  a csoport miattam bomlott meg. Remélem hamar visszarázódnak a megszokott kerékvágásba.

Szerettem volna a rendezvényt, mert nagyon jó kezdeményezés, és kell is a kultúra az embereknek, főleg falu helyen, mert sokan nem mennek el a városba moziba, színházba, kiállításokra, hogy egy kis kikapcsolódás, netán kultúra elérjen hozzájuk. Így az, hogy helybe van hozva egy színvonalas rendezvény mindenképpen becsülendő. És tudom, hogy szükségük van rá az embereknek, mert 7,5 évig dolgoztam a falumban, mint teleházvezető, könyvtáros, rendezvényszervező. Tudom, hogy milyen igényeik vannak az embereknek.

Aztán jöttek még a miért pont nekem? Csak, mert ennyire jó fej és gondoskodó barátaim vannak. Ők eddig is nagyon sok mindenben támogattak, mind anyagilag, mind lelkileg, kaptam tőlük nagyon sok minden mást is, hogy könnyebben teljenek a napjaim, és ne aggódjak folyamatosan amiatt, hogy mit és hogyan és miből fogok megvenni, beszerezni.

A rendezvény ismét csak elvett tőlük, hisz nem csak időbe tellett nekik mindent megszervezni, de a családi kasszájukat is rendesen leterhelték azzal, hogy minden rendben és szép legyen a rendezvény napján.

A másik. Hogy nézhetek ki „ilyen jól” ha beteg vagyok? Miért? Hogy kéne kinéznem? Attól még, hogy tumorok vannak bennem, nem muszáj elhagynom magam. Persze ilyenkor nem a külsőségek a legfontosabbak, de igen is fontos, hogy ha belenézek a tükörbe ne egy beteg ember nézzen velem szembe, mert az még jobban lehúzza a lelki állapotom. Sokkal jobb a lelkemnek, ha kifestem a szemeimet, megrajzolom az egyre világosodó szemöldökeimet, és kicsit rendbe szedem a már elég nagy számban hulló hajamat.

A hajammal kapcsolatban megfogalmaztam és a jó isten felé is elrebegtem azt a kérésemet, hogy legalább a hacacáréig hagyja meg, ne kelljen akkor még parókában pompáznom. Nem mintha nem lenne szuper a paróka, de valahogy kicsit még idegennek éreztem magamon.

Betti és a névnapi virágaim

A hétvégén és hétfőn húsvét. Húsvét vasárnap egy jót sétáltunk anyuval a faluban, még ibolyát is szedtem az árkok partjain. Jó levegő, tavaszi napsütés, mi kell más az immunrendszernek? Húsvét hétfő délután két óra körül felkerekedtünk, és Pusztamagyaród felé vettük az irányt, hogy Iza keresztlányomnak elvigyem a húsvéti ajándékait. Szuper kis délutánt sikerült eltöltenünk a családdal. Fizikailag meglepően nagyon jól éreztem magamat.

Így aztán elég sokáig elvoltunk. Iza eszméletlen kiscsaj, hihetetlen felfogással és nagy szájjal. Persze legjobban a nyári invitálásomnak örült a legjobban. Megbeszéltük vele, hogy rugalmasak leszünk mind a ketten, és a kezelésemet figyelembe véve oldjuk meg a jövetelét hozzánk. 

A Húsvét utáni napon  Edinától kaptam egy fotót, melyen Betti volt náthásan és egy csokor virág, amit a névnapomra vitt a hivatalba. Úgy gondolta, hogy Edina jön hozzám este, és elküldeti vele nekem, pont azért hogy ne fertőzzön meg engem. De az nem az a nap volt, így mondtam a csajoknak, hogy tegyék a virágot vázába, és pompázzon mindenkinek a pulton, és ha már én nem tudok benne gyönyörködni, akkor tegyék meg ők. Remélem, hogy olyan örömöt okozott a látványa mindenkinek, mint nekem, amikor a fotón megláttam.

A jobb oldalam és a vállam nagyon sokat fájt. Ez amiatt van, mert a sztóma miatt a bal oldalamon nem szeretnék aludni, meg mondták is a sebészeten, hogy azt inkább hanyagoljam. Háton sem tudok folyamatosan feküdni, mert a porckorong sérvem azt nem szerei, így marad a jobb oldal. Most ennek ihatom a levét. Kenegetem mindenféle hókuszpókusz szerekkel, de estére újra erősebb benn a fájdalom. Tornásztatom is, mert félek, hogy az izmok lekötnek.

Enikő mindeközben elkészítette a hacacáré és az azt követő bál plakátjait is. Mindkettő nagyon tetszetős lett. Szóval, most már tuti, hogy lesz, és nem is olyan sokára. Gyorsan megy az idő. Úgy gondoltam, hogy erre az időre már megbarátkozom ezzel az egésszel és hagyom magam az eseményekkel sodródni. Tanulom, és tanítják is a csajok.

A Hacacáréval kapcsolatban aztán addig kötöttem az ebet a karóhoz, hogy a csajok olyan óvintézkedésekbe kezdtek, hogy az hihetetlen. Minden hivatalos szervet megkerestek, hogy nehogy probléma legyen a rendezvény bármely pontján is.

Képbe jött a rendőrség, tűzoltóság, jegyzőség, NAV és a NÉBIH is. Szóval tényleg le a kalappal a csajok előtt, hogy ennyire körültekintőek.

Harmincadikán este eztán igyekeztem az ágyamba minél előbb, mert másnap indultunk Keszthelyre CT-re. Szerencsére Enikő is mentesíteni tudta magát erre a napra, így négyen készültünk a Balaton parti „kiruccanásra”. Anyu, Apu, Enikő és én. 

Hacacáré meghívó

Bál meghívó

2016. március 22 - 24. kedd-csütörtök

Boldog névnapot Beáta!

A mai nappal megkezdődött a harmadik kezelésem. Kicsit furcsa volt, mert plusz egy pihenős hetet kaptam, mivel nemzeti ünnepünk, március 15-e keddre esett, így aznap nem volt betegfelvétel az osztályra.

Jó is volt, meg nem is. Nem, azért, mert olyan soknak tűnt az otthonlét és most az osztályra érkezés olyan volt, mintha újra kezdtem volna a kezelést az első alkalomtól. Jó, pedig pont azért, mert olyan sokáig lehettem otthon. Furcsa egy szituáció. (Csabi kollégám szerint balfasz egy szituáció)

A betegfelvételi osztályon nagy mosollyal vártak és arról sem feledkeztek meg, hogy névnapom van. Az osztályon benn a nővérkék, doktornő is megemlékezett a névnapomról. Nagyon figyelmesek. Mosolygósan sokkal szebb az élet, és valahogy olyan érzésem is volt, hogy szívem szerint a kedvemre öleltem volna az egész világot.

A facebook is csak küldte a jelzéseket, hogy egyre többen gondoltak rám ezen a napon. Nagyon sok energiával töltött fel.

Azonban, hogy eme jeles napon a vénabökés pikk-pakk meglegyen, az csak az álmaimban élt. Sajnos már a vénáim is védekeznek minden ellen, és a kemoterápia sem a barátjuk, ezért csak a negyedik bökésre sikerült használható vénát bökni, a bal kézfejemen.

Az volt folyamatosan bennem, hogy használ, és a mostani kezelés utáni CT csakis jó lelettel fog szolgálni. Ez az egy jár folyamatosan a fejemben. Reggel, délben, este és legfőképp éjszaka, amikor már csak egyedül vagyok a gondolataimmal. Olyankor a fejemben lejátszom azt, hogy a rossz dolgok lassan vesztésre kényszerülnek a szervezetemben. A sok vitamin, antioxidáns, a kemo és elsősorban a pozitív gondolataim egyesével pöckölik le a színről a rossz sejteket.

Szobatársak már a megszokott betegtársak. Nem kell újra bemutatkozni, és mindent ott folytatunk, ahol március elején abbahagytunk. Mivel ők már hétfőn kezdték a kezelést, most másnaposak, és csak alszanak. Maga az állapot is olyan, mint aki másnapos. Kótyagos fej, háborgós belső, és a vízszint kívánása az ágyban. Az ember csak aludni kíván, valami rettentően erős erő húzza lefelé a szemhéjait, hogy könnyebben elviselje ezt az állapotot.

Valahogy a mai nap a csípős injekció (nekem csak káromkodós injekció, ami megvéd az egyik infúzió mellékhatásaként jelentkező hasmenés ellen) valahogy a már bocsánat, de a fosatós infúzió után került beadásra. Hát meg is lett a hatása, pillanatok alatt elöntötte az egész zsákomat a forróság, és mint egy nikkelbolha úgy ugrottam ki az ágyból. Spuri a wc, ahol kb. egy fél órát eltöltöttem, amire az összes dolog, ami a bélrendszeremben volt, el nem hagyott. Szerencse, hogy gyorsan lement, és ezt egy, egy körös wc projekttel letudtam.

Dia, Edina és Csabi
(Csabi olyan gyorsan nevet, hogy homályos lett :) ) 

Közben kaptam a munkatársaimtól szelfit, mentek ki az egyik falunkba leltározni, mert az ottani kolléganő nyugdíjba ment. Menet közben gondolták, hogy meglepnek a vidám ábrázatukkal. 

Hiányoznak nagyon. Bár voltam a hivatalban nemrég, de belőlük sosem elég.

Aztán kiderült az is, hogy még Zalaegerszegen nem működik az új CT gép, így a következő héten ismét Keszthelyre kell mennem vizsgálatra. De legalább tudom, hogy hova kell menni, mert már januárban is ott végezték el a CT vizsgálatot. Ki is gondoltam, hogy lemegyünk Anyu, Apu és én, és elhívom Enikőt is, ha van kedve. Vizsgálat után sétálunk egyet a Balaton parton, utána eszünk valami finomat valahol és hazakocsikázunk. Nagyon jó terv.

Első este hihetetlenül hányingerem volt, azonban sehogy sem akart kijönni belőlem semmi sem. Csak erőltetett. Rohadt egy állapot. Amikor érzed, hogy meg kellene fejteni azt a rókát, de semmi. Aztán Lincsikém drágám az egyes ágyon egyszer csak elkezdte kiadni magából a dolgokat. Na nekem ez a hang hiányzott. Lincsi nevét aznap este az imámba belefoglaltam, hogy mennyit segített, hogy megkönnyebbüljek.

Másnap reggel ismét vizeletet kellett adni, majd miután ezt 5 óra után megtettem, hamar vissza is aludtam. A reggeli vizitet is majdnem végigaludtam, nagy nehezen sikerült csak az egyik szememet nyitva tartanom, és az orvos kérdéseire választ adnom.

Délután aztán a 22 órás adagra kellett várni, csak mentek a percek, üresjáratban feküdtünk többen is. Amennyivel később lesz kész a szer, annyival később mehetünk haza másnap. Őrület, hogy ilyen is lehetséges, az eddigi két alkalommal még nem találkoztam ilyen „problémával”. Azonban a főnővér kezébe vette a dolgokat, és hamarosan már csepeghetett belénk az utolsó flakon cucc.

Szerdán mindkét szobatársam haza ment, és egyedül maradtam éjszakára a kórterembe. Kicsit idegen érzés volt, hogy senki nem durmolt a mellettem lévő ágyakon. Az időt rádióhallgatással, hányással, cseteléssel és alvással ütöttem el. Enni csak 4 tuctuc kekszet sikerült. Kalóriákban bővelkedő eledel….

Csütörtökön 10 óra 10 perckor az utolsó csepp is elfolyt a literes palackból, utána összepakoltam, és háromnegyed 11-kor talpig sminkben vártam Anyuékat, hogy jöjjenek értem. Még az új, tűzpiros rúzsomat is magamra kentem, csakhogy egy kicsit feledtessem magammal azt, hogy az elmúlt három napban milyen megpróbáltatásokon mentem keresztül. A folyósóra kinéztem, az egyik nővér rám köszönt, hogy jó napot kívánok, én meg visszaköszöntem, hogy szia Ibolya. Ibolya megtorpant, visszanézett és jót vigyorogtunk, hogy nem ismert meg talpig sminkben. Három napig az ember a vesetál fölé hajolva egy teljesen más arcot visel, mint a mindennapokban. Azért is kértem meg Anyuékat, hogy ne jöjjenek látogatóba. Kedden beszállítanak, csütörtökön hazaszállítanak. A közte lévő kínlódásaimat egyáltalán nem kell nekik látniuk, mert csak megszenvednék ők is azt az időszakot.

Otthon első utam ismét a fürdőszobába vezetett, lemostam a bőrömről a kórházat, hajat és fogat mostam. De valahogy az orromból a kemó szagát és a számból az ízét csak napok múlva fogom elhagyni. Addig is, hol egy kis ropival, hol egy kis csokival vagy burgonyaszirommal próbálom kikergetni azt a megmagyarázhatatlan ízt a számból.

A karomra jégzselét kellett kötni, mert a vérhígító,- és a csípős injekció olyan púpot csinált, hogy ha véletlen valami hozzáér csillagokat láttam. Gondolom az izomba lett bökve, és attól pupultam meg.

A délutánt végig pihentem a pihe-puha ágyikómban, aludtam is. Este a melegtől rosszul lettem, fél órát ölelgettem a lavórt az ágyam szélén, miközben áradt be a szobámban a három szárnyú ablakon keresztül a hideg levegő. Lassan elnyugodtam, és álomba merültem.

2016. március 4 - 21. péntek – hétfő

A második kemoterápiás kezelés másnapján akkora erőt éreztem magamban, hogy gondoltam elkapom a porszívó nyakát és végighuzigálom a házban. Anyu, előző nap mondta, hogy porszívózni szeretne és még vagy egy kilométernyi feladatot sorolt fel. Én úgy gondoltam, hogy amit én megcsinálok, azt már nem neki kell megtennie. Nagyon jól esett egy kis fizikai aktivitás az izmaimnak. Az egyetlen probléma ismét az agyammal volt. Nekiálltam a feladatnak azzal az intenzitással, ahogy szoktam, csakhogy a szervezetem nem akart annyira és úgy működni, ahogy én akartam. Meg is tettem a dolgom, de utána kb. 1 órán keresztül csak pihegtem a szobámba sunnyogva, hogy még egy letolást nehogy begyűjtsek a nagy igyekezetem mellé, hogy „de én meg mondtam, hogy lassan csináld”!

Edina születésnapi ajándéka

Szóval egy kis rendet kell tennem a fejemben azzal kapcsolatban, és hogy elsajátítsam, a lassan járj, tovább érsz taktikát. Rohadtul nehezen megy ennek az elfogadása.

Edina járt nálam a kezelés másnapján, és mivel születésnapja volt, neki készítettem titkos hadműveletben egy rajzot. A rajzon kedvenc forma 1-es pilótáját, Kimi Raikkönent rajzoltam meg. Annyira, de annyira cuki volt, amikor átadtam neki a rajzot, hatalmas és őszinte örömet láttam az arcán. Öröme akkora, ha nem nagyobb volt, mint az, amivel én rajzoltam neki meg ezt a csendes Finnt, a második kezelés előtt. A rajz aztán kikerült a nappalijukba. Ez aztán megint nekem okozott hatalmas örömet. Ezek a boldog pillanatok hatalmas energiákkal töltenek meg.

Az étvágyam ismét lassan, de biztosan tért vissza a kezelés után. Céklalét minden nap ittam kétszer. Tízóraira és uzsonnára, menetrend szerint. Mellette a már megszokott vitaminok, antioxidáns, zöldségek, gyümölcslevek.

Nagyon megszerettem még a 2015-ös évben D. Tóth Kriszta elviszlek magammal videóit, sajnos jó nagy elmaradásban voltam, így ezeket néztem meg, illetve a mindennapi teendőkben segítettem itthon nyugdíjas tempóba a szüleimnek.

 

Jellemző, hogy éjjel elég későn tudok elaludni, éjfél és fél kettő körül, azonban másnap reggel kompenzálok és 9-10-11 óráig is képes vagyok aludni. És jól alszom, mélyen, nem álmodva. Ez azért is jó, mert a testem és lelkem teljes vállszélességgel tud pihenni, regenerálódni.

Március 7-én ismét ellátogattam Timihez, hogy vágja rövidre a vállig érő hajamat. Már ebben az évben többször voltam nála, mint tavaly egész évben. Teljesen rövid lett. Ez a nagy változás, hogy február 10-én még hát középig érő hosszú hajam volt, és most itt vagyunk egy hónappal idébb és már a második fazonban nyomom… és még lesz ekkora sem, a doktornő szerint. Egyre jobban és több hullik ki, de elég jól viseltem. Valószínű, ha teljesen elhagy a hajkoronám, akkor fog nagyon megviselni.

Másnap aztán a zalaegerszegi nagyvásárba látogattunk el, gondoltam, ha lesz valami occsó mackóasó (szabadidő alsó zalaiasan) akkor azt vásárolok, hogy legyen miben hömbölögnöm itthon.

Marcsitól kapott hiányszínes mandalám

Kaptam két mandalát is Ilditől és Marcsitól. Marcsi a hiányszíneimet számolta ki és azokból festett, Ildi, pedig a tűz lángját festette meg. Mindkettő nagyon pozitívan hatott rám.

A hiányszíneim a lila, sárga és zöld. Érdekes, mert Marcsi mondta, hogy a legtöbb embernek egy vagy két hiányszíne van. Na nekem ebből is több jutott. Kell engednem sokat az életemből, mert eddig mindig másoknak alárendelve és megfelelve éltem az életemet. Tanulom, tanulom, de valahogy nehéz, ha az ember 40 évet leél valamiben, és azt el kell engedni, vagy meg kell változtatni. Már pedig meg kell tennem.

Ildi felajánlotta, ha összeszedem magam, és erőt érzek hozzá, akkor nála megfesthetem a zöld gyógyító mandalámat. Bevallom őszintén, nagyon vártam már akkor, hogy elkészíthessem életem első ilyen alkotását.

Ilditől kapott mandala

Hallottam vissza olyan híreket, hogy azért lett daganatom, mert lefogytam. És még olyant is, hogy a zumbától lett daganatom. Húúú, hát ez azért egy kicsit arcul ütött, hisz pont azért kezdtem el edzeni és „életmódot” váltani, hogy kicsit egészségesebb életet éljek, és a családban elhatalmasodott II. típusú diabéteszt kitoljam, ne kelljen vele nekem is már a negyvenes éveimben küzdeni. Tulajdonképpen, attól hogy fogytam, lehet hogy előbb kiderült, hogy mi lakozik bennem. Ha a zumbával leadott 22 kiló zsír rajtam lett volna, ki tudja, mikor derül ki ez a betegség, elsunnyogott volna a nyavalyás bennem még egy ideig. Lehet, hogy már olyan későn derült volna ki, hogy műtétkor felnyitnak és visszazárnak, vagy már csak a proszektúrán… Szerencsére azonban ez nem így történt. ÉLEK!

Ezt a faluból is és a környező településekről is visszahallottam. Szegény Pálmi, csak kamillázott, amikor meghallotta azt a terjengő hírt, hogy a Zumbától lett daganatom. Még jó, hogy ennyire fejben rendben vannak az emberek. Hihetetlen dolgokat tudnak kitalálni. A zumba csak pluszt adott az életembe, nemhogy megbetegített volna.

Azonban ami teljesen meglepett, hogy annyira kezdtem magammal összhangba kerülni, hogy elhagyta a számat az a mondat, hogy most nagyon jól érzem magam a bőrömben. Ezt soha a büdös életben eddig nem mondtam. Elfogadtam a helyzetemet, kezdtem elfogadni magamat és ez valahogy annyi lelki békét adott, hogy kimondtam az eddig kimondhatatlannak tűnőt.

Kár, hogy az ember ilyen lecke árán tud csak értékelni dolgokat, és helyén kezelni saját magát.

Március 11-én, január 21-e óta először mentem be a munkahelyemre. Nagyon aranyosak voltak a kollégák, mindenki örült nekem. Beszélgettünk, körüludvaroltak, hogy milyen szép vagyok és milyen jó csaj lettem. Tudták mit mondjanak, mivel építsenek fel. Nagyon hiányoztak már Csabi magasröptű beszólásai, viccei és visszavágásai, illetve a lányok mosolyai. Őrült jó társaság. Joli volt csak szabadságon, amit nagyon sajnálok. Őt is nagyon szívesen megölelgettem volna, és szívesen kicsaltam volna tőle is pár örömkönnyet. Mert igen, az nálam volt. Örültem a rég látott munkatársaknak.

Hazajövet aztán gondoltam felcsatlakozom a tikbélre (net… érdekes, wifim van, de akkor is a régi bevált mondásként csak tikbélnek hívom). Az e-maileimet nézegetve láttam megjött D. Tóth Kriszta Elviszlek magammal youtube videójának linkje, gondoltam megnézem. Születésnapi kiadás, első utas az autóba Szentesi Éva. Szimpatikus volt a csaj, olyan jól megmondós, és eszméletlen vörös rúzsos száj. Rákerestem a neten…. És első interjú melyet olvastam az „Én ebbe nem fogok belehalni volt. A riporter D. Tóth Kriszta. A cikk 2014. február 6-án jelent meg. De ma is nagyon aktuális. Egy 29 éves fiatal lány rákkal küzd. Méhnyakrák, áttéttel vastagbélre…..

Ahogy a cikket olvasom nagyon sok hasonló vonást vélek felfedezni közte és köztem. Valahogy a késztetést hogy én is kiírjam magamból ezt az állapotot, az sarkallta, hogy erről beszélni kell, ki kell adni magamból, mert az az én lelkemnek jót tesz, másnak pedig lehet hogy pont segítség. Tényleg érdemes a cikkre rákeresni, elolvasni. A link:

http://www.nlcafe.hu/egeszseg/20140206/szentesi-eva-mehnyakrak/

Nagyon azonosulni tudok a soraival….. . A videó megnézése után szinte mindent elolvastam, ami Évával kapcsolatos. Ittam a szavait, és nagyon sok minden, ami elhangzott tőle, belőlem is kijött és kimondtam a betegségem kiderülése óta.

De ha már valaki megírta betegsége történetét, akkor az enyémnek mekkora létjogosultsága lesz? Na pont akkora, hogy azzal segítsen nekem gyógyulni. Hisz nem vagyunk egyformák, nem ugyanazzal a betegséggel küzdünk, nem ugyanolyan hozzáállással éljük meg az életünket. Semmi sem ugyanaz, és mégis egy csomó minden egyforma.

A betegségüket az emberek sokan felvállalják, de azt hogy valaki sztómával él, nem mindenki. Hisz abban, hogy a hasunkra ragasztott sztómazsákba ürül a bélsár, egyáltalán nem dicsekvésre méltó dolog. De igen, van ilyen, és ez egy óriási lehetőség azoknak, akiknek a bélrendszerükkel nagy baj van, és tehermentesíteni kell. Én felvállaltam. Nem szégyenlem.

És Miért? Mert ÉLEK! Élek és boldog vagyok, mert meglátom a mindennapokban a fontos dolgokat. Oké még dolgozom magamon, hogy elengedjem a fülem mellett a rosszalló megjegyzéseket és az emberi butaságot.

A március 15-e miatti 4 napos hosszú hétvégén és azt követően nagyon sok látogató megfordult nálam. Mindenki a támogatásával biztatott, és ha bármiben segítségre szorulnék a segítségüket ajánlották. Minden téren. Nagyon nehezen dolgozom még mindig fel, hogy az emberek adni szeretnének.

Az izmaimat is megmozgattam – na persze nem hiúsági kérdést csinálva ebből - egy kis sétálással, és egy kis udvar gereblyézéssel, hisz azokat is karban kell tartani, nem lehet leereszteni, mert a végén még a járás is nehezemre fog esni.

Séta során sokan megállítottak a faluban és őszinte érdeklődést mutattak, hogy mi van velem.

Enikő nekiállt elkészíteni a jótékonysági rendezvény (hacacáré) plakátját. Mondtam neki, hogy semmiképpen se legyen komoly. Jön a tavasz, én sem vagyok egy karót nyelt ember. Átküldött egy tervet és nagyon tetszett. Ami aggasztott rajt az a belépő díja. Ezen pörgök állandóan, hogy nem kell, meg aki ad, ad, aki az nem, nem. Szegény szervezőket folyamatosan ezzel traktálom. Már gondolom, hogy tele van a hócipőjük velem.

Közeledik a húsvét is, keresztlányomnak kell kitalálnom valamit, amivel meglepem. Persze lesz az ajándék között olyan is, amit vásárolni fogok, és olyan is, amit én készítek vagy találok ki. Vásárlási utalvány mellett döntöttem, majd olyan rucit választ magának amilyent szeretne, aztán színesceruza készletet és édességeket is vettem neki. Amit kitaláltam az pedig, hogy a nyáron 3 napra jöhet hozzám úgymond „nyaralni”. Még nem tudni, hogy akkor hol fogok tartani, de valahol csak szorítunk neki helyet. Amennyire ismerem Izát, ez lesz a legszuperebb ajándék neki. Imádjuk egymást.

Van még 2 keresztlányom, akik már dolgoznak, illetve van egy, aki nem tart rám igényt. Aztán még van Bia, de náluk általában valamikor húsvét után húsvétolunk, mert az édesanyja olyan helyen dolgozik, ahol húsvétkor nincs megállás.

Elkészültek a hacacáréra a köszönő kártyák is, letudtam, 118 db-ot rajzoltam meg. A végén már szédült a fejem a sok szívecskétől. A csajok másoltak színesbe is. Így minden fellépő kap egy eredetit, a vendégek, pedig egy másolati példányt. Személyes és illik megköszönni, hogy segítenek.

Nagy fába vágtuk a fejszénket itthon. Minden évben szoktunk venni előnevelt csirkéket. Enikő mondta, van nekik keltető gépük, nekünk van egy csomó tojásunk, szívesen kölcsön adja a gépet, és keltessünk mi csirkéket. Hát ebben is maradtunk. Március 19-én este bekészítettünk a gépbe 82 tojást, majd okosan leültünk és a naptárba kiszámoltuk, hogy mire esik a csirkék kikelése. Hihetetlen, de április 9-e, a hacacáré napja. Az lesz ám az igazi hacacáré, nyomják majd a kiscsirkék a zenét rendesen, ahogyan majd ki fognak kelni.

A csirkék anyjuknak Enikőt neveztük ki, apjuknak meg aput. Apué lett a tojásforgatás feladata, Enikőé pedig a lámpázás. Nagyon keni vágja ezt a feladatot.

21-én aztán ismét vérvétel, készülődés a harmadik kemoterápiás kezelésre.

2016. március 1-3. kedd -csütörtök

Onkológia- kemoterápia

Második kezelés

A menetrend a múltkorival megegyező. Indulás, érkezés, betegfelvétel, osztályra bemenetel.

Most annyi változás, hogy üres szobába helyeztek el, így kiválaszthattam a szoba legjobb ágyát, paplanját és párnáját. Nem szép dolog, de ilyenkor aztán megy a csere-bere. Bár be kell vallanom a kemény matracú ágyon a szoba legjobb párnája és paplanja volt. Tehát nem cseréltem. Átöltöztem, vártam a vizsgálatra.

Vártam, de közben nálam maradt az egész paksaméta amit a felvételi osztályon a kezembe adtak és elfelejtettem az irodában leadni (amiről azt sem tudtam, hogy hol van) amit aztán a doktornő magához vesz és utána hív vizsgálatra.

Be kell vallanom, hogy belenéztem a papírokba, és megtaláltam a szövettani eredményeket. Gondoltam eddig is, hogy nagy a baj, mert nagy maga az elsőrendű tumor, és számtalan áttét a máj mindkét lebenyén, sőt a májkapuban is van egy lobulális szélű nyirokmirigy, ez arra adott okot, hogy ez nem egy I. stádiumú daganat. De az, hogy a IV. stádium volt megjelölve, valahogy szíven ütött. V. stádium nem szerepelt a papíron, nincs ilyen. Persze Anyu szidott, hogy mi a fenének kellett megnéznem. Nem is azzal volt gond, hogy én ezt megnéztem, hanem azt hogy eddig ezt nem közölték velem. Persze nem is biztos, hogy jó dolog ilyent megtudni, de én szeretnék mindent megtudni. Szóval nagyon gyorsan helyére tettem a dolgot, és csak annyit mondtam, hogy na akkor innen szép felállni.

Hajrá, menjünk és csináljuk. Aztán megkérdeztem mégis hol van az az iroda ahova le kellett volna adnom a dokumentumokat, és okosan be is szolgáltattam őket.

A nagy berendezkedés után a doktornőm megvizsgált, majd közölte, hogy mivel a következő kezelés március 15-én lenne aktuális, és az munkaszüneti nap, azért a harmadik kezelésemet egy héttel eltolja. Aznap ugyanis csak minimális létszámmal fog az osztály működni. Helyette március 22-én kell majd kezelésre jelentkeznem. Jéé, szép névnapi ajándék. 3 napos bennfekvés, kilátás a zöld ébredező természetre…

Vérképem rendben, így visszamehettem a szobába és felkészülhettem a bökésre testileg és lelkileg is. 10.05-kor kötötték be a hányáscsillapító infúziót majd szépen sorban a többit. Meglepetésemre agy egyik infúzió, ami az első alkalommal 1,5 óra alatt folyt le, most 1 óra alatt a harmadik kezeléskor, pedig már csak fél óra alatt fog lefolyni. Apró jó dolgok. Én ennek is tudok örülni.

Enikő unokahúga videót küldött egy csajról, aki szintén daganatos betegséggel küzdött, és hogy mi történt vele azóta. Kata videóját ajánlom mindenkinek, mert véghetetlenül pozitív és nagyon egészben van a lelke. Videó : https://www.youtube.com/watch?v=JJoEn6lYBII

Ez idő tájt kezdtem el több videót és élettörténete olvasni arról, hogy hogyan gyógyulnak/gyógyultak ki emberek a tumoros betegségből. Jött a késztetés, hogy pozitív példákat lássak, hogy igen is van kiút ebből. Csak meg kell keresni magunkban az utat kifelé.

Szobatársként érkezett egy hölgy, 60 éves, nagyon kedves mosolygós. Hasnyálmirigy daganattal. Borzasztóan vékony volt. Kísérője a nagyon jóképű, egyedülálló fia. :)

Délben aztán életem eddigi legalacsonyabb vérnyomását mérték. 90/60. Magas vérnyomásos vagyok, bár már a gyógyszereim közül egyet elhagytam miután 18 kilót fogytam, illetve a megmaradt gyógyszer adagot pedig már felezni kellett. De tulajdonképpen annyira jót hallottam ott akkor az onkológián erre az alacsony vérnyomásra, hogy az óta előszeretettel használom a következő mondatot: feküdni épp elég. Hasznos mondat, nem esünk ettől kétségbe. Alacsony azért lett, mert nem mozogtam, illetve a folyadékbevitelem elég keskenyre sikeredett. Szóval nem kell ettől megijedni.

Az első nap este aztán elkezdődött az émelygés, kértem vesetálat is, szépen raktam bele papírtörlőt, hogy ha jön, aminek jönnie kell.

Vacsorára zsemle, kenyér, retek és körözött volt. Meg is örültem neki, mert szeretem nagyon. De amikor a fóliát lehúztam a hungarocell tálcáról megcsapott a hagyma illata. Húúú, na ezért kár volt. Valahogy nem értettem, hogy telenyomnak valamit nyers lila hagymával ott ahol betegek össze vannak zárva, és a szaglásunk jobb mint egy vadászkutyának. Nem szoktam kaját kidobni, de ez most fénysebességgel landolt a fedeles szemetesben. Azonban nem estem kétségbe, mert volt vésztartalékom, kifli és kocka sajt. De valahogy azt sem kívántam. Aztán a doboz kocka sajt érintetlenül hazakerült.

Este a szobatársam fia fincsi hideg jégkrémet hozott nekünk, melyet hármasban nyalogattunk el. A hideg nagyon jót tett a háborgó és émelygő belsőnknek.

A keddet sikerült csak émelygéssel bezárni.

Szerdán reggel volt erőm letusolni, aztán utána a fehér, sárga és a zöld valamennyi árnyalatát produkáltam mind a vesetálba, mind a mosdóba…. Jó kis nap kezdet. Egy egész napraforgó táblát meg tudtam volna festeni ezekkel a színekkel.

Ezen a napon Edina születésnapja volt, így az első az volt, amikor magamhoz tértem a vesetál fölül, hogy üzenetben felköszöntsem Őt. Már eléggé benne voltunk a munkaidőben nem szerettem volna kivenni a könyvelés erdejéből. 

Szobatársnak aztán közben jött az előző kezeléskor megismert akkori szobatársam is.

A kedden megismert szobatárs – akinek jóképű fia van – közben vért kapott mert nagyon rossz volt a vérképe.

A ma jött szobatárssal közölte az orvosa, hogy mivel a kontroll CT sajnos rosszabbodást mutatott ki nála, ezért a már megszokott kezelést nem folytatják nála, hanem más fajtát fog kapni, ami pár órás lesz csak. Az első adagot meg is kapta, majd megfigyelésre benn tartották egy éjszakát.

Bennem az, hogy az ember kapja a kezelést és a kontroll CT mégis rosszabbodást, netalántán új áttétek megjelenését mutatják valahogy annyira vegyes érzést váltott ki, hogy az ablak felé fordulva bőgni kezdtem. Persze az ember hall mindenféle csúnya dolgokat, de ezeket elengedi a füle mellett, és kimondottan csak a gyógyultakra koncentrál. Na persze ezután is lehet gyógyultnak lenni, sőt innen lehet szép győzelmet aratni.

Eléggé rátelepedett ez a dolog az ágyamra mellém, és nem akart helyet hagyni nekem.

Keddi ebéd, amiből 3 kocka krumplit ettem meg

Egész nap egy kifli csücskét, egy korpás kiflit, és 3 kis kocka félig főtt petrezselymes krumplit ettem. Elég is volt. Inni sem tudtam nemhogy a 2 liter, de szerintem, ha a liter elértem, akkor vállon veregetem magamat. Egész nap gyenge voltam, émelyegtem. Ezt próbáltam alvással átvészelni. Jött az este. Hozták a vérhígító injekciót, ápolónő kérdezte, hogy érzem magam. Mondtam, hogy hányingerem van folyamatosan, majd adott egy gyógyszert, mely a nyelvre téve elolvad, pezseg, majd elveszi a hányingert. Na nekem is elmúlt miután kétszer dobtam ki a taccsot…. 

Persze Gyöngyi szobatársam kérdezte, hogy tud e valamiben segíteni, de én nagyképűen elhárítottam a "tudok én egyedül is hányni" mondattal. Ez aztán annyira jól sült el, hogy még az éjszakás nővérek is ezen vigyorogtak kb. fél órát, illetve a csütörtöki hazamenetelemig ezt hallgathattam, hogy micsoda egy némber vagyok, aki még hányni is tud egyedül.

Állapotom este olyan volt, mint erős borívóknak egy harmatos fröccs… gyenge.

Közben Pálmi fotókat küldött nekem egy szuper európai városból, melyet már én is végigfutottam egyszer még az ezredforduló utolsó évében. Nagyon jó volt látni a március elejei tengerpartot Barcelonában, ezt az arcát még nem láttam. Aztán másnap este az állatkertből kapok fotókat cuki szőrős állatkákról,

Csütörtök reggel aztán már a lelkiállapotom is jobb volt, hisz tudtam hogy 11-11.30 között le kell folynia az utolsó 22 órás palacknak. Éhes is voltam. Sikerült a korpás kiflit finom nagylyukú sajttal 1 óra alatt elmajszolnom. Nagyon jól esett a kórházi teával.

Közben a szerdán érkezett szobatársam hazament, másikukkal pedig közölték, hogy a vérképe sajnos az adott vértől sem javult, így nem fog több kezelést kapni, mert inkább árt neki, mint használ.

Húú, egy kezelés alatt ennyi rossz hírt hallani és mind a kettő a szobatársam. Eléggé nehéz volt feldolgozni, de sajnos ez is benne van a pakliban. Nagyon sajnáltam mindkettőt, de tudom, hogy ez az állapot, amikor nem a sajnálatból élünk. A pozitív megerősítések, a szeretet, a nyugalom sokkal, de sokkal többet ad, mint egy nagy diszperzites vödör sajnálat…

Az osztályon olyan átmenő forgalom volt, mint a nyugati pályaudvaron. Jöttek az új betegek, akik székre ültetve kezdték meg a kezelést, mert még nem szabadult fel ágy. Borzasztó volt, hogy azzal kell szembesülni, hogy betegek nem jutnak időben ágyhoz, illetve adagoló pumpához, netán töltőhöz, amivel a gép a hálózatról működik. Ezt nem a kórház hibájaként rovom fel, hanem valahogy a rendszer egy kicsit elcsúszott, hogy az egészségügy zsebébe nem a megfelelő módon és nem a megfelelő összeg folyik be. Szégyenletes.

11.29-kor jelzett az adagolópumpa, hogy lejárt az utolsó flakon infúzió. Átöltöztem, eddigre már a csomagjaimat összekészítettem. Anyuék pont az átöltözésre érkeztek meg. Épphogy kikeltem az ágyból, már jött is a nővér, hogy lecserélje az ágyneműt. És jöhetett is a következő kezelésre váró társunk.

Búcsúzás, böröndkerék zörgése, és már be az autóba, irány hazafelé…

Az idő elég tré volt, anyu még az usankámat is behozta, nehogy megfújja  a nagy szél a fejemet.

Otthon Anyu pizzát sütött, teljesen hazai, még a tészta is. Felére tett dinsztelt hagymát, másik felére, amit nekem szánt nem. Na persze nekem a hagymásból kellett ennem, mert azt kívántam. Nagyon jól esett 3 nap vegetálás után egy kis hazai íz. Mert mihelyst lecsatlakoztatnak az infúziós csőről és kiteszem a lábam az onkológiáról, valahogy úgy vagyok vele, hogy éhes leszek és enni is tudok. Bár csak lassan és keveset, de mégis az, hogy kívánom a kaját egy kis boldogsággal tölt el. Nagy baj nem lehet akkor. Minél előbb el tudok kezdeni enni, annál előbb sikerül megerősödnöm. Bár az étvágyam nem a megszokott, sokkal rosszabb, de igyekszem, igyekszem…

Délután aludtam egy jót. Furcsa volt, mert mintha álmomban hallottam volna az adagoló pumpa hangját, ahogyan a megfelelő mennyiséget pumpálja be az erekbe. De szerencsére ez csak álom volt. 19 napom lesz most, hogy a következő kezelésre összekapjam magam.

Most már csak azon aggódtam, hogy az egy hét csúszással az április 9-re tervezett hacacáré épp kezeléses hét szombatjára esik. Valahogy majd csak lesz. Minden a helyére kerül. Legfeljebb nem tudok elmenni, visszanézem majd a videó felvételt. Na de ez még odébb van, addig akármi is történhet. Akármi és bármi…