2016. április 11., hétfő

2016. április 10-11. vasárnap – hétfő



A hacacárét követő napon reggel felkeltem, Anyu, Apu és Erzsi indultak a misére. Gondoltam, míg ők a lelki táplálékot magukhoz veszik, én meglepem őket, és a testi táplálékot készítem el, mert biztosan éhesek lesznek mire 10 óra magasságában hazaérkeznek.
Nem kell semmi extra nagy dologra gondolni, hisz fizikailag nem tudnék egy 3 fogásos menüt sitty-sutty megalkotni. Tea és bundás kenyér volt a terv, melyet sikerült is megvalósítanom. Mire hazaérkeztek az asztal megterítve. Épp hogy végeztünk a reggelivel, Tódor kutyánk (fehér fajtatiszta puli) eszeveszett ugatásba kezdett. Megérkeztek a Hacacárét szervező barátaim és Edina barátnőm is. Imi hozta a hóna alatt a hatalmas és gyönyörű égetett fa adománygyűjtő ládát.  
Az asztalt sokan ültük körbe és élményeiket mesélték, hogy mennyi ember és mennyi bulizó, és amikor a pénzt számolták, és hihetetlen és elfogyott minden pogácsa és a torta is finom volt, amit Erzsi hozott és elvittük a rendezvényre, hogy a szervezők elfogyasszák, és ne tudd meg alig mertünk aludni, hogy nehogy valaki betörjön és elvigye a ládát. Annyi mindent mondtak egyszerre, hogy csak mosolyogni tudtam, bámultam nagy szemekkel, és a sírás már olyan erős kezekkel markolászta a torkomat, hogy majdnem felszakadt belőlem az a sok impulzus, amit az elmúlt napban rengeteg embertől és most tőlük is kapok.
Enikő közben odasúgta nekem, hogy 800 ezer forint magasságában van a ládában és Tibi még ezután hozza majd a báli belépők és a büféből származó hasznot. Akkor a fojtogató kezek még szorosabban simultak a nyakamra és már annyira apró lélegzeteket tudtam csak venni, hogy úgy éreztem, mindjárt elájulok. Magamat nyugtatgatva és a jól bevált légző technikámat használva visszanyertem lélekjelenetemet, és magamban magammal megbeszéltem, hogy ez most nem a sírás ideje. Nem kell az egész társaságot megríkatnom.
Mentek még a sztorizások, és én is elmeséltem nekik, hogy mennyi jó szóval és élménnyel lettem gazdagabb, ami biztosan sokáig elég lesz munícióként gyógyulásom rögös útján.

Miután magunkra hagytak bennünket csak ültünk a lezárt láda mellett. Ez az állapot körülbelül egy óráig eltartott és csak sírtam. Anyuék kérdezték, hogy miért sírok. Mondtam, hogy mennyi pénz van a ládában körülbelül, és hogy nem merem kinyitni. Akkor aztán mindenki besegített az egerek itatásába.
Ólomkezekkel forgattam a díszes lakat kulcsát a kezemben, és végül is rászántam magam arra, hogy felnyissam a ládát és szembesüljek azzal, hogy mi van benne. Hihetetlen és felfoghatatlan volt. Kétségek közt vergődtem, hogy ez most tényleg az emberek nekem szánták, nekem adták. A könnyeim csak záporoztak, és nagy nehezen összekészítettem azt a temérdek sok pénzt, hogy ne legyen a ládában. Mert ha valaki illetéktelen besurran hozzánk az lesz az első hely, ahol keresse. Na persze akinek orra van a dologhoz, az ember teljesen mindegy hova teszi az értékeit.

Ebéd után felkerekedtünk, Erzsit hazavittük, és menet közben meglátogattuk Keresztanyámat a kórházban. Emlődaganat. Ez a 2016-os év valami borzasztó elég sok ismerősöm számára. És még csak április elején járunk. Mi lesz még…

Délután pihenéssel és a kiscsirkék csodálatával telt el, mert annyira színes és hangos kavalkád volt a nagy dobozban, hogy a házban is lehetett hallani a koncertjüket.

Hétfőn reggel ismét kezdődött a menet. Reggel központi laborban vérvétel, utána otthon a bőrönd összekészítése. Délután pihenés és nem rágondolás, hogy mi vár rám a következő három napban.

A hajam kegyetlenül elkezdett hullani. Az elmúlt hetekben folyamatosan arra kértem a jó Istent, hogy a hacacáréig tartsa meg a fejem „ékességét”. Betartotta. Már vasárnap amikor belenyúltam megigazítani a frizurámat, 15-20 szál a kezemben maradt. Hétfőn aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy nem fogom szedegetni, porszívózgatni, söprögetni magam után az elhullott részeimet, este megnézem, hogy működik az öcsém által nálunk hagyott hajnyírója.
Sokan mondták, hogy miért nem azt kértem, hogy tartsa meg végleg a hajamat, mert ennyi erővel ezt is kérhettem volna. Eszembe nem jutott ezt kérni, telhetetlen azért nem vagyok.
Hát ez ilyen lett... 

Este beizzítottam a gépet, de csörgött a telefonom. Égi jel? Ne nyírjak? Szilvi unokanővéremmel egy jó órát csacsogtam és gondoltam, most aztán nincs menekvés, birkanyírás lesz. Nem tudom, honnan szedtem össze az erőmet ahhoz, hogy a saját hajamat vágjam le. Fodrászom mondta, hogy menjek hozzá bármikor és lenyírja, de csak halogattam, és nem volt bátorságom. De most készen álltam rá.
Kibéleltem a mosdót reklámújságokkal és nekiálltam. Mivel a tarkómban már elég jól fel volt nyírva, hátul nem sok dolgom volt. Na persze, nem egyszerre nullásra nyírtam. Ahhoz tényleg nem lett volna lelkileg erőm. 1,5 centisre állítottam be a gépet. Mivel nem vagyok gyakorlott kb 15- 20 percig biztos tologattam a fejemen a masinát. Azt hittem, majd sokkolni fog a végeredmény, azonban inkább tetszett.

Eközben, Anyu szegényem annyira megsínylette ezt a műveletet, hogy teljesen magába roskadva a nyugtatós doboza felé nyúlva tudott csak erőt venni magát, hogy megnézze mit műveltem magammal.

Vége egy lelkileg és testileg is megerőltető rövid időszaknak. Jön a többi. Holnap reggel ismét kemoterápia. A negyedik…


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése