2016. április 9. szombat - Hacacáré

Reggel időben ébredtem, Anyuék már sutyorogtak kinn, szépen halkan, hogy ne ébresszenek fel. Persze alig vártam már, hogy a nap felkeljen. Ami nagyon csábított kifelé az ágyból, hogy megnézzem mi a helyzet népszaporulat terén.

Egy a sok közül :) 

És igeen … keltek már ki kiscsirkék. Én annyira de annyira boldog voltam. Soha nem láttam még, hogy milyenek a kiscsirkék a tojásból kikelve. Amivel eddig mindig találkoztam, az a gyönyörű sárga pelyhes kis maroknyi csipogó élet. De ezek a csöpp kis csirkék, esetlenek, maszatosak, nedvesek, esnek-kelnek. És hihetetlen ilyenkor, hogy mekkora egy mocsok vagyok, de már látom a gőzölgő rántott csirkecombokat a tányéromon. Na de a nyálamat letörölve, tovább csodáltam ezeket a csöpp kis jószágokat. Voltak köztük sárgák, feketék, kopasznyakúak, itáliaiak. Színes kavalkád.

Majd gyorsan összekészültünk, irány a templom, mert Laci atya a gyógyulásomért 9 órakor szentmisét celebrált. A szertartás nagyon megható volt, küszködtem a könnyeimmel, de aztán úgy gondoltam, jobb ha szabad utat engedtem nekik.

Délelőtt anyuék pogácsát sütöttek Erzsivel, én készültem a délutáni programra. Testben és lélekben. Ezekben a napokban nem ettem sokat, hogy a mai napon ne legyen felesleges forgalom a beleimben, és ne lepjen meg senkit sem a kitörő harsonaszó egy csendesebb pillanatban. Bevallom, engem néha szórakoztat, de nem hiszem, hogy mások ezt nagyörömmel fogadnák.

Gábor 

Kimanikűröztem a körmeimet, szép bordóra kifestettem őket. A hajammal sajnos nem sikerült dűlőre jutnom, mert bárhova is igazgattam, egyre több hajszál maradt a markomban. Timivel beszéltem, mondta, hogy menjek és rittyent egy csodát a fejemre. Nem tudom, hogy csinálta, olyan hajkoronát varázsolt a kevés hajamból, hogy nem látszódtak a hiányzó hajszálak.

Aztán Gábortól kaptam egy messenger üzenetet egy képpel. Vele együtt jártunk angolra még évekkel ezelőtt. Ő nem tudott jönni a délutáni rendezvényre, mert Visegrádon volt Spartan versenyen. De nagyon figyelmes volt és még ott is "velem " volt, és a kép amit küldött olyan jó érzéssel töltött el. Küldte az erőt a Visegrádról. Éreztem is. Látnotok kell Nektek is. Na persze a nagy pakolásban a rossz papírt vette elő a célba érésekor. Ez aztán javításra került. 

Az idő gyorsan haladt előre, sokkal gyorsabban, mint az ildomos lett volna. Közeledett az idő, hogy az autót indulóra kellett állítani. A lelkem egyre nyugtalanabb lett, és nem tudtam sehogyan sem megnyugtatni magamat. Nem vagyok híve annak, hogy nyugtatókkal tömjem magam, de be kell vallanom, hogy egy gyengébb fajtához nyúltam és bekaptam egyet.

Felvettem az újonnan varrt ruhámat, fekete vastag harisnyát húztam, és az elmaradhatatlan fekete 8 centi sarkú bokacsizmát vettem fel hozzá. Feltettem egy lazának nem mondható sminket a vörös rúzsommal, hogy egy kicsit az önbizalmamat növeljem, mert valahogy a vartyogó béka feneke alatt volt.

Negyed ötkor indultunk el otthonról, öt órakor kezdődött a rendezvény. Gondoltam, ha valaki szeretne beszélgetni velem, akkor arra lehetősége lesz már a műsor előtt.

A lányok mérhetetlenül sokat dolgoztak, hogy minden a legnagyobb rendben legyen. Dekoráció, tisztaság, rend és rengeteg ülőhely. Ilyen sok padot még nem láttam berakva a milejszegi faluházba.

Megkértem a csajokat, hogy nekem és Anyuéknak mindenképpen párnás széket készítsenek be, mert nekem sokkal kényelmesebb azon ülni, mint egy fapadon. Nem hiányozna még egy felfázás. És annyira figyelmesek voltak, hogy ennek a kérésemnek eleget tettek.

Elfoglaltam a helyemet az első sorban, és vártuk, hogy elkezdődjön a műsor. Hogy mögöttünk mi történt nem tudom, nem néztem hátra. Majd a konferanszié jött és elkezdődött...
Rengeteg fellépő jött egymás után sorban. A műsor jól szervezett és szórakoztató volt.

Mindenki nagyon kedves volt velem, az előadók keresték a szemkontaktust. De az, hogy kik léptek fel, ebben a posztban most nem sorolom fel, mert megjelentetek egy Hacacáré margójára bejegyzést is, ami megjelent a Milejszegi Krónika havonta megjelenő újságjának májusi számának mellékleteként. Abban összefoglaltam mindent, amit akkor kiszerettem volna írni magamból, és akiknek köszönetet szerettem volna mondani. Aztán a cikk megjelent még a Csonkahegyháti Hírmondóban is, hisz onnan is nagyon sok fellépő volt és rengetegen támogató is. Annál jobban most sem tudnám megfogalmazni a gondolataimat. 

A hacacáré műsora alatt volt két szünet. Az első szünetben, amikor felálltam és megfordultam a közönség felé, hihetetlen látvány tárult elém. Egy tűt sem lehetett volna leejteni, annyi de annyi ember volt ott, támogatva engem a gyógyulásomban. A könnyeimmel küszködtem, de aztán nem sok időm volt mert egy kígyózó sor indult meg felém. Sok ajándékot kaptam, rengeteg ölelés és még több megerősítést.

A szünetekben sütikóstoló volt. Rengetegen ajánlottak fel süteményt is erre a rendezvényre. Az ő nevük is a következő bejegyzésben lesz olvasható.

A második felvonás utáni szünetben is sok emberrel váltottam pár szót. Majd a harmadik felvonásban, az erre az alkalomra alakult Milejszegi Amatőr Színjátszók adták elő nagyon humoros előadásukat. Helén s a tehén, avagy gyalog mint Balogh címmel. Nagy sikert arattak.

(És egy kis titok. A mai napon is (2016.09.25.) működik a színjátszók csapata és már sok fellépésen vannak túl. Második darabjuk bemutatója is megtörtént. Ez nagy öröm számomra, és várom, hogy csatlakozhassak hozzájuk a gyógyulásom után én is)

Miután a műsor befejeződött jött a báli előzenekar a Bomba. Az ő zenéjüket még kicsit hallgattam, sőt egy kicsit rotyokáltam is, de olyannyira mérhetetlen fáradtságot éreztem, hogy elbúcsúztam mindenkitől és hazajöttem.

Az éjszakát bál zárta. Edina küldte onnan is a szelfiket, és elhangzott a nagyon nagyon megríkatós „azért vannak a jó barátok” szám is. Erről egy rövid videó is készült. Elsőre nem sikerült megnézem a könnyfüggöny mögül, másodszorra sem. Sőt csak nagyon sokadjára tisztult ki a képernyőm.

Nagyon nehezen jött álom a szememre, még éjfélben Pálmival cseteltünk egy jó nagyot. Ámulva és bámulva, hogy mennyi ember eljött a rendezvényre. Csak tippelni lehet, de a műsor alatt közel 250 ember fordult meg a faluházban. Ehhez még hozzájön az esti buli.

Hálámat azóta is csak rebegem a jó Isten felé, és kérem őt, hogy ennek a sok embernek az életét viselje kitüntetett figyelemmel!

Pár kép a hacacáréról a teljesség igénye nélkül: 

Marika 

Csonkahegyháti Retro Tánckar

Kutyakölykök

Zumba Pálmival

Krisztián 

Barbi és Petra

Aranka néni - az óvodában dolgozott amikor ovis voltam

Hertelendy Attila művész úr

Edina, Kati és Enikő - bejelentkezés a buliból 

2016. április 1 - 8. péntek – péntek

Ágynyugalom!!! Mi lesz velem így? De az összes egészségügyis ismerősöm, csak ezt a parancsot adta ki, hogy ne zizegjek, folyamatosan, mint akinek kukacok vannak a seggében, mert magammal fogok kitolni. Mondta egyikük azt is, hogy örüljek neki, hogy nem fektettek be a belgyógyászatra, mert ha oda ezzel a trombózis „gyanúval” felvesznek, akkor aztán még pisilni sem kell kimennem, mert egyszerre alám tolják az ágytálat. Na meg még mit nem. Inkább vigyázzban fekszem az ágyban akár egy hétig is. De mikor lesz már ennek vége?

Majdnem olyan az egész, mint egy hülye, április elsejei tréfa.

Péntek délelőtt hívott az onkológia főnővére, Andi, hogy a főorvos úr látni szeretne hétfőn délelőtt 11 óra körül, mert figyelemmel szeretné követni ezt az új „helyzetet”.

A még rövidebb frizura

Hétfő délelőttig csak enni, fürödni és wc-re keltem fel az ágyból, mert be kell vallanom, hogy egyre jobban becsináltam attól, hogy ennek azért fele sem tréfa. Komoly vége is lehet ennek.

De micsoda gondoskodó a jó Isten, hogy ez pont most történt, és én pont most mentem CT-re, és kiderült. Mert akár jöhetett volna a CT után is, és akkor ki tudja mi lett volna a vége. Leírtam már, hogy hihetetlenül szerencsésnek érzem magamat, hogy a jóságos Isten a tenyerén hordoz? Valahogy a gondviselés mindig velem van, és irányítja a sorsomat.

Szombaton, mivel már az időpont le volt beszélve, ismét a fodrászom felé vettem az irányt. Még rövidebbre vágta a maradék hajamat. Utoljára még valamikor a kilencvenes évek elején volt ilyen rövid frizurám. Megbeszéltük azt is, ha nem tudok mit kezdeni a hacacáréra vele, akkor aznap egy mosás-szárításra visszamegyek. Olyan óvatosan mozogtam, mint aki tojásokon lépked. Felesleges mozdulatokkal nem terheltem a testemet. Mikor végeztem, azonnal haza és vízszintesbe vágtam magam az ágyamon.

A hacacáré is egyre közeledik, és még mindig elég nagy szart tudnak kavarni körülötte. Megy a szerveződés is, hogy nem menjenek el a rendezvényre az emberek. Ezt egyre többen jelzik felém. Bár semmi közöm hozzá. Nem is értem ezt a hozzáállást. Aki akar úgyis részt vesz, aki akar az meg nem. Mi ez? Választás? Kampány van? Vagy mi a frászfene? Az elmúlt hetekben kapott hideg és meleg ezzel kapcsolatban, rohadtul nem tett jót sem az idegeimnek, sem a lelkemnek. Hogy embereknek ez a legnagyobb hobbijuk, hogy ezzel foglalkoznak, és könyékig benne vannak olyan dologban, amihez semmi közük.

Volt olyan este, amikor olyan állapotba kerültem, hogy nem tudtam órákon keresztül abbahagyni a sírást, mert olyanokat vágtam a képembe, amit nem nekem kellett volna megkapnom. Sőt senkinek sem. Rosszabb állapotba kerültem, mint amikor megmondták, hogy tumorom van. És olyan embertől/emberektől kaptam ezt, aki/akik állítólag jóban vannak velem. Nem szeretnék itt neveket sorolgatni. Ad egy, elég ha én tudom, ad kettő, elég ha ők tudják (bár nem is biztos, hogy nekik végigfutott a fejükbe, hogy csak ártanak nekem és fingjuk sincs arról, hogy milyen állapotba kerültem miattuk), ad három majd valahogy csak helyére teszem a dolgokat, ad négy nem szeretnék személyeskedni. Ha olvassák ezt a bejegyzést, akkor remélem, hogy egy kicsit elgondolkodnak a viselkedésükről, és arról hogy fordított helyzetben ők mit éreztek volna. Bár nem hiszem, hogy követik a soraimat.

Hétfőn délelőtt felkerekedtünk, és a bepakolt bőrönddel együtt, irányba vettük az onkológiát. Főorvos úr várt, hogy megnézzen, mi újság a trombózisommal. Soromat kivárva sorra kerültem. Megvizsgált, és mondta, hogy mindenképpen úgy szeretne csak hazaengedni, ha ultrahangon megnézik mi a helyzet az erekkel. Nagy nehezen sikerült neki csak elérni az ultrahangos kezelőt. Több percen keresztül próbálkozott, de nagyon kitartó volt, és addig amíg nem mondták ki azt, hogy akkor most mehetek a vizsgálatra, nem tette le a telefont. Nagyon lelkiismeretes orvos, semmi nem kerüli el a figyelmét, a betegekért mindent megtesz.

Az ultrahangos vizsgálat a városban van a kórházban, az onkológia a külső kórházban Zalaegerszeg-Pózván. Az autóutat beszámítva kaptam, a most mehetek időpontot.

Főorvos úr persze megkérdezte, hogy be tudok e menni, mondtam neki, hogy igen autóval vagyunk. Nagyon megijedt, hogy én vezettem, de megnyugtattam, hogy nem én ültem a volánnál. Azzal engedett el, ha negatív lesz az ultrahang leletem, akkor hazafelé én vezethetek. A válaszom erre „akkor addig nem iszom meg a dugipálinkámat” volt. A vizsgálat után még vissza várt az osztályra.

A kórházban többen is vártak vizsgálatra, gondolom nagyon szerették amikor az asszisztens bevette a beutalómat és mondta, hogy a következő beteg után behívnak.

A vizsgálatot a januárban már megismert ultrahangos főorvos végezte. Alaposan végigtrutyikolta a hasamat géllel, és elég hosszú ideig végezte a vizsgálatot. Majd közölte, hogy végzett. A válasza arra, hogy mi a helyzet a trombózissal, az volt, hogy nem lát semmilyen vérrögöt, a lelet negatív. Nagy örömmel törölgettem magamról a tetemes mennyiségű gélt, a közel 10 méteres papírral, amit az asszisztenstől kaptam. Mint egy tejbetök, olyan nagy vigyorral mentem ki a folyosóra, a kezembe kapott lelettel.

Az onkológiára visszaérve, még találkoztam főorvos úrral, aki indulóban volt egy onkoteam-re, de mondta, hogy már látta a leletemet és örül neki, hogy negatív, hazafelé vezethetek és kolléganőjéhez irányított. A továbbiakban szerencsére a napi kétszeri vérhígítózást felváltja a napi „csak” egy. De azzal engedtek el, hogy lehetőleg ne polkázva menjek hazafelé, és pihenjek amennyit tudok. Ennél jobb hírt nem is kaphattam volna. Szerencsére a bekészített bőröndre nem volt szükség.

A ruhámról csak ez az egy fotó
készült sajnos 

Ruhám még nem volt a hétvégi rendezvényre, így a már pár hete megvett anyagot kimostam és nekiálltam szabásmintát szerkeszteni. Még januárban, amikor a sebészeten feküdtem, unokatesómék hoztak egy újságot, és abban láttam Béres Alexandrán egy szuper ruhát, a fazonja nagyon tetszett, olyan sztómazsák takarós volt. Mivel mintám nem volt hozzá, de Kati „néni”-nek mutattam egyszer és ő talált egy hasonló felsőt a facebookon, szabásmintával együtt, így volt kiindulópontom. Rajzoltam, vágtam, szabtam és varrtam. Jó lett, méretben, fazonban mindenhogyan. Ruha is letudva.

A tojáskeltetőben a tojások is meg lettek lámpázva, és amelyikeket Enikő úgy látta, hogy nincs benne kiscsirke kitettük belőle. És igaza volt, mert egyik kitett tojásban sem volt csibe. Nagy csibebábaaszzony ez a lyány. Lassan ezzel is célba érünk.

Pénteken apu meghozta anyu nővérét Erzsit is, aki segít majd szombaton délelőtt pogácsát sütni a hacacáréra a fellépőknek. Mi anyuval sütöttünk nagyon fincsi babapiskótás süteményt, amit a süti kóstolóra fogunk elvinni a faluházba.

A kiscsirkék már pénteken annyira kopogtatták a tojásokat, hogy gondoltuk nemsokára megsokasodik a család. Annyira érdekes volt, mert már csipogtak is. Folyamatosan rá voltunk cuppanva a keltetőgép kukucskáló lyukára, és azt néztük, hogy nem e repedeznek a tojások. Mivel anyu tesója itt aludt, ezért Apu lett száműzve a csirkekeltetős szobába aludni. Ő volt az ügyeletes „ápoló” aki várta, hogy meginduljon a keltetőben a szülés.

A lelkemet trenírozom, egy alvás és itt a rendezvény. Délelőtt szentmise a gyógyulásomért a templomban. Atya meleg és rövid szertartást ígért, hogy nehogy megfázzak.

Tuti végigbőgöm a délutáni műsort. Na de kérem, emberből vagyok, miért ne bőghetnék, ha ahhoz lesz érkezésem. Különben is, 40 évig elég sokat nyeltem, hol a véleményemet, hol a könnyeimet, most már elég volt. Kiadom, aminek ki kell jönni. Ez is csak egy nap lesz. Egy nap értem, miattam.

Jajj Istenem, adj erőt, kitartást, türelmet, és erős hátsó felet, hogy a 3 órás műsort végig tudjam ülni! Ámen! Jóéjszakát!

2016. március 31. csütörtök

Harmadik kemoterápia utáni CT vizsgálat

Reggel időben felkerekedtünk, hogy az előírt időpont előtt 1,5 órával már Keszthelyen legyünk a CT vizsgálaton. Azért kellett előbb ott lenni, mert tudtam, hogy kontraszt anyagot kell innom. És Keszthelyen az egy főre jutó adag másfél liter, amit másfél óra alatt kell legurítani az ember torkán.

Fél kilenckor már Keszthelyen voltunk a CT vizsgáló előterében. Papírjaimat beadtam, majd a már ismerős váróba küldtek. Anyu, Apu és Enikő is kísértek. Rövidesen megkaptam a kontrasztanyagot is egy három decis műanyag pohár kíséretében. Az első pohárnál már úgy éreztem, hogy az ízétől égnek áll a hajam. Ánizsos, ami nem egy rossz íz, és egy pohárral nem is lenne gond, de ezt még megismételni négyszer. Húúú. Ajánlgattam én már mindenkinek, de hát tudtam, hogy ezzel egyedül nekem kell megbirkóznom, mint annyi minden mással is.

Ahogy ment az idő, zalaegerszegi ismerősök is jöttek, lassan eladtuk a várót. Enikővel is megbeszéltük azt, ha végeztünk, akkor először lemegyünk a partra, mert imádom a Balatont, majd keresünk egy jó helyet, ahova beülünk és megebédelünk. Az időjárás is pont kedvezett ennek a programnak, mert kezdett hét ágra sütni a nap. Szuper.

Lassacskán eltelt a másfél óra, és fogytak előlem az emberek, akik ugyancsak a vizsgálatra vártak.

Engem szólítottak. Bementem, majd a már januárban megismert asszisztenssel találkoztam. Nagyon aranyos volt, mert megismert. Beszélgettünk, míg előkészítettek a vizsgálatra. A branül bökés most sem volt olyan egyszerű, de nagy nehezen az is összejött, a jobb kezem könyékhajlatába. Az asszisztens eközben nyugtatott, hogy minden rendben lesz, és biztosan, hogy javult az állapotom. Kérdezte ki az onkológusom és a sebészem. Megbeszéltük, hogy ő is túlélő, 5 éve tünetmentes, tudja mivel küzdök.

Aztán magamra hagyott a vizsgálóban és elkezdődött a vizsgálat. A gép mondta, mit kell csinálni, én pedig okosan engedelmeskedtem. Majd megkaptam vénásan is egy adag kontrasztanyagot, és ismét elindult a gép. Tartsa benn a levegőt, …………. lélegezhet.

Anyut megkértem, hogy az öltöző ajtóba álljon és beengedem, hogy segítsen minden ruhaneműt, amit itthon felvettem, visszaadni rám. Legnagyobb kihívás egy könyékhajlatba bökött branülel felvenni a melltartót.

Ezután a váróterembe kellett visszamennem, fél óra várakozásra, hogy a kontraszt anyag nem okoz e allergiás tüneteket. Azt mát megtanultam, hogy hasmenést okoz. Vártam is, hogy mikor kell majd rohamléptekkel a wc-re rohannom.

Kinn a váróteremben ültünk, beszélgettünk, nevetgéltünk, amikor az asszisztens odajött hozzám, és érdeklődött, hogy jól érzem e magamat, nincs e nehézláb érzésem, nem dagad e a lábam. Mondtam neki, hogy köszönöm jól érzem magam, ilyen tüneteket nem vettem észre. Kérte hogy húzzam fel kicsit a nadrágom szárát, hogy a bokámat megnézhesse, de semmi. Szuper karcsú (ezt mindig is szerettem magamon). Mondta, hogy most fél óráig ha lehet, teljes nyugalomban üljek, feleslegesen ne mocorogjak, ne mászkáljak. Bevallom, hogy teljesen beparáztam, hogy mi a fenét mutatott ki a vizsgálat. Előhozakodtam a kérdésemmel, hogy van valami probléma? 

ÓÓÓ, hát trombózis gyanú. Hát komolyan mondom, mi a franc jön még? Nem is én lennék, ha nem lenne mindig valami csavar körülöttem. Hihetetlen.

Mivel Anyu épp beszélgetett valakivel, nem figyelt oda, hogy miért jött ki az asszisztens a vizsgálóból, csak utána kérdezett meg, hogy mi történt. Csak egy kis trombózis, mondtam neki. Én ettől persze annyira nem ijedtem meg, de Anyu arcát látva, ahogyan pillanatok alatt az aggódás végigfutott rajta és ott is maradt, elkezdtem komolyabban venni a problémát.

Visszajött az asszisztens, mondta, hogy a főorvos már leletezi a felvételt, mert ebben az esetben vissza kell mennem a zalaegerszegi onkológiára, hogy az ezzel kapcsolatos dolgokat megmondják, mit kell tennem. Kérdeztem, hogy mikor kell visszamennem? Holnap? Jövő héten? Neeeeem, mihelyst a lelet a kezemben lesz, azonnal indulás.

Na nesze neked Balaton parti séta….

Kis várakozás után szólítottak, mert a branül még mindig a kezemben volt. Mondták, hogy nem veszik ki, mert ha véletlenül kapnék valamit, amit vénásan kell adni, akkor ne kelljen újra bökni.

Megkaptam a leletemet is. És az, hogy trombózisom van, abban a pillanatban, amikor megláttam a leletet, rohadtul nem érdekelt. Mert az amit laikus szemmel is láttam, valami eszeveszett jókedvre derített. ZSUGORODÁS. A májon, a májkapuban, a végbéltumor melletti elszóródások jelentős mértékben csökkentek, nem is számszerűsítették. A májon lévő legnagyobb 3,5 centiről 1,8 centire csökkent, a májkapuban lévő 4,5-ről 3,2-re. Maga az elsőrendű tumor nem mutatott változást negatív irányba, de ami a legjobb, hogy nem is nőtt.

Ez kattogott bennem, hogy 3 kemo után ilyen nagy csökkenést mutatott a vizsgálat, akkor mit nekem trombózis nagy baj nem lehet.

Összeszedtem a csapatot, beültünk az autóba, és Zalaegerszeg felé vettük az irányt. Persze Apu volt annyira jó fej, hogy arra az útvonalra irányította a menetelt, hogy lássam a Balatont. Megígértem neki, hogy még visszatérek hozzá. Ha idén nyáron nem is, de jövőre mindenképp.

Hazafelé, aztán ahogy illik, a kontrasztanyag megtette a hatását, olyan hasmasom lett, hogy hihetetlen. Alig vártam, hogy Pózvára érkezzünk. Amikor az osztályra beértem, a nővérkék kérdezték, hogy mit keresek ott, ez nem az én hetem és napom.

Kezükbe adtam a leletet, mondtam, hogy mit mutatott ki a vizsgálat, és közöltem, hogy akkor én most elvégezném a dolgomat a mosdóban.

Amíg a mosdóban voltam, a nővérkék előkerítettek egy orvost, mert az enyém nem volt aznap. A doktornő azonnal kezelésbe vett, majd felhívta a belgyógyász főorvost, hogy egyeztessenek az ügyemben. Addig én nyugalommal vártam a további sorsomat.

A trombózis kezelésére reggel és este is 0,8 ml-es vérhígítóval kellett böknöm magam, és szigorú ágynyugalom, hogy a vérrög el ne indulhasson. Sógornőm azt mondta, hogy ez terápiás adag, nem megelőző, tehát mindenképpen működnie kell. Persze azt is vázolta, (egyébként Ő szívsebész) hogy ha nem szívódna fel, akkor egy filtert tesznek be a vénába, hogy ne menjen fel a szívbe a vérrög. Elég ijesztőnek tűnt, de nagyon éreztem belül, hogy erre abszolút nem lesz szükségem. 

Ja… és hogy hol volt a vérrög? A van cava inferior-ban. Ez persze nem mondott nekem semmit, de erre rákerestem dr. google-ban. „…A vena cava inferior (VCI) vagy alsó üres visszér, a test legnagyobb gyűjtőere, amely a vénás vért az alsó végtagokból és a törzs rekeszizom alatti részéből a jobb szívfél irányába szállítja…” (forrás: wikipédia)

Valljuk be, nem a legjobb helyet találta meg magának ez a vérrög.

Felírták a vérhígítót receptre, mellyel elvágtattunk a patikába. Ott az ismerős patikus, Melinda teljesen elhűlt, hogy mennyibe fog kerülni nekem ebből az injekcióból a 30 darab, ami ebben az esetben 15 napra volt elegendő. Mondta, hogy menjek vissza az onkológiára, és írassam fel csak dobozdíjasra. Persze, van ez a lehetőség is, de csak a bökés kezdése után számított harmadik hónaptól. És akkor én még nem léptem túl ezt az időszakot. Egy szó, mint száz 15 ezer forintot hagytam a patikában. Na de, ahhoz, hogy ez a micsoda ne okozzon nekem galibát mindenképpen megvettem. És különben is. Tumoros vagyok, milyen gáz lenne trombózisban feldobni a bakancsot….

Keszthely (forrás: Internet)

2016. március 25 - 30. péntek – szerda

A kemoterápiát követő napon elég jó kedvvel és jó fizikai állapotban ébredtem. Anyuék kinn dolgoztak az udvaron, gondoltam én a házban teszek rendet. Elmosogattam, és mivel nagyon fázott a kezem, nagyon jó ötletnek bizonyult, és hasznos is volt. Kezem felmelegedett, edények megtisztultak.

Ami a legnagyobb pozitívum, hogy március 31-én, csütörtökön kell mennem CT-re Keszthelyre. Ez azért is jó, mert a CT lelet nem lesz kész április 5-re, (előző kezeléshez számított két hét, a kezelés üteme) így a következő kezelésre április 12-én, kedden kell mennem. És mi ebben a pozitívum? Hogy április 9-én a részemre szervezett jótékonysági rendezvényre – hacacáréra – el tudok menni.

Bár még mindig barátkozom sok mindennel, de Kati, Enikő, Edina és Pálma mindig azt mondják, hogy hagyjam magam, előbb szabadulok. Cukik, támogatnak nagyon ebben is lelkileg. Kell is, mert sajnos egyre több negatívumot hallok a rendezvénnyel kapcsolatban, és minden- de minden eljutott hozzám, még akkor is, ha a szervező lányok semmit sem akartak és nem is mondtak el. De amikor én elmondtam nekik, hogy miket hallok, akkor ők is őszinték voltak velem szemben és elmondták, hogy ők mit hallottak vissza.

Volt pár dolog, amit nagyon a szívemre vettem és nehezen tudtam megemészteni. Az első, hogy a faluban sokan azt mondják, hogy inkább nekem személyesen adják oda, amit szeretnének, és nem viszik el a hacacáréra, mert onnan úgysem jutna el hozzám. Ezt a feltételezést nem is értettem, mert a barátaim nem azért szerveztek nekem rendezvényt, hogy lenyúlják a pénzt, hanem hogy támogassanak. Ez borzasztó rosszul esett. És mivel őszinték vagyunk egymáshoz, elmondtam nekik és ezen aztán ők is teljesen elképedtek, hogy vannak emberek, akik ezt feltételezik.

A másik, hogy a zumbás csoportom is, ahova jártam (és majd járni is fogok) fellépnek a rendezvényen. De mivel volt, aki hallotta a buszon, hogy én nem is akarom ezt az egészet, elgondolkodott azon, hogy akkor fellépjen e vagy ne. Na ezen aztán a csoporton belül feszültségek keletkeztek. Rossz érzés volt, hogy  a csoport miattam bomlott meg. Remélem hamar visszarázódnak a megszokott kerékvágásba.

Szerettem volna a rendezvényt, mert nagyon jó kezdeményezés, és kell is a kultúra az embereknek, főleg falu helyen, mert sokan nem mennek el a városba moziba, színházba, kiállításokra, hogy egy kis kikapcsolódás, netán kultúra elérjen hozzájuk. Így az, hogy helybe van hozva egy színvonalas rendezvény mindenképpen becsülendő. És tudom, hogy szükségük van rá az embereknek, mert 7,5 évig dolgoztam a falumban, mint teleházvezető, könyvtáros, rendezvényszervező. Tudom, hogy milyen igényeik vannak az embereknek.

Aztán jöttek még a miért pont nekem? Csak, mert ennyire jó fej és gondoskodó barátaim vannak. Ők eddig is nagyon sok mindenben támogattak, mind anyagilag, mind lelkileg, kaptam tőlük nagyon sok minden mást is, hogy könnyebben teljenek a napjaim, és ne aggódjak folyamatosan amiatt, hogy mit és hogyan és miből fogok megvenni, beszerezni.

A rendezvény ismét csak elvett tőlük, hisz nem csak időbe tellett nekik mindent megszervezni, de a családi kasszájukat is rendesen leterhelték azzal, hogy minden rendben és szép legyen a rendezvény napján.

A másik. Hogy nézhetek ki „ilyen jól” ha beteg vagyok? Miért? Hogy kéne kinéznem? Attól még, hogy tumorok vannak bennem, nem muszáj elhagynom magam. Persze ilyenkor nem a külsőségek a legfontosabbak, de igen is fontos, hogy ha belenézek a tükörbe ne egy beteg ember nézzen velem szembe, mert az még jobban lehúzza a lelki állapotom. Sokkal jobb a lelkemnek, ha kifestem a szemeimet, megrajzolom az egyre világosodó szemöldökeimet, és kicsit rendbe szedem a már elég nagy számban hulló hajamat.

A hajammal kapcsolatban megfogalmaztam és a jó isten felé is elrebegtem azt a kérésemet, hogy legalább a hacacáréig hagyja meg, ne kelljen akkor még parókában pompáznom. Nem mintha nem lenne szuper a paróka, de valahogy kicsit még idegennek éreztem magamon.

Betti és a névnapi virágaim

A hétvégén és hétfőn húsvét. Húsvét vasárnap egy jót sétáltunk anyuval a faluban, még ibolyát is szedtem az árkok partjain. Jó levegő, tavaszi napsütés, mi kell más az immunrendszernek? Húsvét hétfő délután két óra körül felkerekedtünk, és Pusztamagyaród felé vettük az irányt, hogy Iza keresztlányomnak elvigyem a húsvéti ajándékait. Szuper kis délutánt sikerült eltöltenünk a családdal. Fizikailag meglepően nagyon jól éreztem magamat.

Így aztán elég sokáig elvoltunk. Iza eszméletlen kiscsaj, hihetetlen felfogással és nagy szájjal. Persze legjobban a nyári invitálásomnak örült a legjobban. Megbeszéltük vele, hogy rugalmasak leszünk mind a ketten, és a kezelésemet figyelembe véve oldjuk meg a jövetelét hozzánk. 

A Húsvét utáni napon  Edinától kaptam egy fotót, melyen Betti volt náthásan és egy csokor virág, amit a névnapomra vitt a hivatalba. Úgy gondolta, hogy Edina jön hozzám este, és elküldeti vele nekem, pont azért hogy ne fertőzzön meg engem. De az nem az a nap volt, így mondtam a csajoknak, hogy tegyék a virágot vázába, és pompázzon mindenkinek a pulton, és ha már én nem tudok benne gyönyörködni, akkor tegyék meg ők. Remélem, hogy olyan örömöt okozott a látványa mindenkinek, mint nekem, amikor a fotón megláttam.

A jobb oldalam és a vállam nagyon sokat fájt. Ez amiatt van, mert a sztóma miatt a bal oldalamon nem szeretnék aludni, meg mondták is a sebészeten, hogy azt inkább hanyagoljam. Háton sem tudok folyamatosan feküdni, mert a porckorong sérvem azt nem szerei, így marad a jobb oldal. Most ennek ihatom a levét. Kenegetem mindenféle hókuszpókusz szerekkel, de estére újra erősebb benn a fájdalom. Tornásztatom is, mert félek, hogy az izmok lekötnek.

Enikő mindeközben elkészítette a hacacáré és az azt követő bál plakátjait is. Mindkettő nagyon tetszetős lett. Szóval, most már tuti, hogy lesz, és nem is olyan sokára. Gyorsan megy az idő. Úgy gondoltam, hogy erre az időre már megbarátkozom ezzel az egésszel és hagyom magam az eseményekkel sodródni. Tanulom, és tanítják is a csajok.

A Hacacáréval kapcsolatban aztán addig kötöttem az ebet a karóhoz, hogy a csajok olyan óvintézkedésekbe kezdtek, hogy az hihetetlen. Minden hivatalos szervet megkerestek, hogy nehogy probléma legyen a rendezvény bármely pontján is.

Képbe jött a rendőrség, tűzoltóság, jegyzőség, NAV és a NÉBIH is. Szóval tényleg le a kalappal a csajok előtt, hogy ennyire körültekintőek.

Harmincadikán este eztán igyekeztem az ágyamba minél előbb, mert másnap indultunk Keszthelyre CT-re. Szerencsére Enikő is mentesíteni tudta magát erre a napra, így négyen készültünk a Balaton parti „kiruccanásra”. Anyu, Apu, Enikő és én. 

Hacacáré meghívó

Bál meghívó

2016. március 22 - 24. kedd-csütörtök

Boldog névnapot Beáta!

A mai nappal megkezdődött a harmadik kezelésem. Kicsit furcsa volt, mert plusz egy pihenős hetet kaptam, mivel nemzeti ünnepünk, március 15-e keddre esett, így aznap nem volt betegfelvétel az osztályra.

Jó is volt, meg nem is. Nem, azért, mert olyan soknak tűnt az otthonlét és most az osztályra érkezés olyan volt, mintha újra kezdtem volna a kezelést az első alkalomtól. Jó, pedig pont azért, mert olyan sokáig lehettem otthon. Furcsa egy szituáció. (Csabi kollégám szerint balfasz egy szituáció)

A betegfelvételi osztályon nagy mosollyal vártak és arról sem feledkeztek meg, hogy névnapom van. Az osztályon benn a nővérkék, doktornő is megemlékezett a névnapomról. Nagyon figyelmesek. Mosolygósan sokkal szebb az élet, és valahogy olyan érzésem is volt, hogy szívem szerint a kedvemre öleltem volna az egész világot.

A facebook is csak küldte a jelzéseket, hogy egyre többen gondoltak rám ezen a napon. Nagyon sok energiával töltött fel.

Azonban, hogy eme jeles napon a vénabökés pikk-pakk meglegyen, az csak az álmaimban élt. Sajnos már a vénáim is védekeznek minden ellen, és a kemoterápia sem a barátjuk, ezért csak a negyedik bökésre sikerült használható vénát bökni, a bal kézfejemen.

Az volt folyamatosan bennem, hogy használ, és a mostani kezelés utáni CT csakis jó lelettel fog szolgálni. Ez az egy jár folyamatosan a fejemben. Reggel, délben, este és legfőképp éjszaka, amikor már csak egyedül vagyok a gondolataimmal. Olyankor a fejemben lejátszom azt, hogy a rossz dolgok lassan vesztésre kényszerülnek a szervezetemben. A sok vitamin, antioxidáns, a kemo és elsősorban a pozitív gondolataim egyesével pöckölik le a színről a rossz sejteket.

Szobatársak már a megszokott betegtársak. Nem kell újra bemutatkozni, és mindent ott folytatunk, ahol március elején abbahagytunk. Mivel ők már hétfőn kezdték a kezelést, most másnaposak, és csak alszanak. Maga az állapot is olyan, mint aki másnapos. Kótyagos fej, háborgós belső, és a vízszint kívánása az ágyban. Az ember csak aludni kíván, valami rettentően erős erő húzza lefelé a szemhéjait, hogy könnyebben elviselje ezt az állapotot.

Valahogy a mai nap a csípős injekció (nekem csak káromkodós injekció, ami megvéd az egyik infúzió mellékhatásaként jelentkező hasmenés ellen) valahogy a már bocsánat, de a fosatós infúzió után került beadásra. Hát meg is lett a hatása, pillanatok alatt elöntötte az egész zsákomat a forróság, és mint egy nikkelbolha úgy ugrottam ki az ágyból. Spuri a wc, ahol kb. egy fél órát eltöltöttem, amire az összes dolog, ami a bélrendszeremben volt, el nem hagyott. Szerencse, hogy gyorsan lement, és ezt egy, egy körös wc projekttel letudtam.

Dia, Edina és Csabi
(Csabi olyan gyorsan nevet, hogy homályos lett :) ) 

Közben kaptam a munkatársaimtól szelfit, mentek ki az egyik falunkba leltározni, mert az ottani kolléganő nyugdíjba ment. Menet közben gondolták, hogy meglepnek a vidám ábrázatukkal. 

Hiányoznak nagyon. Bár voltam a hivatalban nemrég, de belőlük sosem elég.

Aztán kiderült az is, hogy még Zalaegerszegen nem működik az új CT gép, így a következő héten ismét Keszthelyre kell mennem vizsgálatra. De legalább tudom, hogy hova kell menni, mert már januárban is ott végezték el a CT vizsgálatot. Ki is gondoltam, hogy lemegyünk Anyu, Apu és én, és elhívom Enikőt is, ha van kedve. Vizsgálat után sétálunk egyet a Balaton parton, utána eszünk valami finomat valahol és hazakocsikázunk. Nagyon jó terv.

Első este hihetetlenül hányingerem volt, azonban sehogy sem akart kijönni belőlem semmi sem. Csak erőltetett. Rohadt egy állapot. Amikor érzed, hogy meg kellene fejteni azt a rókát, de semmi. Aztán Lincsikém drágám az egyes ágyon egyszer csak elkezdte kiadni magából a dolgokat. Na nekem ez a hang hiányzott. Lincsi nevét aznap este az imámba belefoglaltam, hogy mennyit segített, hogy megkönnyebbüljek.

Másnap reggel ismét vizeletet kellett adni, majd miután ezt 5 óra után megtettem, hamar vissza is aludtam. A reggeli vizitet is majdnem végigaludtam, nagy nehezen sikerült csak az egyik szememet nyitva tartanom, és az orvos kérdéseire választ adnom.

Délután aztán a 22 órás adagra kellett várni, csak mentek a percek, üresjáratban feküdtünk többen is. Amennyivel később lesz kész a szer, annyival később mehetünk haza másnap. Őrület, hogy ilyen is lehetséges, az eddigi két alkalommal még nem találkoztam ilyen „problémával”. Azonban a főnővér kezébe vette a dolgokat, és hamarosan már csepeghetett belénk az utolsó flakon cucc.

Szerdán mindkét szobatársam haza ment, és egyedül maradtam éjszakára a kórterembe. Kicsit idegen érzés volt, hogy senki nem durmolt a mellettem lévő ágyakon. Az időt rádióhallgatással, hányással, cseteléssel és alvással ütöttem el. Enni csak 4 tuctuc kekszet sikerült. Kalóriákban bővelkedő eledel….

Csütörtökön 10 óra 10 perckor az utolsó csepp is elfolyt a literes palackból, utána összepakoltam, és háromnegyed 11-kor talpig sminkben vártam Anyuékat, hogy jöjjenek értem. Még az új, tűzpiros rúzsomat is magamra kentem, csakhogy egy kicsit feledtessem magammal azt, hogy az elmúlt három napban milyen megpróbáltatásokon mentem keresztül. A folyósóra kinéztem, az egyik nővér rám köszönt, hogy jó napot kívánok, én meg visszaköszöntem, hogy szia Ibolya. Ibolya megtorpant, visszanézett és jót vigyorogtunk, hogy nem ismert meg talpig sminkben. Három napig az ember a vesetál fölé hajolva egy teljesen más arcot visel, mint a mindennapokban. Azért is kértem meg Anyuékat, hogy ne jöjjenek látogatóba. Kedden beszállítanak, csütörtökön hazaszállítanak. A közte lévő kínlódásaimat egyáltalán nem kell nekik látniuk, mert csak megszenvednék ők is azt az időszakot.

Otthon első utam ismét a fürdőszobába vezetett, lemostam a bőrömről a kórházat, hajat és fogat mostam. De valahogy az orromból a kemó szagát és a számból az ízét csak napok múlva fogom elhagyni. Addig is, hol egy kis ropival, hol egy kis csokival vagy burgonyaszirommal próbálom kikergetni azt a megmagyarázhatatlan ízt a számból.

A karomra jégzselét kellett kötni, mert a vérhígító,- és a csípős injekció olyan púpot csinált, hogy ha véletlen valami hozzáér csillagokat láttam. Gondolom az izomba lett bökve, és attól pupultam meg.

A délutánt végig pihentem a pihe-puha ágyikómban, aludtam is. Este a melegtől rosszul lettem, fél órát ölelgettem a lavórt az ágyam szélén, miközben áradt be a szobámban a három szárnyú ablakon keresztül a hideg levegő. Lassan elnyugodtam, és álomba merültem.