2016. március 31. csütörtök

Harmadik kemoterápia utáni CT vizsgálat

Reggel időben felkerekedtünk, hogy az előírt időpont előtt 1,5 órával már Keszthelyen legyünk a CT vizsgálaton. Azért kellett előbb ott lenni, mert tudtam, hogy kontraszt anyagot kell innom. És Keszthelyen az egy főre jutó adag másfél liter, amit másfél óra alatt kell legurítani az ember torkán.

Fél kilenckor már Keszthelyen voltunk a CT vizsgáló előterében. Papírjaimat beadtam, majd a már ismerős váróba küldtek. Anyu, Apu és Enikő is kísértek. Rövidesen megkaptam a kontrasztanyagot is egy három decis műanyag pohár kíséretében. Az első pohárnál már úgy éreztem, hogy az ízétől égnek áll a hajam. Ánizsos, ami nem egy rossz íz, és egy pohárral nem is lenne gond, de ezt még megismételni négyszer. Húúú. Ajánlgattam én már mindenkinek, de hát tudtam, hogy ezzel egyedül nekem kell megbirkóznom, mint annyi minden mással is.

Ahogy ment az idő, zalaegerszegi ismerősök is jöttek, lassan eladtuk a várót. Enikővel is megbeszéltük azt, ha végeztünk, akkor először lemegyünk a partra, mert imádom a Balatont, majd keresünk egy jó helyet, ahova beülünk és megebédelünk. Az időjárás is pont kedvezett ennek a programnak, mert kezdett hét ágra sütni a nap. Szuper.

Lassacskán eltelt a másfél óra, és fogytak előlem az emberek, akik ugyancsak a vizsgálatra vártak.

Engem szólítottak. Bementem, majd a már januárban megismert asszisztenssel találkoztam. Nagyon aranyos volt, mert megismert. Beszélgettünk, míg előkészítettek a vizsgálatra. A branül bökés most sem volt olyan egyszerű, de nagy nehezen az is összejött, a jobb kezem könyékhajlatába. Az asszisztens eközben nyugtatott, hogy minden rendben lesz, és biztosan, hogy javult az állapotom. Kérdezte ki az onkológusom és a sebészem. Megbeszéltük, hogy ő is túlélő, 5 éve tünetmentes, tudja mivel küzdök.

Aztán magamra hagyott a vizsgálóban és elkezdődött a vizsgálat. A gép mondta, mit kell csinálni, én pedig okosan engedelmeskedtem. Majd megkaptam vénásan is egy adag kontrasztanyagot, és ismét elindult a gép. Tartsa benn a levegőt, …………. lélegezhet.

Anyut megkértem, hogy az öltöző ajtóba álljon és beengedem, hogy segítsen minden ruhaneműt, amit itthon felvettem, visszaadni rám. Legnagyobb kihívás egy könyékhajlatba bökött branülel felvenni a melltartót.

Ezután a váróterembe kellett visszamennem, fél óra várakozásra, hogy a kontraszt anyag nem okoz e allergiás tüneteket. Azt mát megtanultam, hogy hasmenést okoz. Vártam is, hogy mikor kell majd rohamléptekkel a wc-re rohannom.

Kinn a váróteremben ültünk, beszélgettünk, nevetgéltünk, amikor az asszisztens odajött hozzám, és érdeklődött, hogy jól érzem e magamat, nincs e nehézláb érzésem, nem dagad e a lábam. Mondtam neki, hogy köszönöm jól érzem magam, ilyen tüneteket nem vettem észre. Kérte hogy húzzam fel kicsit a nadrágom szárát, hogy a bokámat megnézhesse, de semmi. Szuper karcsú (ezt mindig is szerettem magamon). Mondta, hogy most fél óráig ha lehet, teljes nyugalomban üljek, feleslegesen ne mocorogjak, ne mászkáljak. Bevallom, hogy teljesen beparáztam, hogy mi a fenét mutatott ki a vizsgálat. Előhozakodtam a kérdésemmel, hogy van valami probléma? 

ÓÓÓ, hát trombózis gyanú. Hát komolyan mondom, mi a franc jön még? Nem is én lennék, ha nem lenne mindig valami csavar körülöttem. Hihetetlen.

Mivel Anyu épp beszélgetett valakivel, nem figyelt oda, hogy miért jött ki az asszisztens a vizsgálóból, csak utána kérdezett meg, hogy mi történt. Csak egy kis trombózis, mondtam neki. Én ettől persze annyira nem ijedtem meg, de Anyu arcát látva, ahogyan pillanatok alatt az aggódás végigfutott rajta és ott is maradt, elkezdtem komolyabban venni a problémát.

Visszajött az asszisztens, mondta, hogy a főorvos már leletezi a felvételt, mert ebben az esetben vissza kell mennem a zalaegerszegi onkológiára, hogy az ezzel kapcsolatos dolgokat megmondják, mit kell tennem. Kérdeztem, hogy mikor kell visszamennem? Holnap? Jövő héten? Neeeeem, mihelyst a lelet a kezemben lesz, azonnal indulás.

Na nesze neked Balaton parti séta….

Kis várakozás után szólítottak, mert a branül még mindig a kezemben volt. Mondták, hogy nem veszik ki, mert ha véletlenül kapnék valamit, amit vénásan kell adni, akkor ne kelljen újra bökni.

Megkaptam a leletemet is. És az, hogy trombózisom van, abban a pillanatban, amikor megláttam a leletet, rohadtul nem érdekelt. Mert az amit laikus szemmel is láttam, valami eszeveszett jókedvre derített. ZSUGORODÁS. A májon, a májkapuban, a végbéltumor melletti elszóródások jelentős mértékben csökkentek, nem is számszerűsítették. A májon lévő legnagyobb 3,5 centiről 1,8 centire csökkent, a májkapuban lévő 4,5-ről 3,2-re. Maga az elsőrendű tumor nem mutatott változást negatív irányba, de ami a legjobb, hogy nem is nőtt.

Ez kattogott bennem, hogy 3 kemo után ilyen nagy csökkenést mutatott a vizsgálat, akkor mit nekem trombózis nagy baj nem lehet.

Összeszedtem a csapatot, beültünk az autóba, és Zalaegerszeg felé vettük az irányt. Persze Apu volt annyira jó fej, hogy arra az útvonalra irányította a menetelt, hogy lássam a Balatont. Megígértem neki, hogy még visszatérek hozzá. Ha idén nyáron nem is, de jövőre mindenképp.

Hazafelé, aztán ahogy illik, a kontrasztanyag megtette a hatását, olyan hasmasom lett, hogy hihetetlen. Alig vártam, hogy Pózvára érkezzünk. Amikor az osztályra beértem, a nővérkék kérdezték, hogy mit keresek ott, ez nem az én hetem és napom.

Kezükbe adtam a leletet, mondtam, hogy mit mutatott ki a vizsgálat, és közöltem, hogy akkor én most elvégezném a dolgomat a mosdóban.

Amíg a mosdóban voltam, a nővérkék előkerítettek egy orvost, mert az enyém nem volt aznap. A doktornő azonnal kezelésbe vett, majd felhívta a belgyógyász főorvost, hogy egyeztessenek az ügyemben. Addig én nyugalommal vártam a további sorsomat.

A trombózis kezelésére reggel és este is 0,8 ml-es vérhígítóval kellett böknöm magam, és szigorú ágynyugalom, hogy a vérrög el ne indulhasson. Sógornőm azt mondta, hogy ez terápiás adag, nem megelőző, tehát mindenképpen működnie kell. Persze azt is vázolta, (egyébként Ő szívsebész) hogy ha nem szívódna fel, akkor egy filtert tesznek be a vénába, hogy ne menjen fel a szívbe a vérrög. Elég ijesztőnek tűnt, de nagyon éreztem belül, hogy erre abszolút nem lesz szükségem. 

Ja… és hogy hol volt a vérrög? A van cava inferior-ban. Ez persze nem mondott nekem semmit, de erre rákerestem dr. google-ban. „…A vena cava inferior (VCI) vagy alsó üres visszér, a test legnagyobb gyűjtőere, amely a vénás vért az alsó végtagokból és a törzs rekeszizom alatti részéből a jobb szívfél irányába szállítja…” (forrás: wikipédia)

Valljuk be, nem a legjobb helyet találta meg magának ez a vérrög.

Felírták a vérhígítót receptre, mellyel elvágtattunk a patikába. Ott az ismerős patikus, Melinda teljesen elhűlt, hogy mennyibe fog kerülni nekem ebből az injekcióból a 30 darab, ami ebben az esetben 15 napra volt elegendő. Mondta, hogy menjek vissza az onkológiára, és írassam fel csak dobozdíjasra. Persze, van ez a lehetőség is, de csak a bökés kezdése után számított harmadik hónaptól. És akkor én még nem léptem túl ezt az időszakot. Egy szó, mint száz 15 ezer forintot hagytam a patikában. Na de, ahhoz, hogy ez a micsoda ne okozzon nekem galibát mindenképpen megvettem. És különben is. Tumoros vagyok, milyen gáz lenne trombózisban feldobni a bakancsot….

Keszthely (forrás: Internet)