2016. március 4 - 21. péntek – hétfő

A második kemoterápiás kezelés másnapján akkora erőt éreztem magamban, hogy gondoltam elkapom a porszívó nyakát és végighuzigálom a házban. Anyu, előző nap mondta, hogy porszívózni szeretne és még vagy egy kilométernyi feladatot sorolt fel. Én úgy gondoltam, hogy amit én megcsinálok, azt már nem neki kell megtennie. Nagyon jól esett egy kis fizikai aktivitás az izmaimnak. Az egyetlen probléma ismét az agyammal volt. Nekiálltam a feladatnak azzal az intenzitással, ahogy szoktam, csakhogy a szervezetem nem akart annyira és úgy működni, ahogy én akartam. Meg is tettem a dolgom, de utána kb. 1 órán keresztül csak pihegtem a szobámba sunnyogva, hogy még egy letolást nehogy begyűjtsek a nagy igyekezetem mellé, hogy „de én meg mondtam, hogy lassan csináld”!

Edina születésnapi ajándéka

Szóval egy kis rendet kell tennem a fejemben azzal kapcsolatban, és hogy elsajátítsam, a lassan járj, tovább érsz taktikát. Rohadtul nehezen megy ennek az elfogadása.

Edina járt nálam a kezelés másnapján, és mivel születésnapja volt, neki készítettem titkos hadműveletben egy rajzot. A rajzon kedvenc forma 1-es pilótáját, Kimi Raikkönent rajzoltam meg. Annyira, de annyira cuki volt, amikor átadtam neki a rajzot, hatalmas és őszinte örömet láttam az arcán. Öröme akkora, ha nem nagyobb volt, mint az, amivel én rajzoltam neki meg ezt a csendes Finnt, a második kezelés előtt. A rajz aztán kikerült a nappalijukba. Ez aztán megint nekem okozott hatalmas örömet. Ezek a boldog pillanatok hatalmas energiákkal töltenek meg.

Az étvágyam ismét lassan, de biztosan tért vissza a kezelés után. Céklalét minden nap ittam kétszer. Tízóraira és uzsonnára, menetrend szerint. Mellette a már megszokott vitaminok, antioxidáns, zöldségek, gyümölcslevek.

Nagyon megszerettem még a 2015-ös évben D. Tóth Kriszta elviszlek magammal videóit, sajnos jó nagy elmaradásban voltam, így ezeket néztem meg, illetve a mindennapi teendőkben segítettem itthon nyugdíjas tempóba a szüleimnek.

 

Jellemző, hogy éjjel elég későn tudok elaludni, éjfél és fél kettő körül, azonban másnap reggel kompenzálok és 9-10-11 óráig is képes vagyok aludni. És jól alszom, mélyen, nem álmodva. Ez azért is jó, mert a testem és lelkem teljes vállszélességgel tud pihenni, regenerálódni.

Március 7-én ismét ellátogattam Timihez, hogy vágja rövidre a vállig érő hajamat. Már ebben az évben többször voltam nála, mint tavaly egész évben. Teljesen rövid lett. Ez a nagy változás, hogy február 10-én még hát középig érő hosszú hajam volt, és most itt vagyunk egy hónappal idébb és már a második fazonban nyomom… és még lesz ekkora sem, a doktornő szerint. Egyre jobban és több hullik ki, de elég jól viseltem. Valószínű, ha teljesen elhagy a hajkoronám, akkor fog nagyon megviselni.

Másnap aztán a zalaegerszegi nagyvásárba látogattunk el, gondoltam, ha lesz valami occsó mackóasó (szabadidő alsó zalaiasan) akkor azt vásárolok, hogy legyen miben hömbölögnöm itthon.

Marcsitól kapott hiányszínes mandalám

Kaptam két mandalát is Ilditől és Marcsitól. Marcsi a hiányszíneimet számolta ki és azokból festett, Ildi, pedig a tűz lángját festette meg. Mindkettő nagyon pozitívan hatott rám.

A hiányszíneim a lila, sárga és zöld. Érdekes, mert Marcsi mondta, hogy a legtöbb embernek egy vagy két hiányszíne van. Na nekem ebből is több jutott. Kell engednem sokat az életemből, mert eddig mindig másoknak alárendelve és megfelelve éltem az életemet. Tanulom, tanulom, de valahogy nehéz, ha az ember 40 évet leél valamiben, és azt el kell engedni, vagy meg kell változtatni. Már pedig meg kell tennem.

Ildi felajánlotta, ha összeszedem magam, és erőt érzek hozzá, akkor nála megfesthetem a zöld gyógyító mandalámat. Bevallom őszintén, nagyon vártam már akkor, hogy elkészíthessem életem első ilyen alkotását.

Ilditől kapott mandala

Hallottam vissza olyan híreket, hogy azért lett daganatom, mert lefogytam. És még olyant is, hogy a zumbától lett daganatom. Húúú, hát ez azért egy kicsit arcul ütött, hisz pont azért kezdtem el edzeni és „életmódot” váltani, hogy kicsit egészségesebb életet éljek, és a családban elhatalmasodott II. típusú diabéteszt kitoljam, ne kelljen vele nekem is már a negyvenes éveimben küzdeni. Tulajdonképpen, attól hogy fogytam, lehet hogy előbb kiderült, hogy mi lakozik bennem. Ha a zumbával leadott 22 kiló zsír rajtam lett volna, ki tudja, mikor derül ki ez a betegség, elsunnyogott volna a nyavalyás bennem még egy ideig. Lehet, hogy már olyan későn derült volna ki, hogy műtétkor felnyitnak és visszazárnak, vagy már csak a proszektúrán… Szerencsére azonban ez nem így történt. ÉLEK!

Ezt a faluból is és a környező településekről is visszahallottam. Szegény Pálmi, csak kamillázott, amikor meghallotta azt a terjengő hírt, hogy a Zumbától lett daganatom. Még jó, hogy ennyire fejben rendben vannak az emberek. Hihetetlen dolgokat tudnak kitalálni. A zumba csak pluszt adott az életembe, nemhogy megbetegített volna.

Azonban ami teljesen meglepett, hogy annyira kezdtem magammal összhangba kerülni, hogy elhagyta a számat az a mondat, hogy most nagyon jól érzem magam a bőrömben. Ezt soha a büdös életben eddig nem mondtam. Elfogadtam a helyzetemet, kezdtem elfogadni magamat és ez valahogy annyi lelki békét adott, hogy kimondtam az eddig kimondhatatlannak tűnőt.

Kár, hogy az ember ilyen lecke árán tud csak értékelni dolgokat, és helyén kezelni saját magát.

Március 11-én, január 21-e óta először mentem be a munkahelyemre. Nagyon aranyosak voltak a kollégák, mindenki örült nekem. Beszélgettünk, körüludvaroltak, hogy milyen szép vagyok és milyen jó csaj lettem. Tudták mit mondjanak, mivel építsenek fel. Nagyon hiányoztak már Csabi magasröptű beszólásai, viccei és visszavágásai, illetve a lányok mosolyai. Őrült jó társaság. Joli volt csak szabadságon, amit nagyon sajnálok. Őt is nagyon szívesen megölelgettem volna, és szívesen kicsaltam volna tőle is pár örömkönnyet. Mert igen, az nálam volt. Örültem a rég látott munkatársaknak.

Hazajövet aztán gondoltam felcsatlakozom a tikbélre (net… érdekes, wifim van, de akkor is a régi bevált mondásként csak tikbélnek hívom). Az e-maileimet nézegetve láttam megjött D. Tóth Kriszta Elviszlek magammal youtube videójának linkje, gondoltam megnézem. Születésnapi kiadás, első utas az autóba Szentesi Éva. Szimpatikus volt a csaj, olyan jól megmondós, és eszméletlen vörös rúzsos száj. Rákerestem a neten…. És első interjú melyet olvastam az „Én ebbe nem fogok belehalni volt. A riporter D. Tóth Kriszta. A cikk 2014. február 6-án jelent meg. De ma is nagyon aktuális. Egy 29 éves fiatal lány rákkal küzd. Méhnyakrák, áttéttel vastagbélre…..

Ahogy a cikket olvasom nagyon sok hasonló vonást vélek felfedezni közte és köztem. Valahogy a késztetést hogy én is kiírjam magamból ezt az állapotot, az sarkallta, hogy erről beszélni kell, ki kell adni magamból, mert az az én lelkemnek jót tesz, másnak pedig lehet hogy pont segítség. Tényleg érdemes a cikkre rákeresni, elolvasni. A link:

http://www.nlcafe.hu/egeszseg/20140206/szentesi-eva-mehnyakrak/

Nagyon azonosulni tudok a soraival….. . A videó megnézése után szinte mindent elolvastam, ami Évával kapcsolatos. Ittam a szavait, és nagyon sok minden, ami elhangzott tőle, belőlem is kijött és kimondtam a betegségem kiderülése óta.

De ha már valaki megírta betegsége történetét, akkor az enyémnek mekkora létjogosultsága lesz? Na pont akkora, hogy azzal segítsen nekem gyógyulni. Hisz nem vagyunk egyformák, nem ugyanazzal a betegséggel küzdünk, nem ugyanolyan hozzáállással éljük meg az életünket. Semmi sem ugyanaz, és mégis egy csomó minden egyforma.

A betegségüket az emberek sokan felvállalják, de azt hogy valaki sztómával él, nem mindenki. Hisz abban, hogy a hasunkra ragasztott sztómazsákba ürül a bélsár, egyáltalán nem dicsekvésre méltó dolog. De igen, van ilyen, és ez egy óriási lehetőség azoknak, akiknek a bélrendszerükkel nagy baj van, és tehermentesíteni kell. Én felvállaltam. Nem szégyenlem.

És Miért? Mert ÉLEK! Élek és boldog vagyok, mert meglátom a mindennapokban a fontos dolgokat. Oké még dolgozom magamon, hogy elengedjem a fülem mellett a rosszalló megjegyzéseket és az emberi butaságot.

A március 15-e miatti 4 napos hosszú hétvégén és azt követően nagyon sok látogató megfordult nálam. Mindenki a támogatásával biztatott, és ha bármiben segítségre szorulnék a segítségüket ajánlották. Minden téren. Nagyon nehezen dolgozom még mindig fel, hogy az emberek adni szeretnének.

Az izmaimat is megmozgattam – na persze nem hiúsági kérdést csinálva ebből - egy kis sétálással, és egy kis udvar gereblyézéssel, hisz azokat is karban kell tartani, nem lehet leereszteni, mert a végén még a járás is nehezemre fog esni.

Séta során sokan megállítottak a faluban és őszinte érdeklődést mutattak, hogy mi van velem.

Enikő nekiállt elkészíteni a jótékonysági rendezvény (hacacáré) plakátját. Mondtam neki, hogy semmiképpen se legyen komoly. Jön a tavasz, én sem vagyok egy karót nyelt ember. Átküldött egy tervet és nagyon tetszett. Ami aggasztott rajt az a belépő díja. Ezen pörgök állandóan, hogy nem kell, meg aki ad, ad, aki az nem, nem. Szegény szervezőket folyamatosan ezzel traktálom. Már gondolom, hogy tele van a hócipőjük velem.

Közeledik a húsvét is, keresztlányomnak kell kitalálnom valamit, amivel meglepem. Persze lesz az ajándék között olyan is, amit vásárolni fogok, és olyan is, amit én készítek vagy találok ki. Vásárlási utalvány mellett döntöttem, majd olyan rucit választ magának amilyent szeretne, aztán színesceruza készletet és édességeket is vettem neki. Amit kitaláltam az pedig, hogy a nyáron 3 napra jöhet hozzám úgymond „nyaralni”. Még nem tudni, hogy akkor hol fogok tartani, de valahol csak szorítunk neki helyet. Amennyire ismerem Izát, ez lesz a legszuperebb ajándék neki. Imádjuk egymást.

Van még 2 keresztlányom, akik már dolgoznak, illetve van egy, aki nem tart rám igényt. Aztán még van Bia, de náluk általában valamikor húsvét után húsvétolunk, mert az édesanyja olyan helyen dolgozik, ahol húsvétkor nincs megállás.

Elkészültek a hacacáréra a köszönő kártyák is, letudtam, 118 db-ot rajzoltam meg. A végén már szédült a fejem a sok szívecskétől. A csajok másoltak színesbe is. Így minden fellépő kap egy eredetit, a vendégek, pedig egy másolati példányt. Személyes és illik megköszönni, hogy segítenek.

Nagy fába vágtuk a fejszénket itthon. Minden évben szoktunk venni előnevelt csirkéket. Enikő mondta, van nekik keltető gépük, nekünk van egy csomó tojásunk, szívesen kölcsön adja a gépet, és keltessünk mi csirkéket. Hát ebben is maradtunk. Március 19-én este bekészítettünk a gépbe 82 tojást, majd okosan leültünk és a naptárba kiszámoltuk, hogy mire esik a csirkék kikelése. Hihetetlen, de április 9-e, a hacacáré napja. Az lesz ám az igazi hacacáré, nyomják majd a kiscsirkék a zenét rendesen, ahogyan majd ki fognak kelni.

A csirkék anyjuknak Enikőt neveztük ki, apjuknak meg aput. Apué lett a tojásforgatás feladata, Enikőé pedig a lámpázás. Nagyon keni vágja ezt a feladatot.

21-én aztán ismét vérvétel, készülődés a harmadik kemoterápiás kezelésre.