2016. január 31. vasárnap

Szombat este elég hamar bealudtam, Pálmának írtam, hogy tusolás után írok még neki, de aztán elmaradt, mert közben telefonon is kerestek és bealudtam. Szegénykém.
Éjjel 1 órakor aztán megébredtem. Sétálgattam a szobában, nézelődtem, nem zavartam senkit sem, hisz egyedül voltam. A szemben lévő épületben dolgoztak.

Ez volt az első kórházban töltött nap, amit a reggeli tusolás után úgy folytattam, hogy nem hálóinget vettem fel. Melegítő alsó és egy póló. Ez a vasárnapi kórházi öltözékem.

Furcsa, hogy vasárnap van, és a megszokott menetrend, miszerint készülök a szentmisére, kimarad. Valahol üresnek érzem a készülődés  8-9 óra közötti időszakát.

Közben kimentem a folyosóra is, nem volt nagy nyüzsgés. A hátsó szobák előtt ismerős férfit vettem észre. De mivel sokkal vékonyabb, mint amire emlékeztem, nem voltam biztos abban, hogy tényleg az én ismerősöm e. Ő is csak néz folyamatosan. Bátortalanul, de köszöntünk egymásnak, és amikor egyeztettük, hogy mégis kik vagyunk, és hogy mindketten azok vagyunk, akikre gondoltunk, nekiálltunk beszélgetni. Kiderült, hogy a felesége rosszul lett és felvették őt is a sebészetre. Most majd vizsgálatok lesznek náluk is. Majd elköszönt a felségétől, aztán tőlem is, és mondta, hogy megy szentmisére. Majd utána még visszajönnek a gyerekekkel.

Egy emelettel alattam a traumatológián a nálunknál három házzal odébb lakó néni erősödik. Gondoltam, most én látogatom meg, mert a múlt nap ő is meglátogatott. És mivel még nincs látogatási idő, csak nem keres senki sem. Az majd csak 10 órától lesz.

A nővérpultnál az ügyeletes orvos ült, azért megmondtam neki, hogy hova készülök, nehogy azt higgyék, hogy leléptem a térképről. Lifttel megyek le, lépcsőzni nem merek.

Kicsit beszélgettünk, majd visszafelé vettem az irányt a sebészetre.

Ahogy a folyosóra befordultam, az ápolónő jött ki a szobából utána az unokabátyám és felesége. Azt hitték, hogy elvesztem.

Velük is megbeszélünk mindent, mi van velem, hogy vagyok, ők hogy vannak. Meghagyták, bármire szükségünk van, szóljunk, jönnek, segítenek. Bármiben, a ház körüli munkákban is. Ezt nem is tudom hányszor, de hányszor hallottam a napokban. Nagyon jó érzés, hogy sok segítőkész ember van a környezetemben. Szerencsésnek mondhatom magam.
Visszajött az ismerősöm a gyerekeivel a felségéhez, és nagyon kedvesek voltak, mert hoztak narancsos túrótortát, piskóta alapon. Gondoltam, ha a narancsot leveszem róla, és jól megrágom, elég pépes lesz, és beleillik a diétába. :) 

Közben jöttek a további látogatók is. Imrus és Kati is voltak. Nagyon örültem nekik. Józsi unokabátyám ma töltött csirkecombot szeretett volna hozni, de a tegnapi ötlete sokkal jobb volt, kebab tál. Most komolyan. Nem cuki? De aztán rájött, hogy úgysem ehetek ilyeneket most. Maradtam a brokkoli krémlevesnél és valami pépes második fogásnál. Hát ez most annyira nem volt a fogamra való.

A nap folyamán az anyagcsere lelassult. Ami volt, azt saját magamnak kellett ellátnom. Érdekes, mert még az éjszakás nővér azt mondta, hogy az ő dolguk, amíg náluk vagyok. Nincs is ezzel semmi baj, előbb megtanulom, mi hogy esik kézre ez az ürítéses dolog.

Anyuék is voltak nálam, mint minden nap, és mondták, hogy Laci atya a szentmisét Milejszegen értem és Mártonért mondta, aki előtte egy nappal született, mint, hogy én bekerültem a sebészetre. Ki is emelte a szentmisén, hogy a szentlecke, amely a mai napon felolvasásra kerül, az az én nagy kedvencem. Szent Pál Szeretethimnusza. Véletlenek nincsenek. Anyu mondta, hogy végigsírta a misét, és mások is. Ahogy mesélte, azt meg én.

Szombaton egyházközségi gyűlés volt, ahova nem tudtam elmenni, és ott is értem imádkoztak.

Ezen a napon még Szolnokon és Kőszegen is a gyógyulásomért szóltak az imádságok.

Edinának írtam, hogy annyira aggódik körülöttem mindenki, és bennem nincs sem aggódás, sem nyugtalanság, biztosan elhallgatnak előlem dolgokat. Mert különben miért érezném így. Megnyugtatott, hogy ők is csak annyit tudnak, mint amennyit én, és azért aggódnak értem, mert nagyon szeretnek. Folyton mindenki megbőget… Ez nem ér. Valahogy felfoghatatlan számomra, hogy ennyi ember mellettem van. Miért? Megérdemlem én ezt? Mivel érdemeltem ezt én ki? Folyamatosan ezek a gondolatok kattognak az agyamban.

5 óra előtt megérkezett a néni is, akit pénteken felvettek az osztályra. Szegény annyira nyugtalan, hogy képtelenek vagyunk a férjével vigasztalni.

Este aztán valahogy nagyon furcsán érzem magamat. Ég a szemem, vacogok. Tuti belázasodtam. Nem tévedtem. 38,1. Egyre jobban fogy a százas papír zsebkendő. Az orrom alja teljesen kidörzsölődött a bőr. Kaptam gyógyszert, hamar elnyomott az álom. 

2016. január 30. szombat

A reggeli órákban megérkezett a sebészem és a főnővér teljes menetfelszereléssel a kórterembe, ahol egyedül töltöttem az éjszakát.

A következő feladat, amit el fognak végezni, hogy megnyitják a kivezetett bélszakaszt. Már nyöszörgök össze vissza, meg hülyeségeket beszélek és kérdezek lányos zavaromban. Valahogy kényelmetlenül érzem magam. Mi a fene lesz a következő pillanatokban, miután megvágja a doktor úr a belemet? Már előre szégyenlem magam. De ismét a tegyük már félre a gátlásokat mondat jut eszembe, és gondolom nem én vagyok az első beteg akinek ezt a beavatkozást csinálják.

Már amikor közelít a nyitott sztómazsák alján a szikével a doktor felém, sziszegek, pofákat vágok. Mondta, hogy nem fog fájni, persze én, mint egy rossz gyerek, hogy de igen és már érzem is… Nem fog fájni, a bélbe nincsenek idegek, tehát semmit sem fogok érezni. Valóban azt nem éreztem. De azt igen, hogy a bél megnyitásával kezdek megkönnyebbülni. Az a sok levegő, ami a vastagbéltükrözéskor bekerült a bélcsatornába, most nagyon igyekszik kifelé. Na basszus, a pofámról ég a bőr. Az orvos megnyugtatott, hogy ez normális, és nem kell szégyenkezni, mert ennek ez a menetrendje. Most nekem itt jön kifelé az, ami másnak a hátsó fertáján távozik. Mondja, hogy ezt a folyamatot egyáltalán nem fogom tudni szabályozni, amikor odaér a levegő kijön, amikor oda ér a bélsár, az is kijön. Nem fog vele törődni, hogy én épp hol vagyok és mit csinálok. 

Na szép. Átveszi ez a kis kilógó bélszakasz felettem az irányítást. Jól nézünk ki. Miután végeztünk ezzel a procedúrával, hirtelen eszembe jut, hogy az előző nap, mit szerettem volna mondani neki.:

„Nézze Doktor Úr! Én egy 40 éves, épp ésszel rendelkező nő vagyok, önálló gondolkodással, nem egy 90 éves öreg néni, akit a családja bead a kórházba és szegény, azt sem tudja mit keres ott. Szép dolog, hogy Anyuval mindent megbeszélnek, de nagyon szeretnék én is minden mozzanatról, eredményről tudni.” Kérdezte, hogy ezt szeretném, biztos? Igen, mert inkább tudjam a rosszat, mint hogy bizonytalanságban éljek. Megegyeztünk ebben is. Szuper.

Doktor úr azt is mondta, ha elindul a bélműködés, és rendben lesz minden, akkor kedden hazamehetek a kórházból. ÓÓÓ, micsoda jó hírek.

Beszélünk arról is, hogy fűszereset, csípőset nem ehetek. Megkérdeztem még azt is, hogy az alsó bélszakaszból meddig ürülhet még, ami benn van. Ugyanis műtét utáni reggelen annyira megijedtem, mert volt székletem a normál útvonalon. Rettegve ültem az ágyam szélén, hogy biztos oltári nagy baj van, mert ez nem normális. Szerencsémre akkor ismét az ismerős nővér jött nappali műszakra, és előtte benézett hozzám a kórterembe. Megnyugtatott, hogy normális, ne ijedjek meg. Na igen, de nem is számítottam rá, nem is gondoltam, hogy ilyen lehet. Persze aztán az ijedtség után a józan ész úrrá lett rajtam. Ami benn van, annak valahol ki kell jönnie. Szóval a kérdésre, hogy meddig számíthatok ilyen dolgokra azt mondta az orvos, hogy a bél mozogni fog, az maga nyákot termel, ami söprögeti ki az ott található dolgokat.

Elbúcsúztunk, hazament.

A főnővér mondta, hogy van egy sztómás oktató dvd, ha meg szeretném nézni, akkor hoz lejátszót és megnézhetem. Naná, hogy meg szeretném nézni. Hisz abból sokat fogok megtudni, mit hogyan kell csinálni. Nagyon hasznos volt, hogy megnéztem. 

Közben jött a reggeli is. Választhattam egy joghurt és egy tányér tejbedara között. Naná, tejbedara, mit csináljak egy kis joghurttal??? Életem legfinomabb tejbegrízét ettem. Igaz, hogy nem ettem meg mind, csak a felét, de nagyon jóllakott lettem tőle. Kaptam teát is és csokis tápszert. Az orvos azt mondta, hogy most már vége az éheztetésnek, tessék enni.

Ezután aztán elindult a bélműködés, de ez még a felgyülemlett régi dolgok voltak, tehát nem az ami a hazamenetelemet fogja elősegíteni.

Egyre többet köhögök, és náthás is lettem. Minden egyes köhögésnél ki akar szakadni a sztómám. Elég kényelmetlen.

Mire Anyuék megérkeztek, addig egyedül letusoltam. Kis siker.

Nap közben aztán ismét Pálmival, Enikővel és Edinával beszéltem messengeren, sok látogatóm volt, és nagyon sokan kerestek telefonon. Egyre többen írnak messengeren is. Minden új bejelentkezőnél sírok egyet, mert nagyon sok szeretet van a sorokban. Nagyon-nagyon jó hallani a telefonban a hangokat, a bátorító szavakat. Építenek fel, erősödöm és tudom, hogy gyógyulok, már gyógyulok!

Enikő írja, hogy a mamája puszil, és mihelyst hazaérek, varr nekem egy kötényt. Lett egy pótöreganyám, Enikő szavaival élve.

Lassan eltelik a nap, sötétedik kinn. Ismét egy éjszaka, amit egyedül tölthetek a nagy kórteremben. Ha most rossz gyerek lennék, végigugrálnám az összes ágyat. 

2016. január 29. péntek

Műtét utáni nap

Be kell vallanom, hogy a blog bejegyzéseit, főleg azt, amikor a sebészeten feküdtem, később júniusban jegyzem le. Hogy mégis hogy emlékszem ennyire, hogy melyik napon mi történt?

Teljes egyszerűséggel úgy, hogy Edinával, Pálmival és Enikővel napi szinten tartottam a kapcsolatot messengeren. Nekik mindent, vagy majdnem mindent leírtam, épp azért, hogy amikor hazakerülök és eljön az az időszak, amikor is már ki tudom írni magamból a történteket, legyen mankó, amire támaszkodhatok.

Ők hárman voltak, akik mindenben támogattak az online fronton. Ha nekem jó kedvem volt akkor nekik is, ha leereszkedtem a béka segge alá, akkor támogattak, de valószínű ők is kiböjtölték a nehéz időszakomat…

Szóval akkor műtét utáni nap.

Az éjszaka folyamán még mindig a kórházi hálóingben feküdtem, ami a hátamon semmit sem takart. A kórteremben borzasztó meleg volt, a kinti hőmérséklet sem januárhoz illő volt. Az ablak bukóra nyitva volt. Mivel a paplanom is sokszor elcsúszott éreztem, hogy fázik a hátam, de annyira tehetetlen voltam a fájdalomtól, mozogni is alig tudtam, nemhogy rendesen betakargatni magamat. A fájdalom igazából olyan volt, mintha 8000 felülést csináltam volna meg a csütörtöki napon a műtét alatt.

Aztán nagyon el kellett volna mennem pisilni is. Na mi lesz ebből???

Erőt gyűjtöttem, elfordultam a bal felemre. Megpihentem. Lassan a lábaimat lecsúsztattam az ágyról a föld felé. Ismét megpihentem. Óráknak tűnt ez a pár mozdulat. Elkezdtem a jobb alkaromra támaszkodni. Mintha tőrt döftek volna a hasfalamba. De a pisilési inger sokkal nagyobb volt a fájdalomnál. Tudtam, ha egyszer sikerül felülnöm, onnantól nyert ügyem van. Percek múlva sikerült is a művelet. A fejem kicsit kótyagos volt, ezért vártam a felállással. Aztán minden erőmet összeszedve elindultam a wc felé.

Aztán a wc ülve először vizsgáltam meg a csomagot, ami a hasfalam bal oldalára volt ragasztva. Szörnyű látvány volt. A sztómazsák első fala átlátszó zörgős nejlon volt. Mindent lehetett látni. Azért nem voltam becsövezve, mert a sebből szivárgó vér és mindenféle testnedvek ebbe a zsákba csordogáltak bele. Egy nagy bumszlit láttam a hasamon. A belem volt az, szó szerint kilóg a belem. De nem volt felnyitva. Undor fogott el. Undor attól, amit láttam, hogy néz ki és a gondolat, hogy tényleg így kell élnem. Ha nem is az életem végéig, de akkor is.

És akkor kezdtem magammal beszélgetni a tükörbe nézve. Nem, nem buggyantam meg.

Kézmosás után a tükörbe néztem és csak nagyon halkan, elkezdtem szajkózni: Ide figyelj, Szekér Bea! Összeszeded magad, megbarátkozol ezzel a micsodával a hasadon! Ez egy életmentő műtét volt, hogy a beleid ne záródjanak el! Szükséged van az épp eszedre, nem bolondulhatsz bele ebbe! Az eszedre szükséged lesz a gyógyulásod során végig! Most szépen visszamész az ágyadba és visszaalszol, és a reggeli ébredés után felállítod a stratégiát, amivel meg fogsz gyógyulni! Mert ha az eszeddel nem ezen leszel, legjobb lesz, ha elkezded szervezni a temetésedet!

Ezzel a magam fejmosása megtörtént és visszamentem aludni.

A reggeli ébredés után elég vegyes érzelmeim voltak. Benne csengtek a saját szavam a fülemben. Életmentő műtét. Igen, ezen a vonalon kell maradnom és innen elindítani a stratégiát. Könnyebb lesz. Sokkal könnyebben megbarátkozom a helyzetemmel. Élek. Élek, mert még nem végeztem el a feladataimmal. Az első nagy feladat a gyógyulás.

A telefonomon bekapcsoltam a mobilnetet.

A lányok megint aktívak és nem is hagynak magamra, mihelyst észreveszik, hogy online vagyok.

Reggelire aztán kaptam egy tányér háztartási kekszet és egy csésze teát. Nem hiszem el. Vasárnap óta először vehetek élelmet magamhoz. Valahogy nem is hiányzott eddig. Furcsa volt, hogy ismét használnom kell a fogaimat. Mivel a keksz elég kemény, ezért a teába áztattam kicsit. Így a fogaimat kicsit kímélem. Fejedelmi lakoma. A tea fincsi, a keksz szottyos. Szuper. Meg is ettem 4 darabot, na persze nem sietve. Szépen lassan. A tányéron azért elég sokat hagytam még.

Délelőtt Dia is meglátogatott. Vele együtt járunk zumbára és a kórházban dolgozik, kézbesítő. És mivel a sebészetre is kézbesített, gondolta megkukkant, mi újság van velem. Jól esett.

Közben a telefonom sokat cseng, érdeklődnek a közeli barátok. Megszámlálhatatlan pozitív energia árad felém a hívásokból, a látogatásokból és a messengeren jött üzenetekből.

Ebédre kaptam egy tál levest betét nélkül. Nekiálltam kanállal enni. Sokáig tartottam a számban az első kanállal, mert valahogy annyira jó ízét érzetem neki. Aztán rájövök, hogy jobb lesz, ha szívószállal iszom, legalább nem durran be a kanalazástól a bicepszem :).

A déli vizitkor főorvos úr kérdezte, hogy felkeltem e már. Mondtam neki, hogy már tegnap délután. Megdicsért, hogy ügyes vagyok.

A nap végére aztán egyedül maradok a szobában. Egy nénit vettek fel, de mivel őt hétfőn fogják műteni, hazaengedték a hétvégére, majd vasárnap este 5 óráig kell neki visszaérkeznie.

Ami még pozitívum volt a napban, hogy az altató orvosom lesz a néninek is az altató orvosa. Amikor indult volna ki a kórteremből és megszólítottam, Ő nevemen köszöntött. Nagyon kedves volt, csak furcsa, hogy nem volt rajt a vidám műtős sapkája és a maszkja.

Amit ezután mondott az alappillére lett a gyógyulásomnak. Erre építettem fel mindent. Azt mondta, hogy a szervezetem bivaly erős, a műtétnél nagyon jól viselkedett és ő látta. Higgyem el neki, hogy meg fogok gyógyulni. A testem bírni fogja.  

Ez annyira, de annyira sok erőt adott. Most már csak fejben kell összeraknom magamat. Nem is volt kérdés a magammal való éjszakai elbeszélgetés óta, hogy gyógyulni akarok. Hiszek benne, hogy meggyógyulok. Mindent meg fogok tenni ennek érdekében. Tudom, hogy sokan fognak támogatni ebben lelkileg. Sok szeretet kapok már most is. Erősödöm. Percről percre, óráról órára.

A sztómámat, szombaton reggel fogja megnyitni a sebészem. Csak ezért jön be az osztályra. Közben kérdezte, hogy hogyan érzem magam. Mondtam neki, hogy hasizomlázam van, olyan érzésem van. És akkor mondta, hogy találkoztak egy szép kis hasizom réteggel a hájam alatt és sajnos annak a vágásától van ez az érzésem. De én ebből csak azt hallottam meg, hogy van hasizmom. Igen, tudtam, éreztem, hogy odadolgoztam valamit zumbával. J Megérte tekerni annyit. Juppi. Csak jól el van dugva a zsír alatt, nehogy megfázzon.

Aztán kapok egy fülest, – mert sok ismerősöm van a kórházban – hogy a pózvai onkológián van az anyagom, úgyhogy biztosan kemoterápiával fogom kezdeni az előkezelést.

Ezzel az információval is megbarátkozom. Lehet, hogy hülye vagyok, de nagyon várom, hogy kezdődjön a kezelés, és gyógyulhassak. 

Délután Anyuék voltak nálam, segített letusolni, mert már lassan olyan oroszlán szagom volt, hogy az állatkertből is kidobtak volna. Beszélgettünk, megszeretgettük egymást. Nagyon erősen tartják magukat. Anyu kemény, Apun többször látom, hogy elérzékenyül. Gondolom otthon aztán jól kisírják magukat.

Tesómékkal is tartom a kapcsolatot, hívott is és e-maileket váltunk. Évi a közös titkárnő, úgyhogy az ő postaládájából jön a legtöbb levél. Angliából így a legköltséghatékonyabb.

Elkezdtem patikai por alapú C vitamint (aszkorbinsav) és Béres cseppet fogyasztani. Mellette csökkentett derutérium tartalmú vizet iszok, melyet sógornőmtől kaptam ajándékba.

Szinte érzem amikor eszeket magamhoz veszem, hogy sikítanak a rossz sejtek. Ezután a jelszó minden Béres csepp bevételkor a sikítsatok.

Enikővel, Pálmival és Edinával este ismét nagy eszmecsere a program. Nagyon jó, hogy nem hagynak egyedül a gondolataimmal, mert ki tudja hova vezetnének.

Elköszönök tőlük. Elfáradtam. Egyedül az öt ágyas kórteremben. Jó éjszakát!

2016. január 28. csütörtök

A műtét napja.

Reggel 5 óra előtt már felébredek, nem sikerült sokat aludni. Ezen nem is csodálkozom. Egyrészt az éjjel műtött néni elég sokáig ébren tartott bennünket, másrészt az, hogy megvágnak egy borotva éles szikével, valahogy nem hozott mély álmot a szemeimre.

Első gondolatom az volt, hogy mit és hogy is kell csinálnom? Mit mondott este a nővér?

Kislattyogtam a nővérpulthoz, és inkább rákérdeztem újra, mint hogy hülyeséget csináljak. Mértek véroxigén szintet, és mondták, hogy vegyem be a gyógyszereimet (pajzsmirigy, vérnyomás csökkentő és gyomorvédő). A következő kérdésem az volt, hogy van e mérleg, amin megmérhetem magamat. Ott nevetett rajtam Marcsi nővér, hogy neked aztán nagyon fontos, hogy a műtét reggelén tudd, hogy hány kiló vagy. Naná… nehogy már ne tudjam megmondani, hogy hány kiló vagyok, ha kérdezik a műtőben? :) (nem kérdezték). -14 kilónál tartok.

Lassan vánszorog az idő, összeszedem magam, megnézem a messengeren, hogy ki aktív, kinek írhatok. Alszik még mindenki. Megértem őket.

Elindulok a fertőtlenítő tusolásra, felveszem a kórházi hálóinget, mely hátul nyitott, csak a nyakánál és a hát közepénél van egy-egy kötő. Még szerencse, hogy csak annyira átlátszó amennyire….

7 óra után aztán pár szót írok Enikőnek, de ő nem aktív. Edinával aztán sikerül egy kicsit beszélgetnem a messengeren.

Fél 8-kor vizit. Az egyik orvos odaszól, hogy vizit után visszajön. Gondoltam ő lesz a sebészem. Igazam volt, vizit után visszajött és bemutatkozott. Elmondta, hogy ő fogja végezni a műtétet, és mivel feltételes műtétre voltam kiírva 9 órára, sajnos tolniuk kell, mert közbejött egy másik műtét. Kérdeztem, hogy de ugye nem marad el a műtétem? Mert teljesen felkészültem, testileg, lelkileg. Mosolygott és mondta, hogy nem marad el, 10 órakor kezdünk.

Nagyon szimpatikus, fiatal orvos. Nyugalom áradt belőle, ahogy beszélt velem. Úgy éreztem jó kezekbe kerültem, megnyugodtam.

Közben megérkeztek Anyuék, mondták, hogy találkoztak az orvosommal. Nekik is szimpatikus volt. Beszélgettünk mindenféléről, hogy jobban teljen az idő.

Első információm az volt, hogy a műtét után nem kelhetek fel két napig. Nem is tudom, ki mondta, de teljesen megijedtem, mert persze mikor, ha nem máskor, mint a műtét napja előtti napon jött meg a havim. Amúgy a műtétet nem zavarja be, megnyugtatott mind az altatóorvos, mind a sebészem. A megoldás nagyméretű tampon (csajoknak fontos információ, ha emiatt paráznátok).

Közben infúziót kötnek be. Edina is folyamatosan küldte a hivatalból a csajok és Csabi pozitív energiáit. Pár szót még váltottunk és elköszöntem tőle, a telefonomat kikapcsoltam, odaadtam Anyunak.

Lassan 9:45 óra lett, elmentem még egy pisilésre és vártam, hogy eltolják az ágyamat a műtőbe.

9:52-kor aztán kaptam egy kis nyugtató tablettát és befeküdtem az ágyba, a betegtologató fiú eltolt a lift felé. Még menet közben integettem Anyunak, meg Apunak, akik a szoba előtt várakoztak.

A liftben már kicsit ellazul állapotba kerültem. Lefelé mentünk, a földszinti műtő felé vettük az irányt. Lenn nagyon hideg volt, az udvarról bejövő hideg levegő belekapaszkodott a paplanom szélébe.

A műtő előkészítő részébe, amikor beértünk, egy jó hangos jó napot kívánok-ot eleresztettem. Mindenhonnan fejek bukkantak elő, azt nézték ki az idegen, aki köszönt. Integetéssel jeleztem, hogy csak én vagyok. Közben megérkezett az altató orvosom, nagyon szimpatikus fiatal doktornő volt. Mivel az előző műtét még tartott, elbeszélgettünk.

Kérdezte, hogy volt e a családban daganatos beteg. Jó kérdés, és elkezdtem sorolni: Anyu 2006. rosszindulatú melldaganat, anyai nagyanyám méhnyakrák, apai nagyapám prosztatarák, apai nagyanyám leukémia, Anyu 3 testvére az elmúlt 5 évben vastagbéldaganat.

Nagyszüleim 1973, 1983, 1984 években elhunytak, Anyu testvérei közül egy szintén elhunyt. Bár neki aztán a szívinfarktus lett a végzete.

Ezt még így leírva is borzasztó látni.

Beszéltünk a januárban kezdődő fogyásomról és az előtte lévő 1,5 éves -22 kilóról. Ennek nagyon örült, mert mondta, hogy akkor nagyon edzett a testem.

Közben próbáltak új vénát szúrni, mert ami már használatban volt, nem felelt meg a műtétnél. Pár bökés után sikerült is. Aztán eljött a pillanat, amikor kihozták a műtőből az előttem lévő beteget. Nyugtalanságot nem éreztem magamban, hatott már eléggé a nyugtató. Majd tovább toltak az ágyammal és két markos fiú átemelt a műtőasztalra és azon toltak be a műtőbe.

Jól körülnéztem, műtőben még nem jártam. Rám tettek egy csomó vezetéket, monitorra kötöttek – azt hiszem így mondják – és azt is jól megnéztem. Az altató orvos nevetett és megkérdezte, hogy mit nézek. Mondtam, hogy a vérnyomásomat, hogy jó e. Aztán kaptam szurit, rátették a maszkot az arcomra és mondták, hogy mélyeket lélegezzek. Még gyorsan egy fohászt elkezdtem rebegni, de a harmadik levegővételnél filmszakadás.

Következő kép, ami megvan az az, hogy valaki matat a lábamnál. Anyu volt, meghagytam neki, ha visszavisznek a műtőből, azonnal húzzon zoknit a lábamra, mert le fog fagyni. Filmszakadás.

Következő, sárga falakat látok. Azt hittem, hogy nem fognak visszavinni a helyemre. De ez jó hír, mert akkor minden rendben van. Ismét filmszakadás.

Állítólag közben, mint egy kocsis úgy mondtam a magamét. Ja kérem, ráfogom az altatóra.

Aztán közben a déli vizit is megvolt, nagyon kómás állapotban voltam akkor. Amennyire emlékszem belőle, levették rólam a takarót, meg a rám terített hálóinget, ott feküdtem teljes „bőrruhában”. Valamit beszéltek, de nem is értettem mit. Valamit matattak a hasamon, mintha ragasztottak volna rá valamit, de nem biztos.

Aludtam tovább. Közben Anyuék újra bejöttek hozzám a vizit után. Állítólag folyamatosan azt kérdezgettem, hogy Anya? Ugye sokan szeretnek engem? Ez talán a gyerekkorom óta bennem élő kisebbségérzés miatt volt, és a tudatalattim kérdeztette velem.

Anyu közben mondta, hogy 11:32 -kor vittek vissza a kórterembe és integettem nekik a folyosón. Ebből semmire nem emlékszem. Még az altató dolgozott biztosan.

Aztán közben az is nagyon izgatott, hogy hány cső lóg belőlem. De anyu azt mondta, hogy egy sem. De jó. Nincs katéterem. Szuper. De akkor hova folyik, aminek folynia kell a műtéti sebből? Mindenki sétáltatja a palackjait, nekem hogyhogy nincs? Na de nem is hiányoztak.

Közben aztán nem bírtam magammal, mert elkértem Anyutól a telefont és bekapcsoltam. Persze közben azt sem tudtam milyen bolygón vagyok, de a telefon az ott is kell. :)

Első a messenger, és 2 óra után pár perccel már bejelentkeztem Enikőnél és Edinánál is. Pálmi is írt közben, hogy reméli már estére megyek zumbára. Aha, hogy ne mennék. Jót nevetek rajt. 

Edina írta, hogy már beszélt Anyuval telefonon, mindent tudnak, pihenjek csak, és majd jelentkezzem később. 

Közben járt nálam a sebészem és mondta, hogy már felkelhetek a mai nap az ágyból. Hihetetlen öröm volt rajtam. Persze a szabály, hogy csak ápolói segítséggel. Inni még pár órát nem ihattam, mert az altató miatt még félrenyelhetek. Parancs értve.

Ezután Anyuék elmentek Márta keresztanyámékhoz kicsit pihenni és beszélgetni, és hagytak, hogy kialudjam magamból az altatót.

Látogatóm délután Edina sógornője volt, aki a kórházban dolgozik és Eszti keresztlányom is befutott. Azt mondták, nem úgy nézek ki, mint egy friss műtött. Legyezgette kicsit az egomat.

Délután Anyuék visszajöttek, és nagyon éreztem, hogy pisilnem kell. Gondoltam megpróbálkozom a felkeléssel. Csengettem a nővéreknek, jöttek mind. Megbeszéltük, hogy hogyan kell felkelnem. Mondtam, tudom-tudom, porckorong sérvesként gyógytornán megtanultam. Oldalra feküdni, láb letesz felsőtest feltol. Na ez ment is a 4 ápoló segítségével. Kicsit ültem az ágy szélén, nem szédültem. Kértem őket, hogy akkor próbálkozzunk meg a felállással, és ha megy, akkor elmennék pisilni, no meg a nagylányos teendőket is el kellene végeznem.

Négyen kísértek el a szobából nyíló fürdőig, lesegítettek ülni a wc-re és néztek. Mondtam, hogy a továbbiakat szeretném már egyedül elvégezni :) Nevettünk :) Meghagyták ha végzek csakis segítséggel kelhetek fel, szóljunk nekik. De Anyu és Apu segített és bennem is nagy erő volt, hogy minél előbb az ágyba feküdjek. Közben szunyokáltam még egy kicsit.

Este még pár szót váltottunk Edinával messengeren. 

Zumbás nap van, csütörtök. 

Jujj de nagyon hiányzik. 

Kapok zumbás szelfit Edinától, és Pálmitól közben jó kis zumbás zene linkeket. ÓÓÓÓ, az agyamban lejártam a koreográfiát. 

Még a könnyeim is kicsordulnak. Annyira jól esik a törődés. 

Köszi csajok! Szeretlek Benneteket!

2016. január 27. szerda

Egész éjjel a műtét körül járt az agyam. Nehezen aludtam el előző este. Már annyi imát és fohászt elmondtam, hogy máskor belealudtam volna. De most nem. Furcsa volt az is hogy nem nyöszörögnek mellettem.

Reggeli vizitnél ismét előírták a napi infúzió mennyiséget, illetve megnyomkodták a hasamat, és továbbmentek.

Menet közben a nővérektől kipuhatolóztam, hogy szerintük melyik orvos az, akivel érdemes lenne a műtétet elvégeztetnem. Mégis milyen a felhozatal. Persze nagyon jó sebészek vannak a zalaegerszegi kórházban, de mégis kik azok, akik a „belesekre” vannak ráállva.

Sokféle verziót hallottam, abból választottam akkor egy nevet, akiről fogalmam sem volt, hogy kicsoda. De akkor még nem volt szó semmi műtétről.

Eljött a déli, főorvosi vizit. Valahogy olyan sok orvos és nővér volt a szobában, hogy hihetetlen. Főorvos közölte, hogy ha az előírt diétát tartani tudom, akkor hazaengednek és eldönthetem, hogy mi legyen a következő lépés. Megdöbbentem. Haza akarnak adni egy előírt diétával? Álljak neki enni, és ha műtétre kerül a sor, akkor pedig csináljam végig újra a keserűsós procedúrát??? Na neeeeeem. Én aztán nem.

Minden bátorságomat összeszedve a főorvos felé intéztem a szavaimat.

Tudja mit szeretnék főorvos Úr? Mit? Műtsenek meg, minél előbb. Ezen annyira meglepődött, hogy felnézett a lázlapomból szemüvegét az orra hegyére tolta és rám nézett. Ha ezt szeretné, akkor megműtjük. Az orvosok és a nővérek bólogattak, volt, aki még egy like-ot is mutatott.

Azonnal felvettek az osztályra, mint fekvő beteget, mert addig ambulánsan voltam ott.

Főorvos úr közölte, hogy a vizit után visszajön még hozzám.

Olyan kő esett le a szívemről és a lelkemről, hogy hoztam egy hatalmas döntést. De abban a pillanatban, ahogy a kő legördült, valahogy a félelem lett úrrá rajtam. Mi lesz, ha nem ébredek fel a műtétből??? Soha nem feküdtem még kórházban, kivéve a születésemkor. Egy műtétem volt, amit járóbeteg szakellátáson végeztek el. Zsírmirigyeket távolítottak el a hajas fejbőr alól.

Közben új karszalagot kaptam, új lázlap, pörögtek az események körülöttem.

Vizit után a főorvos úr, ahogy ígérte visszajött. Elmondta, hogy mivel a műtét mellett döntöttem, és az onkoteam épp a szerdai napon Zalaegerszegen tart rendelést, így megtárgyalták sürgősen az esetemet, és a kivezetés mellett döntöttek. Tehát sztóma. A szó az agyam hátsó bugyrából előugrott, amit az előző nap elraktároztam

Bea, tartsd még magad! Nem roskadhatsz össze, van még megbeszélni valód a főorvossal.

Kérdezte, hogy kivel szeretném elvégeztetni a műtétet. Visszakérdeztem, hogy kit ajánl? Ő nem ajánlhat, de ha van, akivel szeretném elvégeztetni, akkor őt írják ki hozzám. A következő kérdésemben a felől érdeklődtem, hogy esetlegesen ő nem e vállalná el. Határozott nemmel felelt, mondta, hogy mivel ez egy hosszú folyamat lesz, és nem egy műtétes, hanem három (kivezetés, tumor eltávolítás, sztóma visszahelyezés) ő nem vállalja. És aki elkezdi a műtétek sorát, ő fog végig a sebészem lenni. Akkor közöltem vele a döntésemet, amit már a délelőtt folyamán kispekuláltam. Mondtam, hogy Horváth doktor úrral szeretném elvégeztetni a műtétet. Biccentett, és közölte, hogy akkor úgy lesz, ahogy szeretném.

Azt hogy a műtét mikor lesz, a válasza az volt hogy csütörtökön vagy pénteken.

Miután a főorvos úr elhagyta a szobát, jött a következő mélypont. SZTÓMA. Persze mondta, hogy ideiglenes megoldás lesz. Na de akkor is. Hogy lehet úgy élni, hogy az ember egy hasára ragasztott zsákkal éli a mindennapjait? Sírtam, szegény szobatársaim megértek vigasztalni.

Délután aztán egyszer csak jött egy fiatalember, akiről kiderült, hogy altatóorvos és jött felvenni az adataimat, megvizsgált. Mondta, hogy a holnapi műtét miatt jött. Holnap műtenek? Rám nézett, és megkérdezte, hogy mit mondtak, mikorra van előjegyezve a műtétem? Csütörtök vagy péntek…

Kikérdezte a kórelőzményeimet, megbeszéltük, milyen gyógyszereket szedek. Mondta azt is, hogy nem ő lesz az altató orvosom, mert aki ki van írva hozzám, ő jelenleg műtőben van, a vizsgálatot, pedig valakinek el kellett sürgősen végezni.

Közben befutott Eszti keresztlányom, aki a szívsebészeten ápolónő, hogy keresztanyuuuuuu, miért nem mondtad, hogy mi van veled? És hogy itt vagy? Édes kiskutyám… Mikor???

Mondta azt is hogy látta, hogy holnap délelőtt műtenek. Hoppá, már két csütörtöki műtét belengetés??? Jó hogy tudom, mert legalább fel tudok rá készülni lélekben.

Beszélgettünk kicsit, megszeretgettük egymást és ígérte, hogy a műszakja végén visszajön még hozzám.

Közben lelkipásztoromnak Laci atyának írtam, hogy műteni fognak és nagy szükségem lenne rá, hogy meglátogasson, mert nagyon nagy félelmeim vannak, és össze vagyok rottyanva. Visszaírt, hogy mikor műtenek, mert a mai napon nem biztos, hogy időt tud szánni arra, hogy meglátogasson látogatási időben. De mondtam neki, hogy jöhet utána is, mert az ismerős nővérke, Marcsi lesz az egyik éjszakás nővér, és csak nem dobja ki J Neki is ő a papja.

Megegyeztünk, hogy estére érkezni fog.

Megjöttek közben Anyuék is. Minden nap jönnek szegények.

Anyu is azzal jött, hogy találkozott azzal az orvossal, aki hétfőn jelen volt a rendelőben, amikor felvettek a sebészetre, és kérdezte tőle, hogy mikor műtenek. Megnézte a kiírást és közölte vele, hogy csütörtök reggel 9 óra. Na akkor ez már tuti. Egy zabszemet sem lehetett volna feldugni a fenekembe (na persze fizikailag is elég nehéz lett volna) annyira be voltam parázva. Műtét, sztóma, félelem. Felébredek??? Annyira csak ez járt a fejemben.

Szerencsére nem nagyon kellett sokat ezen agyalnom, mert hirtelen elleptek a látogatók. Jött Márta keresztanyám, Erzsi, anyu nővére és a fia Józsi. Ott volt még Anyu és Apu is. Hirtelen annyi minden volt körülöttem, és annyi megerősítést kaptam, hogy hihetetlen. Hoztak nagyon sok finomságot is. Gondoltam, majd ha már ehetek, akkor mindent felfalok, mert amire ebből a műtétesdiből kijövök és ehetek annyira éhes leszek, mint egy gebe farkas.

Közben befutott Andi és Edina barátnőm is. Nagy szerencsémre. Andi annyira pozitív és Edina is sokat segít lelkileg, hogy már kezdenek a felhők a fejem fölött feloszlani.

Rokonok közben hazamennek, Anyuék is otthagynak a csajokkal.

Poénkodnak a lányok, hogy most mit akarok, lesz menő hasitasim, majd mindegyikre ráírják, hogy guccsi és akkor egy szavam se lehet. Jókat nevetgélünk. Akkor már kijött a számon a zsákos frodó, hasikakitasi szó is. Jó lesz ez, poénkodom a helyzetemen.

Ebbe a jókedvbe érkezik meg Eszti keresztlányom is, és elárulja, hogy egy nagyon jó kis fiatalos team fog műteni. Szuperek. Megnyugszom. Beszélgetünk, nevetgélünk, persze nem zavarva a szobatársakat sem. Közben Laci atya is megérkezik.

Marcsi nővér közli, hogy Bea akkor holnap műtét reggel 9 óra, de ha sürgős eset jön közbe, akkor tolva lesz az időpontom. Na akkor valóban műtét. Ha már ennyi oldalról bejött az információ.

Megkapom a szükséges információkat, éjfélig ihatok bármit. Persze kapásból jöttek a hozzászólások, ha ezt tudtuk volna, akkor hozunk egy kis hazai pálinkát, meg bort. J

Reggel melyik gyógyszereimet mikor vegyem be, fertőtlenítő fürdés, szexi kórházi hálóing.

Lányok közben elmentek. Atyával maradunk kettesben. Szobatársak telefonálnak.

Elmondom neki a félelmeimet azzal kapcsolatban, hogy nem ébredek fel a műtétből. Meggyónok. Könnyebb lett a lelkem. Atya hazamegy.

Valahogy ezt a nem ébredek fel fóbiámat kezdem elengedni.

Próbálunk aludni, de egy beteget hoznak a műtőből és elég virgonc a néni, és jó nagy a szája. Lassan éjfél, és még nem alszunk.