2016. február 5. péntek

Mivel az előző este belázasodtam, az infektológiai osztály főorvosa ismét megvizsgált, majd leállított az előző antibiotikumról és másikat írt elő. Ezt naponta négyszer fogom kapni. Reggel, délben, este és éjfélben. Szuper. Főnővér szavaival élve vénás kegyszer.

A sajnálatos hír azonban az, hogy ezt infúzióban fogom végig kapni, tehát innentől kezdve ismét öt nap, amit tuti, hogy el kell töltenem a sebészeti osztályon. Elvileg az utolsó infúzió szerda reggel esedékes. Na bumm. Már beletörődtem, csak múljon el. Az infúzió mellett kúraszerűen algopyrint is írtak elő.

Délelőtt Anyu kontrollvizsgálatokon volt, így Apuval bandáztunk a társalgóban.

Kora délután aztán elkezdett felfelé szökni a hőm, igaz 37,9 volt, de az elmúlt napokban ennek mindig rossz vége lett.

Elkezdtem az ismerőseimet lemondani, akik nap, mint nap látogattak és tartották bennem a lelket, hogy ne jöjjenek, mert nem szeretném megfertőzni őket, és nem szeretnék semmit sem elkapni. Egyre nagyobb az influenzajárvány, tehát nem hiányzik még valami plusz.  

Kértem közben arcmaszkot is, hogyha mégis valaki betéved hozzám, megvédjem magamat.

A sebészem mondta, hogy hétvégén ügyeletes orvos lesz, ne aggódjak, hogy nem tudok hazamenni, majd bandázunk. 

Pálma délután a szöktetésemet tervezte, de lebeszéltem róla, hogy jó helyen vagyok. Úgyis annyira rástresszeltem a hazamenetelre, hogy csuda, és tuti hogy az sem tett jót, hogy folyamatosan olyant akartam, amire a szervezetem még nem volt felkészülve.

Pálma ezután mondta, hogy csináljam a következőt: szem becsuk, otthont elképzel és intenzív agy áthullamozás folyik akkor. Gondoltam éjjel mindenképpen kipróbálom ezt a jó kis módszert, mert bevallom, megtetszett.

Amit aztán magamban skandáltam a következő, általános mondókám volt: Ide figyelj Szekér Bea! Komolyan el kell veled beszélgetnem. Az, amit teszel, nem válik a javadra, lehúzod csak magadat és depressziós, és hisztis picsa leszel. A feladat a következő. Felvértezed magadat, ellene mész annak a hülye fejednek, amelyik most nyom a posványba. Előszeded az összes pozitív gondolatodat. Szépre és jóra gondolsz csak. Hogy minden tökéletes lesz. Csak így lehet. Más alternatíva nincs. Csak ez. Remélem, összekapod magad és felülemelkedsz a keserveiden, a bánatodon és minden negatív gondolatodon.... 

Szép gondolatok, és hasznosak. Fontos a pozitív gondolkodás. Ajánlom ezt mindenkinek, nem csak azoknak, akik betegséggel küzdenek. Néha nem árt megmosni a saját fejünket.

Nem túl sok eseménnyel teli nap volt, de megvolt. Eggyel kijjebb vagyok. Láztalan este. Ujjé.

Milejszegen macskura mulatság van, a piszkos életű barátaim nem küldtek pálinkázó szelfit…. 

2016. február 4. csütörtök

Az éjszaka szinte alig aludtam. Azonban ez most számomra jót jelentett, mert láztalanul töltöttem el az éjjelt.

Mivel az előző nap délben volt utoljára lázam, így a reggeli vizitkor az orvosom azt mondta, hogy akkor pénteken hazamehetek. Egy másik orvos a szombati hazamenetelről biztosított.

Akkor itt van. Nem messze, de jó. Olyan virgonc lettem ettől a hírtől, hogy egyszerre észrevettem, hogy még a nap is szebben süt be a sárgára festett kórterem ablakain.

Mikor a másnapi hazamenetel lehetősége felmerült, Anyunak telefonáltam, hogy mivel hamarosan vihetnek haza, ne jöjjenek ma látogatóba, pihenjenek kicsit, hisz minden nap jöttek eddig. Folyamatos készenlétben voltak. Mellette még a saját nyűgjük, az otthoni teendők. Lelkiismeret furdalásom volt emiatt, hogy szegények élvezhetnék a nyugodt otthonlétet, ehelyett engem kell nekik gardírozni. Meg is beszéltük, hogy nem jönnek, ha valami változás van, akkor hívni fogom.

Mivel elég eseménytelennek látszott a nap, és az éjszaka sem aludtam, a délutánt alvással töltöttem el. Amikor aztán fél 6 előtt megébredtem, alig tudtam az ágyon odébb moccanni, latyak víz voltam, majdnem elégtem, de mégis vacogtam. Kezdődik! Megint kezdődik! Nem hiszem el!

A lázmérőt, míg elvettem az ágy melletti szekrény tetejéről egy örökké valóságnak tűnt. Lázmérés. 39,1. A másnapi hazamenetelt ismét elbuktam.

Csengettem a nővéreknek, jöttek, hoztak lázcsillapító injekciót, hogy minél előbb megszabaduljak ettől a forróságtól. Mondták, hogy figyeljem továbbra is, és ha lement 36,5-re akkor ismét csengessek, jönnek és akkor az ágyneműt is kicserélik.

Aztán kétségbeesésemben elkövettem egy nagyon nagy butaságot. Ebben a lázas állapotban telefonáltam Anyunak, hogy sajnos nem mehetek haza másnap, és annyira elesettnek érzem magamat, hogy ráadásul még azt is a nyakába zúdítottam, szerintem ebből a kórházból a rohadt életben nem megyek én már haza soha. 

Csak bőgtem, mint akinek a tyúk elvitte a kenyerét. Hogy lehetek ennyire önző, hogy csak magamat sajnálom. Milyen lehetett nekik ezt megélni. Borzasztó. Kegyetlen. Nem elég, hogy magamat lelkileg leamortizáltam, de azt hogy Anyut és Aput is, ezzel a kijelentésemmel a mélybe löktem, megbocsájthatatlan.

Abbahagyhatatlanul itattam az egereket. Annyira elveszettnek éreztem magamat, hogy még hányszor kell ezt az érzést megélnem. Mikor fog már elengedni ez a láz, mikor nem rontja tovább az állapotomat.

A szobatársak ismét csak folyamatosan vigasztaltak. Nem hagyták, hogy még jobban magam alá kerüljek.

A láztól, illetve a beadott lázcsillapítótól szépen álomba sírtam magamat. Mire megébredtem, annyira hideg verítékes volt a testem, hogy akkor meg attól ijedtem meg.

36,0. Ismét csengettem a nővéreknek, azonnal jöttek. Megparancsolták, hogy menjek tusolni és vegyek száraz tiszta ruhát, ők addig a teljes ágyneműt kicserélik, mert egy latyak víz volt minden.

Valahogy mintha kicseréltek volna, hogy a langymeleg víz alatt megtisztultam, és tiszta, friss ágyneműbe fekhettem vissza.

Közben a vizeletvizsgálat is negatív eredményt hozott. Hihetetlen, hogy mi a fene lehet.

Következő mérésnél 8 óra előtt, már megint 36,9. Pedig alig telt el még a tusolás óta negyed óra.

Közben meghozzák az esti antibiotikumot is, bekötik az infúziót.

Megint egy hullámvasúton töltött nap. 

Enikő által szerkesztett Szeretethimnusz

2016. február 3. szerda

A mai reggelen elég vegyes érzelmekkel ébredtem fel. Biopszia. Mintavétel a tumorból.

A vastagbél tükrözés folyamán ebből nem éreztem semmit sem, de valahogy most úgy érzem, hogy fájdalommentességből, ez nem az én napom lesz.

A reggeli vizitnél közölte az orvosom, hogy akkor kapok egy beöntést az alsó, leválasztott bélszakaszba, majd utána a sebészeti szakrendelésre fognak átvinni. Ismét kerekesszék, és betegtologató.

A vizit után jött az egyik fiatal nővér, hogy elvégezné a beöntést. Azonban az egyik betegtársam épp tusolt a fürdőben. Így a folyosó végén lévő üres kórterem fürdőjébe mentünk. A nővérke elvégezte a dolgát, majd én is az enyémet.

Aztán visszabattyogtam a kórterembe, de ott már várt a kerekesszék. Így a hálóingen, zoknin, papucson, köntösön és takarón kívül már nem volt más lehetőségem, hogy magamra kapjak valamit.

Még gyorsan a telefont a zsebembe tettem, gondoltam, hátha szükségem lesz rá.

Mindenféle menekülő útvonalon megérkeztünk a sebészet járóbeteg részlegére. Az utolsó ajtó előtt hagyott az alkalmi utaztató partnerem. A sebészet folyosóján én még annyi beteget, ami akkor volt, soha nem láttam. Észrevettem ismerős arcokat is, de elfordították a fejüket. Bár én sem kerestem senkivel sem a szemkontaktust. Pőrének és elesettnek éreztem magam.

A betegkísérő bevitte a beutalómat az asszisztenshez. Majd kiszólt, hogy ne üldögéljek kinn egyedül a székben, menjek be a vizsgálóba. A betegkísérő közben visszament a sebészetre, egy újabb beteget kísért az útjára. Mondta, hogy várjam meg, majd jön értem. Mégis? Hova mentem volna én azzal a székkel egyedül? Egy akkora monstrum volt, hogy meg sem tudtam volna mozdítani az éppen aktuális erőmmel.

A rendelőben beszélgettünk az asszisztenssel, majd nemsokára megjött a sebészem.

Valahogy a vizsgáló asztal a proktológián nem nyújtott túl barátságos és kényelmes látszatot. Levetettem a köntösömet és az asztalra kellett feltérdelni. Könyököt minél közelebb a térdhez tenni. Ezt a kiszolgáltatott testhelyzetet. És akkor még nem is gondoltam, hogy pillanatok alatt ez az érzés el fog múlni, mert egy másfajta érzés borítja el a testemet.

Menet közben éreztem, hogy kezd a testhőm feljebb kúszni, izzadtam, mint egy ló. Majd a doktor úr mondta, hogy megkezdi a mintavételt. Elég kellemetlen, sőt mondhatni túlságosan is borzalmas volt. Több mintát is vételezett. Amíg tartott a biopszia, a könnyeim és az izzadságom csak úgy csöpögött a nejlonnal borított vizsgálóasztalra. Számomra óráknak tartott a vizsgálat, azt hittem soha, de soha nem ér véget. Annyi erőm sem maradt, hogy lekászálódjak a vizsgálóasztalról. Úgy segítettek le közös erővel. Majd a székre ültettek. Az asszisztens kérdezte, hogy ki tudok e menni, beleülni a kerekes székbe, de csak tekerni tudtam a fejemet, hogy nem. Még mindig patakokban folytak a könnyeim. Abban a pillanatban nem éreztem azt, hogy nagyon „bírnám” a megkedvelt orvosomat. Na persze tudom, ő csak a munkáját végezte, és valószínű, hogy másnak sem egy leányálom egy ilyen vizsgálat. De valahogy a láz és a kiszolgáltatottság a lelkemnek nem engedte, hogy megnyugodjon.

Az asszisztens ki szeretett volna menni a kerekes székért, de az orvosom mondta neki, hogy mégis ő a férfi majd ő betolja. Átsegítettek a kocsiba, a lábaimat feltették a lábtámaszra és még be is takargatott az orvosom. Nagyon kedves volt, mert még a folyosóra is kitolt. Kétszer kérdezte meg, hogy ahol leállította velem a kocsit, megfelel e nekem. Bólogattam csak, hogy jó lesz és biztatott, hogy biztosan siet a kísérőm vissza értem.

Közel fél órát vártam a folyosón a sajnálkozó tekintetek között. Annyira megalázó dolog, hogy szerencsétlenül ott vagy hagyva egy folyosón, az influenza járvány idején, köhögő tüsszögő emberek között, én, aki a lázzal harcolok most, hogy minél előbb elhagyjon, és hazamehessek.

Mindeközben szerencsémre a messenger jó szolgálatot tett. Kapaszkodtam Edina és Joli szavaiba, és fel sem néztem a telefonból. Észre sem vettem, amikor a betegtologató megérkezett, csak amikor megmozdult alattam a kocsi, hogy akkor megyünk vissza a sebészetre. Fél 10-re vissza is értem. Hajrá, éljen. Be a paplan alá minél előbb, be a biztonságba, ahol a sebeimet tudtam nyalogatni.

Reggelig már 3 antibiotikumon voltam túl, amit infúzióban kaptam. A vénáim egyre jobban adták meg magukat. Szörnyen néztem ki a kék és lila foltokkal, melyek aztán átváltottak zöldbe majd sárgába. Volt véraláfutásom is. Estére várt egy újabb adag. Ha láztalan leszek reggelig, akkor gyógyszeres formában befejezhetem a kúrát az otthonomban. Egy kis fény a mai napban.

Ezen a napon éreztem eddig magamat a legjobban megtörve, a tükörbe belenézve egy csapzott, beteg embert láttam. Most vettem észre magamon, hogy a felsőtestem hozzáfogyott az alsóhoz. Előkerültek a vállcsontjaim. Fájt a csípőlapátom, ahogy a jobb oldalamon feküdtem az elmúlt napokban.

Délben aztán az elmúlt napokban megszokott érzés uralkodott el rajtam. Égtek a szemeim, rázott a hideg, majd megfagytam a közel 26 fokos kórteremben. Mivel már kiadtak az ápolók egy lázmérőt saját használatra, hogy tudjam mi a helyzet, ismét lázat mértem. Nem csalatkoztam ismét a megérzésemben. Vizelet mintát is kellett adnom. Most már aztán tényleg mindent megnéznek. Azonban ha minden negatív, azt mondták, lehet, hogy a tumortól van a láz. Miért is ne? Egyre jobban leeresztek. Most már a béka segge alatti tavirózsalevél alatt vagyok.

 

Nap folyamán végig a lányok (Enikő, Edina, Pálmi) tartották bennem a lelket. Imrus is hív a nagy Európa valamelyik autópályájáról, szép zöld kamionjából.

Közben Rozsé atya is keres telefonon. Valahogy ő folyamatosan megérzi, mikor van szüksége a lelkemnek egy hatalmas adag támogatásra. Mondta, hogy az interneten megnézett egy sztóma műtét videót, és én egy hős vagyok, nehogy már a láz kibabráljon velem. Hihetetlen, valahogy egy kicsit lenyugodtam. Tudom igaza van, mindig igaza van.

Pálmi délután be is futott hozzám, mindenféle csodaszerrel. Zavarban jöttem, mint egy elsőrandis kislány.

Menet közben akkora herpesz jött a felső ajkam szélének egészére, mint egy nagy botanikus kert. Kirügyeztem. Feszít, fáj, viszket.

Egyre reménytelenebb képet festek. Ismét durván magam alá kerülök. Bosszúság van bennem, hogy miért nem mehetek haza? Legfőképp a testemre, hogy nem úgy működik, ahogy én azt szeretném, és ahogy én az agyamba diktálom a nagy tervet a gyógyulásomra.

Minden porcikám bevette már a kórház szagot, folyamatosan büdösnek érzem magam.

Csak ebből másszak ki.

A szobatársak vígasztalnak, hogy ne csüggedjek, egy láz nem győzhet le. Nagyobb harcot vívok most. A műtét utáni pillanatokat kisujjból kiráztam. Nem adhatom fel most. Annyira, de annyira jó betegtársak, Istenhívők, így egy nyelven és egy érzéssel vagyunk a kórteremben.

Délután azt az információt kaptam, ha az éjszaka és másnap nem lesz lázam, akkor pénteken eltávozhatok a Hospital Hotelből. Viccesen már ennyi éjszaka után csak így emlegetem a kórházat.

Kínomban már viccelődöm, hülyeségeket beszélek, hogy az agyamat tereljem.

Ma Józsi és Rozika is meglátogattak, mennek vissza dolgozni, most sokáig nem látom őket, de tudom, hogy folyamatosan fogjuk a kapcsolatot tartani. Egy nagy táska mindenséget hagynak az ágyam mellett.

Valahogy a lelkemet kell treníroznom, hogy meg kell tanulnom elfogadni dolgokat. Soha életemben nem azt lestem, hogy esetleg másokat kihasználva kapjak dolgokat. És az, hogy most a sok önzetlen embertől, annyi de annyi mindent kapok. Emiatt is folyamatosan küzdök a könnyeimmel. Edina kiadja ezt házi feladatnak, mert ezt a leckét meg kell tanulnom, tanulni elfogadni, nem mindig adni.

A mai napon annyiszor elolvastam a Szent Pál Szeretethimnuszát, hogy megfogalmazódott bennem, hogy ebből fogok idézetet varratni magamra, miután meggyógyulok. Csak még ki kell választanom. Edina ezt a részt is megtalálta, „…hitemmel elmozdíthatom a hegyeket…”

Enikővel aztán este 9 után már arról csevegünk, hogy a pénteki macskurabálba (ez a neve nálunk a húshagyó keddi mulatságnak) lesz e protekcióm az első hely elnyerésére, ha elmegyek és beöltözök kórházi betegnek koszos hajjal, hálóingben, infúziós állvánnyal és tele sztómazsákkal. Biztosított róla, van az a pénz. 

Közben eszembe jutott Csabi kollégám kérdése is. Most ha valaki a seggemre akar csapni, akkor azt hol tegye? A válaszomtól azt hiszem, akik ismernek nem fognak meglepődni. Hátul, de szellenteni elől fogok…. De hiányoznak a poénjai, meg a beszólásai.

A mai napot végigpörgetve ismét az érzelmek hullámvasútvonalán utaztam. Voltam benne nagyon mélyen, aztán a kezemet fogva rángattak ki a posványból amiben tapicskoltam.

A nap végére már viccelődni is tudtam.

A kórterem létszáma 5 fő, telt ház. Mindenki szuszog, van aki horkol, nekem meg nem jön álom a szememre (aha tudom mi jön ezután… mi juthatna ilyenkor az eszembe…). Imádkozom, hálát adok, kérek, beszélgetek a jó Istennel. Mert tudom, hogy velem van, nagyon közel hozzám, és kitüntetett figyelemmel irányítgatja a sorsomat, hogy a gyógyulás útjára terelgesse a gondolataimat és a lelkemet, majd ezeken keresztül a testemet is.

ÁMEN! 

2016. február 2. kedd

A reggeli vizit alkalmával kiderül, hogy a mai napon nem mehetek haza. A délelőtti órákban ultrahang és röntgen vizsgálatokat írtak elő.

Mialatt a vizsgálatokra vártam, megérkezett Andi, akit a főnővér kért meg, hogy a sztómával való kételyeimre válaszokat adjon. Kérdeznem sem kellett, mert elmondta, hogy neki milyen érzés volt ugyanaz, mint amin én most keresztül megyek. De nyugodjak meg, a szervezetemnek meg kell szokni, hogy most a végtermék előbb eltávozik és máshogy működnek a dolgok. Majd megtanulom, hogy ezzel is lehet együtt élni, és kell is.

Kicsit könnyebb lett a lelkem, mert mégis más olyantól hallani tanácsokat, aki ugyancsak sztómával él, mint azoktól akik tanultak róla.

A sztómás nővér a tegnapi nap látogatott meg először, ugyanis a zsák cserét, amíg a kórházban vagyok, ő fogja elvégezni. Minden reggel jön, megnézi, hogy aktuális e a csere, vagy maradhat e még egy napot. Folyamatosan mondja, hogy mit csinál, hogy rögzüljenek az én fejemben is.

Majd a reggeli viziten elhangzottaknak megfelelően elvittek kerekes székben ultrahangra és röntgenre, hogy a lázas állapotnak utána nézzenek, mitől van. Az ultrahang szerencsére negatív, tehát nem a műtét és a seb miatt van. A röntgenfelvétel is negatív lett, tehát nem tüdőgyulladás. Tovább keresgélnek.

Az utrahangos orvos mondta, ha lehet, küldessem magamat haza, mert nem fogok meggyógyulni a kórházban, és még ki tudja, miket szedek össze.

Enikő szerint azért nem engednek haza, mert túl sokat szórakoztattam az osztályon dolgozókat és megszerettek. Vicces egy lány ez az Enikő…. : )

Délután a sebészem keresett meg, mert kiderült, hogy a vastagbéltükrözés alkalmával levett szövetminta kicsi volt, így nem tudnak 100%-os eredmény adni. De rosszindulatú a daganat. Amiatt, hogy teljes körű diagnózist kapjanak, meg kell ismételni a biopsziát.

Nem tudom, hogy ettől vagy a láztól lett e hirtelen forró a testem. Amikor már úgy gondolom, hogy mehetek haza, inkább még befelé megyek ebben az egész kórházi történetbe. Valahogy úgy érzem, hogy lassan ereszkedem lefelé egy kút mélyébe.

  

Mivel a lázamat kordában kell tartani, és nem akar elhagyni, ezért az infektológiáról érkezik a főorvos, hogy megvizsgáljon. Kiír egy antibiotikum kúrát, melyet infúzióban kapok meg.

A kezeim olyanok, mint akit agyoncsapkodtak egy bottal.

Este aztán egy telefonhívás kirángatott a mély és sötét kút mélyéből.

Ha csak telefonon keresztül is, de részt vehettem az esti zumba órán. Hallgathattam a zenéket. A zenék között pár szót is váltottunk a csajokkal. Az ágy tetején lépkedtem a koreográfiákat, lengettem a kezeimet. Az arcomon, pedig két oldalt patakokban folytak a könnyeim, mert annyira de annyira jó, hogy ilyen figyelmes barátaim vannak, hogy tudják, mikor vagyok a béka segge alatt, és mikor kell engem onnan kirángatni.

Mélységesen meghatott, és lelkileg felkavart, mert ebben a mai napban megjártam mélységeket és magasságokat.

Mélységeket, mert fogalmam sincs, hogy mikor fogok tudni kikeveredni a kórházi ágyból, és indulhatok haza, és a magasságokat, mert olyan sok jó szívű ember vesz körül.

Köszönöm szépen!

Videó egy kedvenc koreográfiával és a kedvenc zumba oktatómmal: 

2016. február 1. hétfő

Nyolc hét óta először aludtam végig az éjszakát. Valószínű, hogy a láztól és a rá kapott gyógyszertől sikerült ez az extra hosszú alvás.

A reggeli viziten arról tájékoztattak, hogy másnap, kedden hazamehetek. Már lélekben otthon voltam.  

Az, hogy a sztómám külön életet él, elég nehezen viselem. Folyamatosan kurtyog, puffog, ereszt, hangokat ad ki. Kezdek ettől begolyózni, de az agyamnak diktálom, hogy meg kell szoknom, mert ez ellen nem tudok semmit sem tenni. A legfőképpen azt kell megtanulnom, hogy ne szabadkozzak egyfolytában miatta. Lehetetlen küldetésnek érzem. Főnővér találkozót szervezett le nekem egy hölggyel, aki sztómával él, és ő a saját tapasztalatait tudja átadni nekem.

A nénit, aki tegnap este érkezett vissza, eltolták a műtőbe, de szegényem olyan félelemmel ment el, hogy azt hittem rosszul lesz.

Aztán kaptam két új szobatársat menet közben. A nénit műtét után az intenzívre vitték megfigyelni. Most jelenleg hárman vagyunk a kórteremben. Fiatalos csapat. Ismerkedünk.

Délelőtt 11 órakor ismét felment a lázam 38,6-ra. Andi - falubelim - volt nálam pont ekkor a szeptikus osztályról, mert hallotta, hogy bent vagyok a kórházba, és leugrott megnézni. Segített melegítőből átöltözni alvós ruciba. Jöttek a nővérek, vénásan kaptam algopyrint, és ugyanazzal a bökéssel vért is vettek le tőlem hemokultúra vizsgálathoz, hogy mégis mi okozhatja a lázamat.

A hírek egyfolytában influenzajárványról szólnak. Na szuperjó. Nem elég még a bajom.

Dia ismét a sebészeten kézbesített és beugrott hozzám. Közben Pálmi írt, hogy nem messze van tőlem, felugrana hozzám, Dia lement elé a földszintre. Hozott fagyöngy, galaj és dió tinktúrát. Andris küldte. Fincsi cucc. Beszélgettünk, közben meghozták az ebédet, mint egy finnyás gyerek megturkáltam, pár kanállal ettem belőle.

Nagyvizit.

Utána jött a diétás nővér és átvettük vele, hogy a következő 6 hétben mit és hogyan ehetek. Pálmi is végighallgatta velem, hátha neki jut eszébe olyan kérdés, ami nekem nem. Bélműtöttek diétáját kell tartanom. Magos gyümölcsöket, péksüteményeket kerülnöm kell. Puffasztó ételeket, csípőseket nem ehetek. Zsírt, szalonnát, meg az ilyen jellegű dolgokat ismét hanyagolnom kell. Helyette felvágottakat ehetek (bár én úgy gondolom, hogy a felvágottakban vannak olyan dolgok, amiket nem szabadna a belünkbe beengedni) . És a többi és a többi. Kaptam egy A4-es papírt, azon le van írva, mit szabad és mit nem.

Délután Enikő is meglátogatott. Lélekerősítőnek hozott Böjte Csaba könyvet. Így már az online erősítőimet mind láthattam. Edina az elmúlt napokban többször is meglátogatott. Klári, Kati és Imrus is folyamatosan érdeklődik. Betti és Szabolcs babáznak, hisz január 24-én megszületett a kisfiúk Márton. 

Este aztán ismét belázasodom. 7 órakor 38,8. Egyre jobban érzem, hogy a keddi hazamenetel nem fog megvalósulni. Összeszottyanok, annyira jó lett volna az otthon melegét érezni.

Ehelyett ki tudja, meddig kell a sebészeten dekkolnom.

Valahogy a műtét utáni időszakot sokkal jobban átvészeltem lelkileg és testileg is, mint ezt a lázas állapotot. Annyira tehetetlen az ember, amikor a saját verejtékében úszik, és a kezei lábai nem engedelmeskednek neki.

Ráadásul ma a megszokott ápolói csapatot megcserélték. Akik eddig a női osztályon voltak, mentek a férfi osztályra, és a férfi osztály ápolói jöttek a női oldalra. Újabb ismerkedés mindenkivel. Már az előző csapatot megismertem, megkedveltem.

Este megkapom még a megszokott parafin olajat is, amit minden nap meg kell innom, hogy zsírozottan menjenek a dolgok. Jön a szuri is, vérhígító. 

Kapok lázcsillapítót. Negyed 10-kor 37,6, rá fél órára már csak 37,0 a testhőmérsékletem.