2016. február 4., csütörtök

2016. február 4. csütörtök


Az éjszaka szinte alig aludtam. Azonban ez most számomra jót jelentett, mert láztalanul töltöttem el az éjjelt.
Mivel az előző nap délben volt utoljára lázam, így a reggeli vizitkor az orvosom azt mondta, hogy akkor pénteken hazamehetek. Egy másik orvos a szombati hazamenetelről biztosított.
Akkor itt van. Nem messze, de jó. Olyan virgonc lettem ettől a hírtől, hogy egyszerre észrevettem, hogy még a nap is szebben süt be a sárgára festett kórterem ablakain.

Mikor a másnapi hazamenetel lehetősége felmerült, Anyunak telefonáltam, hogy mivel hamarosan vihetnek haza, ne jöjjenek ma látogatóba, pihenjenek kicsit, hisz minden nap jöttek eddig. Folyamatos készenlétben voltak. Mellette még a saját nyűgjük, az otthoni teendők. Lelkiismeret furdalásom volt emiatt, hogy szegények élvezhetnék a nyugodt otthonlétet, ehelyett engem kell nekik gardírozni. Meg is beszéltük, hogy nem jönnek, ha valami változás van, akkor hívni fogom.

Mivel elég eseménytelennek látszott a nap, és az éjszaka sem aludtam, a délutánt alvással töltöttem el. Amikor aztán fél 6 előtt megébredtem, alig tudtam az ágyon odébb moccanni, latyak víz voltam, majdnem elégtem, de mégis vacogtam. Kezdődik! Megint kezdődik! Nem hiszem el!
A lázmérőt, míg elvettem az ágy melletti szekrény tetejéről egy örökké valóságnak tűnt. Lázmérés. 39,1. A másnapi hazamenetelt ismét elbuktam.

Csengettem a nővéreknek, jöttek, hoztak lázcsillapító injekciót, hogy minél előbb megszabaduljak ettől a forróságtól. Mondták, hogy figyeljem továbbra is, és ha lement 36,5-re akkor ismét csengessek, jönnek és akkor az ágyneműt is kicserélik.

Aztán kétségbeesésemben elkövettem egy nagyon nagy butaságot. Ebben a lázas állapotban telefonáltam Anyunak, hogy sajnos nem mehetek haza másnap, és annyira elesettnek érzem magamat, hogy ráadásul még azt is a nyakába zúdítottam, szerintem ebből a kórházból a rohadt életben nem megyek én már haza soha. 
Csak bőgtem, mint akinek a tyúk elvitte a kenyerét. Hogy lehetek ennyire önző, hogy csak magamat sajnálom. Milyen lehetett nekik ezt megélni. Borzasztó. Kegyetlen. Nem elég, hogy magamat lelkileg leamortizáltam, de azt hogy Anyut és Aput is, ezzel a kijelentésemmel a mélybe löktem, megbocsájthatatlan.
Abbahagyhatatlanul itattam az egereket. Annyira elveszettnek éreztem magamat, hogy még hányszor kell ezt az érzést megélnem. Mikor fog már elengedni ez a láz, mikor nem rontja tovább az állapotomat.
A szobatársak ismét csak folyamatosan vigasztaltak. Nem hagyták, hogy még jobban magam alá kerüljek.

A láztól, illetve a beadott lázcsillapítótól szépen álomba sírtam magamat. Mire megébredtem, annyira hideg verítékes volt a testem, hogy akkor meg attól ijedtem meg.
36,0. Ismét csengettem a nővéreknek, azonnal jöttek. Megparancsolták, hogy menjek tusolni és vegyek száraz tiszta ruhát, ők addig a teljes ágyneműt kicserélik, mert egy latyak víz volt minden.

Valahogy mintha kicseréltek volna, hogy a langymeleg víz alatt megtisztultam, és tiszta, friss ágyneműbe fekhettem vissza.

Közben a vizeletvizsgálat is negatív eredményt hozott. Hihetetlen, hogy mi a fene lehet.

Következő mérésnél 8 óra előtt, már megint 36,9. Pedig alig telt el még a tusolás óta negyed óra.
Közben meghozzák az esti antibiotikumot is, bekötik az infúziót.

Megint egy hullámvasúton töltött nap. 



Enikő által szerkesztett Szeretethimnusz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése