Az éjszaka szinte alig aludtam.
Azonban ez most számomra jót jelentett, mert láztalanul töltöttem el az éjjelt.
Mivel az előző nap délben volt
utoljára lázam, így a reggeli vizitkor az orvosom azt mondta, hogy akkor
pénteken hazamehetek. Egy másik orvos a szombati hazamenetelről biztosított.
Akkor itt van. Nem messze, de jó.
Olyan virgonc lettem ettől a hírtől, hogy egyszerre észrevettem, hogy még a nap
is szebben süt be a sárgára festett kórterem ablakain.
Mikor a másnapi hazamenetel
lehetősége felmerült, Anyunak telefonáltam, hogy mivel hamarosan vihetnek haza,
ne jöjjenek ma látogatóba, pihenjenek kicsit, hisz minden nap jöttek eddig. Folyamatos készenlétben voltak. Mellette
még a saját nyűgjük, az otthoni teendők. Lelkiismeret furdalásom volt emiatt,
hogy szegények élvezhetnék a nyugodt otthonlétet, ehelyett engem kell nekik
gardírozni. Meg is beszéltük, hogy nem jönnek, ha valami változás van, akkor
hívni fogom.
Mivel elég eseménytelennek
látszott a nap, és az éjszaka sem aludtam, a délutánt alvással töltöttem el.
Amikor aztán fél 6 előtt megébredtem, alig tudtam az ágyon odébb moccanni, latyak víz
voltam, majdnem elégtem, de mégis vacogtam. Kezdődik! Megint kezdődik! Nem hiszem
el!
A lázmérőt, míg elvettem az ágy
melletti szekrény tetejéről egy örökké valóságnak tűnt. Lázmérés. 39,1. A
másnapi hazamenetelt ismét elbuktam.
Csengettem a nővéreknek, jöttek, hoztak lázcsillapító injekciót, hogy minél előbb megszabaduljak ettől a forróságtól. Mondták, hogy figyeljem továbbra is, és ha lement 36,5-re akkor ismét csengessek, jönnek és akkor az ágyneműt is kicserélik.
Aztán kétségbeesésemben
elkövettem egy nagyon nagy butaságot. Ebben a lázas állapotban telefonáltam
Anyunak, hogy sajnos nem mehetek haza másnap, és annyira elesettnek érzem
magamat, hogy ráadásul még azt is a nyakába zúdítottam, szerintem ebből a kórházból a rohadt életben nem megyek én már haza soha.
Csak bőgtem, mint akinek a tyúk
elvitte a kenyerét. Hogy lehetek ennyire önző, hogy csak magamat sajnálom.
Milyen lehetett nekik ezt megélni. Borzasztó. Kegyetlen. Nem elég, hogy magamat
lelkileg leamortizáltam, de azt hogy Anyut és Aput is, ezzel a kijelentésemmel
a mélybe löktem, megbocsájthatatlan.
Abbahagyhatatlanul itattam az
egereket. Annyira elveszettnek éreztem magamat, hogy még hányszor kell ezt az
érzést megélnem. Mikor fog már elengedni ez a láz, mikor nem rontja tovább az
állapotomat.
A szobatársak ismét csak
folyamatosan vigasztaltak. Nem hagyták, hogy még jobban magam alá kerüljek.
A láztól, illetve a beadott
lázcsillapítótól szépen álomba sírtam magamat. Mire megébredtem, annyira hideg
verítékes volt a testem, hogy akkor meg attól ijedtem meg.
36,0. Ismét csengettem a
nővéreknek, azonnal jöttek. Megparancsolták, hogy menjek tusolni és vegyek
száraz tiszta ruhát, ők addig a teljes ágyneműt kicserélik, mert egy latyak víz
volt minden.
Valahogy mintha kicseréltek
volna, hogy a langymeleg víz alatt megtisztultam, és tiszta, friss ágyneműbe fekhettem
vissza.
Közben a vizeletvizsgálat is
negatív eredményt hozott. Hihetetlen, hogy mi a fene lehet.
Következő mérésnél 8 óra előtt, már megint
36,9. Pedig alig telt el még a tusolás óta negyed óra.
Közben meghozzák az esti
antibiotikumot is, bekötik az infúziót.
Enikő által szerkesztett Szeretethimnusz |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése