Jókedvvel
ébredtem reggel, az 5 órás nővéri jó reggeltre, mert láztalan éjszakán voltam
túl. A nővérkéket megkérdeztem, hogy lehetne e, hogy az utolsó antibiotikumos
infúziót előbb bekössék, mint 8 óra, mert utána a szervezetem még igényel 1
órás fekvést, amire kicsit a hatása alól ki tudok jönni és lábra tudok állni.
Mondták hogy mindenképpen. Azért is gondoltam, mert ha mehetek ma haza – már
pedig mehetek, mert annak a feltételnek, hogy ha nem lesz lázam eleget tettem –
akkor ha lefolyik az infúzió 7 óráig, akkor 8-ra ismét „embernek” érzem magam.
Akkor meg jöhet a varratszedés, híd kiszedése a sztóma alól, zárójelentés és
hazamenetel.
Így is
történt, infúzió már a reggeli vizitre lefolyt, így amikor közölték velem, hogy
mehetek haza, esküszöm, hogy ha nem lett volna fülem, körbevigyorogtam volna a
fejemet. Ennyire boldognak rég éreztem magamat.
Na de….
megint egy de. Mi lesz, ha otthon valami olyasmivel kell szembesülnöm, amit nem
tudok kezelni? Mileszhaaaaaaaaa??? Ezt nagyon gyorsan félre is söpörtem, mert
rájöttem, hogy nem stresszelünk előre olyan dolgokra rá, ami még csak a kapuban
sincs.
Az
események pörögtek körülöttem. Kérdezték, hogy igénylek e otthoni háziápolást.
Ez azt jelenti, hogy egy alapítvány ápolója fog minden nap az otthonomban felkeresni és az
első időszakban mankóként fog mellettem lenni, hogy egyedül el tudjam látni a
sztómával kapcsolatos teendőket. Meg akartam minél előbb tanulni a
gyakorlatban, mert elméletben már megkaptam saját magamtól is az ötös
osztályzatot rá. Mondták, hogy érdemes, ezért kértem. Ez anyagilag nem került
semmibe, a TB támogatta.
A
reggeli időjárás is elég érdekesen alakult. Elkezdett esni a hó. Hófehér
minden. És ahogy esett, olvadt is, elég latyakos lett a helyzet az utcákon. De
még ez sem vette el a kedvemet attól, hogy nagyon-nagyon kifelé állt a szekerem
rúdja a Hotel Hospital-ból.
Aztán
elérkezett az idő, amikor megjött a kötözős nővér, a sztómás nővér és a
sebészem. Zsák le, távtartó ki, varratok ki, új zsák fel. Elláttak még
információkkal. Sok szerencsét, és sikeres gyógyulást kívántak. A
zárójelentés is megérkezett. Egy példány nekem, egy általam aláírt a kórháznak.
Igazolás, melyet a munkahely felé kell leadni. Receptek.
Ennyi
mindenbe aztán jól megéheztem, mert előtte este nem kívántam a vacsorát, meg
nem is voltam éhes, hisz fincsi szalagos fánkot ettem egy kis lekvárral délután
négy órakor. Na persze a diétás nővér engedélyével, nem friss meleg fánkot. Azt
mondta, egyszer van egy évben húshagyó kedd, akkor egy fánkot engedélyez. És bevallom nagyon jól is esett.
Pont
mikor már annyira korgott a gyomrom, meghozták a reggelit is, mondták, anélkül
ne menjek haza, az még benne van az „árban”. A korpás kifli és a tea ennyire
még nem esett jól a műtét óta. A nagy falás alatt megérkeztek anyuék is, de
mondták, hogy reggelizzünk nyugodtan, kinn megvárnak a társalgóban.
Aztán
olyan történt, amit az elmúlt 17 nap alatt még nem láttam. 11 betegtárs volt
mellettem, de az, hogy egyikükhöz is bejött volna még egyszer elbúcsúzni az
orvosa, nem tapasztaltam.
Hozzám
bejött a doktor úr. Megérdeklődte, hogy minden dokumentációt és receptet
megkaptam e. Örült, hogy megismert, és én is hogy őt megismertem. Na persze
kellemesebb lett volna, ha nem itt és nem így. Majd biztosított róla, hogy
nagyon erős vagyok és minden rendben lesz, bírni fogom a kezeléseket.
Megbeszéltük még egyszer, hogy február 16-án kedden reggel a pózvai onkológián
kell jelentkeznem a további teendőkért, és valószínű, hogy már kezelést is
kapok. Nagy kézszorítás. Persze én még poénosan benyögtem, hogy akkor még idén
két randi? Na persze szigorúan a műtőbe.
Felvettem
a kabátomat, elbúcsúztam a betegtársaktól, majd a nővérektől is, hogy ennyi
ideig elviseltek. Főnővérrel nagy összeölelkezés, puszi-puszi. Nagyon
megkedveltem őket, persze volt, aki barátságtalanabb volt, de nem vagyunk
egyformák. Én igyekeztem mindenki felé barátságos lenni.
Kinn
minden csupa-csupa latyak volt, vízátfolyások egy csomó helyen. Anyuval
elmentünk a gyógyászati segédeszköz boltba, kiváltottam a sztómazsákokat és a
pasztákat. Apu eközben becuccolt mindent az autó csomagtartójába. Szegény, mint
egy málhás szamár, úgy indult neki a parkolónak. Hazafelé még egy patikába is
beugrottunk, ahol a recepteket kiváltottuk.
A
hazafelé út annyira furcsa és idegen volt. Mintha évekig nem jártam volna
Zalaegerszeg és Milejszeg között. A könnyeim patakokban folytak végig az
arcomon, megszólalni nem tudtam, csak ittam be a látványt, azt, ami eddig
annyira természetes volt. Most hogy hazajöttömre hófehérbe öltözött a táj, nagyon ünnepélyesnek tűnt gyönyörű szép kis falum.
Tódor
kutyám (fehér puli) olyan kitörő örömmel fogadott a kapuban, hogy alig tudtam a
járdán, az ajtó felé haladni. Ugrált, vakkangatott, és mosolygott. Esküszöm,
hogy mosolygott, a nagy fekete gomb szemei is mosolyogtak.
A
házban aztán megint az idegen érzés. Mintha nem is az otthonom lett volna, újra
fel kellett térképezni mindent, hogy minden ott van e ahol volt, mielőtt január
25-én reggel elindultunk a belgyógyászatra.
A
hivatal, ahol minden héten szerdán a háziorvos rendel, a házunkkal szemben van.
Mivel még rendelési időben hazaértünk, gondoltam gyorsan lejelentkezem a
háziorvosnál. Maszk fel, papírok kézbe. A váróban még sokan voltak. Kati is ott
volt vele akkora örömködésbe és ölelkezésbe fogtunk, hogy csak na. Volt, aki
csak a jaj Istenemet szajkózta egyfolytában, és volt olyan is aki csak csendben
elmorzsolta a könnyeit a szeme sarkában. Láttam és hallottam mindent.
Előre
engedtek, hogy menjek be minél előbb a rendelőbe. Doktor úr és Ella nagyon
meglepődtek, örültek neki, hogy hazajöttem és hogy jókedvű vagyok.
Megbeszéltük, hogy mivel van még előző évi szabadságom, azokat és a január februárra
időarányosan megjárókat venném ki, és majd utána szeretném magamat táppénzre
vetetni.
Volt
olyan gondolat a fejemben, hogy majd két kemoterápiás kezelés között bejárok
dolgozni. Aztán a sebészeten, amikor már láztalan voltam, de az antibiotikumos
infúzió miatt még ott töltöttem 5 napot, elgondolkodtam.
Elgondolkodtam
azon, hogy az a hely ahol dolgozom, és a stressz ami ott ér minket, kell e egy
gyógyuló szervezetnek. Vagy azt szeretném, hogy még rosszabb legyen a
helyzetem, még jobban töltsem a poharat meg, amiről most 17 nap alatt
valamennyit sikerült kilöttyinteni? Nem kellenek bele a cseppek, amivel ismét
megtelítődjön. Teljes fizikai valómmal, testestül, lelkestül, szőröstül (már
ameddig lesz) és bőröstül azon szeretnék lenni, hogy 100 %-ban a gyógyulásra
koncentráljak. Nem kell most semmi olyan, ami visszaránt. Nem. Ez az én
döntésem, a testem és a lelkem ezt igényli. Én, pedig most nagyon figyelek rá,
sokkal jobban mint eddig.
A nap
további részében aztán fürdés, teljes fertőtlenítés, finom házi ebéd, persze a
diétának megfelelően. Majd egy óra után lepihentem az ágyamba és nekiálltam
barátkozni a laptopommal. Mint aki még életében nem látott gépet. Nálam az,
hogy 17 napig nem érintek klaviatúrát eszméletlen nagy dolog. Nem vagyok
függő, de szeretem a kicsikét. Szeretek rajt filmeket nézni, zenéket hallgatni,
közösségi életet élni, érdekes oldalakat felfedezni, blogokat olvasni,
passziánszozni, és kijutós játékokat játszani. Na bumm. Ez van, igen, játszom
is rajt. Imádok egy bezárt helyiségből, házból vagy akárhonnan kijutni.
Szóval
barátkoztunk én és a lapitopim. Esetlenek voltak az ujjaim, kerestem a betűket.
Na és a
tévé. Megértem ismét felfedezni. Gondoltam ők lesznek úgyis a barátaim, a fő
támaszaim a gyógyulás alatt. Bocsánatot kértem tőlük, hogy elhanyagoltam őket.
De szerencsére nem haragtartóak, tették a dolgukat, szórakoztattak.
A nap
folyamán voltak már látogatóim is, akik azt hitték, már régóta itthon vagyok. Persze
ez nem csoda, hiszen állandóan mondták, hogy ekkor és ekkor jöhetek haza, az infó meg ment kifelé. Én
sem tudtam követni, hogy mikor jöhetek haza, nem hogy más.
Telefonon
lebeszéltem Timivel, hogy levágja a hajamat, mert valahogy a hátközépig érő
hajam annyira tönkre ment a két és fél hét fejtetőre szorosan felgumizástól,
hogy hihetetlen. Hétfőn birkanyírás.
De a
legfontosabb a napban, hogy itthon lehetek.
Otthon,
édes otthon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése