A mai reggelen elég vegyes
érzelmekkel ébredtem fel. Biopszia. Mintavétel a tumorból.
A vastagbél tükrözés folyamán
ebből nem éreztem semmit sem, de valahogy most úgy érzem, hogy
fájdalommentességből, ez nem az én napom lesz.
A reggeli vizitnél közölte az
orvosom, hogy akkor kapok egy beöntést az alsó, leválasztott bélszakaszba, majd
utána a sebészeti szakrendelésre fognak átvinni. Ismét kerekesszék, és
betegtologató.
A vizit után jött az egyik fiatal
nővér, hogy elvégezné a beöntést. Azonban az egyik betegtársam épp tusolt a
fürdőben. Így a folyosó végén lévő üres kórterem fürdőjébe mentünk. A nővérke
elvégezte a dolgát, majd én is az enyémet.
Aztán visszabattyogtam a
kórterembe, de ott már várt a kerekesszék. Így a hálóingen, zoknin, papucson,
köntösön és takarón kívül már nem volt más lehetőségem, hogy magamra kapjak valamit.
Még gyorsan a telefont a zsebembe
tettem, gondoltam, hátha szükségem lesz rá.
Mindenféle menekülő útvonalon
megérkeztünk a sebészet járóbeteg részlegére. Az utolsó ajtó előtt hagyott az
alkalmi utaztató partnerem. A sebészet folyosóján én még annyi beteget, ami
akkor volt, soha nem láttam. Észrevettem ismerős arcokat is, de elfordították a
fejüket. Bár én sem kerestem senkivel sem a szemkontaktust. Pőrének és
elesettnek éreztem magam.
A betegkísérő bevitte a
beutalómat az asszisztenshez. Majd kiszólt, hogy ne üldögéljek kinn egyedül a székben,
menjek be a vizsgálóba. A betegkísérő közben visszament a sebészetre, egy újabb
beteget kísért az útjára. Mondta, hogy várjam meg, majd jön értem. Mégis? Hova
mentem volna én azzal a székkel egyedül? Egy akkora monstrum volt, hogy meg sem
tudtam volna mozdítani az éppen aktuális erőmmel.
A rendelőben beszélgettünk az
asszisztenssel, majd nemsokára megjött a sebészem.
Valahogy a vizsgáló asztal a
proktológián nem nyújtott túl barátságos és kényelmes látszatot. Levetettem a
köntösömet és az asztalra kellett feltérdelni. Könyököt minél közelebb a térdhez
tenni. Ezt a kiszolgáltatott testhelyzetet. És akkor még nem is gondoltam, hogy
pillanatok alatt ez az érzés el fog múlni, mert egy másfajta érzés borítja el a
testemet.
Menet közben éreztem, hogy kezd a
testhőm feljebb kúszni, izzadtam, mint egy ló. Majd a doktor úr mondta, hogy
megkezdi a mintavételt. Elég kellemetlen, sőt mondhatni túlságosan is borzalmas
volt. Több mintát is vételezett. Amíg tartott a biopszia, a könnyeim és az
izzadságom csak úgy csöpögött a nejlonnal borított vizsgálóasztalra. Számomra
óráknak tartott a vizsgálat, azt hittem soha, de soha nem ér véget. Annyi erőm
sem maradt, hogy lekászálódjak a vizsgálóasztalról. Úgy segítettek le közös
erővel. Majd a székre ültettek. Az asszisztens kérdezte, hogy ki tudok e menni,
beleülni a kerekes székbe, de csak tekerni tudtam a fejemet, hogy nem. Még
mindig patakokban folytak a könnyeim. Abban a pillanatban nem éreztem azt, hogy
nagyon „bírnám” a megkedvelt orvosomat. Na persze tudom, ő csak a munkáját
végezte, és valószínű, hogy másnak sem egy leányálom egy ilyen vizsgálat. De
valahogy a láz és a kiszolgáltatottság a lelkemnek nem engedte, hogy
megnyugodjon.
Az asszisztens ki szeretett volna
menni a kerekes székért, de az orvosom mondta neki, hogy mégis ő a férfi majd ő
betolja. Átsegítettek a kocsiba, a lábaimat feltették a lábtámaszra és még be
is takargatott az orvosom. Nagyon kedves volt, mert még a folyosóra is kitolt.
Kétszer kérdezte meg, hogy ahol leállította velem a kocsit, megfelel e nekem.
Bólogattam csak, hogy jó lesz és biztatott, hogy biztosan siet a kísérőm vissza
értem.
Közel fél órát vártam a folyosón
a sajnálkozó tekintetek között. Annyira megalázó dolog, hogy szerencsétlenül
ott vagy hagyva egy folyosón, az influenza járvány idején, köhögő tüsszögő
emberek között, én, aki a lázzal harcolok most, hogy minél előbb elhagyjon, és
hazamehessek.
Mindeközben szerencsémre a
messenger jó szolgálatot tett. Kapaszkodtam Edina és Joli szavaiba, és fel sem
néztem a telefonból. Észre sem vettem, amikor a betegtologató megérkezett, csak
amikor megmozdult alattam a kocsi, hogy akkor megyünk vissza a sebészetre. Fél
10-re vissza is értem. Hajrá, éljen. Be a paplan
alá minél előbb, be a biztonságba, ahol a sebeimet tudtam nyalogatni.
Reggelig már 3 antibiotikumon
voltam túl, amit infúzióban kaptam. A vénáim egyre jobban adták meg magukat.
Szörnyen néztem ki a kék és lila foltokkal, melyek aztán átváltottak zöldbe
majd sárgába. Volt véraláfutásom is. Estére várt egy újabb adag. Ha láztalan
leszek reggelig, akkor gyógyszeres formában befejezhetem a kúrát az otthonomban.
Egy kis fény a mai napban.
Ezen a napon éreztem eddig magamat
a legjobban megtörve, a tükörbe belenézve egy csapzott, beteg embert láttam.
Most vettem észre magamon, hogy a felsőtestem hozzáfogyott az alsóhoz.
Előkerültek a vállcsontjaim. Fájt a csípőlapátom, ahogy a jobb oldalamon
feküdtem az elmúlt napokban.
Délben aztán az elmúlt napokban
megszokott érzés uralkodott el rajtam. Égtek a szemeim, rázott a hideg, majd
megfagytam a közel 26 fokos kórteremben. Mivel már kiadtak az ápolók egy
lázmérőt saját használatra, hogy tudjam mi a helyzet, ismét lázat mértem. Nem
csalatkoztam ismét a megérzésemben. Vizelet mintát is kellett adnom. Most már
aztán tényleg mindent megnéznek. Azonban ha minden negatív, azt mondták, lehet,
hogy a tumortól van a láz. Miért is ne? Egyre jobban leeresztek. Most már a
béka segge alatti tavirózsalevél alatt vagyok.
Nap folyamán végig a lányok
(Enikő, Edina, Pálmi) tartották bennem a lelket. Imrus is hív a nagy Európa valamelyik
autópályájáról, szép zöld kamionjából.
Közben Rozsé atya is keres
telefonon. Valahogy ő folyamatosan megérzi, mikor van szüksége a lelkemnek egy hatalmas
adag támogatásra. Mondta, hogy az interneten megnézett egy sztóma műtét videót,
és én egy hős vagyok, nehogy már a láz kibabráljon velem. Hihetetlen, valahogy
egy kicsit lenyugodtam. Tudom igaza van, mindig igaza van.
Pálmi délután be is futott
hozzám, mindenféle csodaszerrel. Zavarban jöttem, mint egy elsőrandis kislány.
Menet közben akkora herpesz jött
a felső ajkam szélének egészére, mint egy nagy botanikus kert. Kirügyeztem.
Feszít, fáj, viszket.
Egyre reménytelenebb képet
festek. Ismét durván magam alá kerülök. Bosszúság van bennem, hogy miért nem
mehetek haza? Legfőképp a testemre, hogy nem úgy működik, ahogy én azt
szeretném, és ahogy én az agyamba diktálom a nagy tervet a gyógyulásomra.
Minden porcikám bevette már a
kórház szagot, folyamatosan büdösnek érzem magam.
Csak ebből másszak ki.
A szobatársak vígasztalnak, hogy
ne csüggedjek, egy láz nem győzhet le. Nagyobb harcot vívok most. A műtét utáni
pillanatokat kisujjból kiráztam. Nem adhatom fel most. Annyira, de annyira jó
betegtársak, Istenhívők, így egy nyelven és egy érzéssel vagyunk a kórteremben.
Délután azt az információt kaptam,
ha az éjszaka és másnap nem lesz lázam, akkor pénteken eltávozhatok a Hospital
Hotelből. Viccesen már ennyi éjszaka után csak így emlegetem a kórházat.
Kínomban már viccelődöm,
hülyeségeket beszélek, hogy az agyamat tereljem.
Ma Józsi és Rozika is
meglátogattak, mennek vissza dolgozni, most sokáig nem látom őket, de tudom,
hogy folyamatosan fogjuk a kapcsolatot tartani. Egy nagy táska mindenséget
hagynak az ágyam mellett.
Valahogy a lelkemet kell
treníroznom, hogy meg kell tanulnom elfogadni dolgokat. Soha életemben nem azt
lestem, hogy esetleg másokat kihasználva kapjak dolgokat. És az, hogy most a
sok önzetlen embertől, annyi de annyi mindent kapok. Emiatt is folyamatosan
küzdök a könnyeimmel. Edina kiadja ezt házi feladatnak, mert ezt a leckét meg
kell tanulnom, tanulni elfogadni, nem mindig adni.
A mai napon annyiszor elolvastam
a Szent Pál Szeretethimnuszát, hogy megfogalmazódott bennem, hogy ebből fogok
idézetet varratni magamra, miután meggyógyulok. Csak még ki kell választanom.
Edina ezt a részt is megtalálta, „…hitemmel elmozdíthatom a hegyeket…”
Enikővel aztán este 9 után már
arról csevegünk, hogy a pénteki macskurabálba (ez a neve nálunk a húshagyó
keddi mulatságnak) lesz e protekcióm az első hely elnyerésére, ha elmegyek és beöltözök
kórházi betegnek koszos hajjal, hálóingben, infúziós állvánnyal és tele
sztómazsákkal. Biztosított róla, van az a pénz.
Közben eszembe jutott Csabi
kollégám kérdése is. Most ha valaki a seggemre akar csapni, akkor azt hol
tegye? A válaszomtól azt hiszem, akik ismernek nem fognak meglepődni. Hátul, de
szellenteni elől fogok…. De hiányoznak a poénjai, meg a beszólásai.
A mai napot végigpörgetve ismét
az érzelmek hullámvasútvonalán utaztam. Voltam benne nagyon mélyen, aztán a
kezemet fogva rángattak ki a posványból amiben tapicskoltam.
A nap végére már viccelődni is
tudtam.
A kórterem létszáma 5 fő,
telt ház. Mindenki szuszog, van aki horkol, nekem meg nem jön álom a szememre
(aha tudom mi jön ezután… mi juthatna ilyenkor az eszembe…). Imádkozom, hálát
adok, kérek, beszélgetek a jó Istennel. Mert tudom, hogy velem van, nagyon
közel hozzám, és kitüntetett figyelemmel irányítgatja a sorsomat, hogy a
gyógyulás útjára terelgesse a gondolataimat és a lelkemet, majd ezeken
keresztül a testemet is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése