2016. február 19-29. péntek – hétfő

Két kezelés közötti időszak

Az első kemoterápia utáni napokban nagyon sokan kerestek. Volt, hogy egyszerre hét emberrel beszélgettem a messengeren. Őrület, azt sem tudtam sokszor, hogy kinek mit írok.

Látogatók, persze influenza nélküliek jöttek és jöttek. Telefonom szinte folyamatosan a töltőn volt, mert annyit használtam.

Edinától lufikislány
Get Weel Soon 

Edina anyukája küldött nekem céklát és Apu hihetetlen elánnal vágott bele abba, hogy nekem minden nap a gyümölcscentrifugán egy almát, egy almányi céklát lecenrtizett. Amikor az elkészült, én egy diónyi gyömbért még belereszeltem. Ebből az adagból kb. 2,5 decinyi lé lett. Ezt osztottam el kétfelé, egyik felét tízóraira, másikat uzsonnára ittam meg. Nagyon jó, nagyon finom és egészséges. Ajánlom mindenkinek. Volt, hogy narancsot is facsartam bele. Az meg még finomabb. Olvastam, hogy sárgarépát is jó bele tenni, de mivel a kórházban minden nap volt valamiben sárgarépa (leves, makaróni, fasírt) valahogy nem kívántam. És azóta sem szívesen eszem meg.

Ida is járt nálam, férje Miki „bácsi” fogott nekem pontyot a kustánszegi tóban. Ez volt neki az első pecázása idén, és úgy ment le a tóra, hogy amit fog, azt nekem fogja küldeni. Jó hogy akadt a horogra hal, különben nem tudom, mit kezdtem volna egy pecabottal, amit akkor fogott.

Anyuval már elég jól tudunk beszélni arról, hogy hogyan érzem magam, mi lesz ezután, meg mindenképpen támogatnak mindenben, de Apu sajnos sokkal érzékenyebb lélek, ő sokszor elpityergi magát. Nem szokta az érzéseit kimutatni, de nehezen viseli azt, ami velem történik.

Ami nagyon furcsa volt az első kezelés után, hogy ültem az asztalnál és valami nagyon furcsa dolgot éreztem. Vagyis nem éreztem. Nem éreztem a hátsómban azt a nyomó és feszítő érzést, és azt sem, hogy valami idegentest érzésem lenne. Ez akkora örömmel töltött el, hogy elmondhatatlan. Már használt volna valamennyit ez a szer? Nem tudom, de jó ez az érzés, hogy nem a fél farpofámmal kell egyensúlyoznom a székeken. Na persze ezt azért nem hívnám egyensúlyozásnak, mert akkora fenékkel, mint ami nekem van, elég jól meg lehet ülni csak az egyik farpofával is.

Na jó, elég legyen, hogy saját magamat ostorozom folyamatosan a méreteim miatt….

Megteszik ezt helyettem mások is. (kegyetlenek... pedig senki sem tökéletes - ez szintén megérne egy egész blogot)

Szóval használ a kemo és használ a sok minden, amivel itthon nekiálltam tömni magamat. Vitaminok, étrend kiegészítők, céklalé, gyümölcsök, zöldségek, vegyes virágméz, méhpempő és hasonlók. Mást sem csinálok, mint egész nap tátogatom a számat és eregetem lefelé magamba a mindenféle jóságokat. Fárasztó dolog, de tudom, hogy 11 napom van arra, hogy a következő kezelésre az immunrendszeremet összepakoljam.

Közben a sztómás nővért újra kértem a háziorvosom keresztül, mert csak pár nap volt, ami a sebészet és az onkológiai kezelés között eltelt, és még valahogy úgy érzem, hogy kell a biztosítás még mögém, hogy jól teszem e a dolgom.

Andi (aki milejszegi és nővér a kórházban) is sokszor jött hozzám, hogy figyelemmel kísérje, hogy a sztóma körüli felmaródás teljesen begyógyult e. Andi abban is a segítségemre volt, hogy az influenzás időszakban ne kelljen mennem a megyei kórház központi laborjába vérvételre. Itthon levette a véremet, és a beutalómmal együtt vitte be. Így ezzel nekem hatalmas sokat segített.

Ő eszméletlen pozitív, szókimondó, lelkiismeretes és segítőkész. Előjött a szó a pasikról is. Mondtam, hogy most ebben az állapotban inkább hanyagolom őket, nem szeretnék egy után sem, és egy elől sem futni a zörgő zacsimmal. Erre olyan igazi Andisan az volt a válasza, hogy ebben az évben meggyógyulok, és jövőre keresünk nekem egy féltökű pasit.

Szóval Uraim! Én nem ragaszkodom egyáltalán eme kitételhez, de tudnotok kell, hogy ha csapni fogjátok nekem a szelet, esetleg meggyanúsítanak Benneteket, hogy van egy kis hiányosság a gatyóban. :)

Na kicsit komolyabb dolgokról is essék szó.

A legnagyobb problémám, hogy az agyamban még nem tettem azt helyre, hogy szépen okosan, lassan tessék bármit is csinálni. Elkezdtem azon a fordulatszámon pörögni, mint amin szoktam tenni a dolgomat. Igen ám. Csak máskor ez ment szinte egész nap, azonban most ebben a helyzetben csak pár fél órácskára tart, akkor is meg kell közben pihennem. Egy pörgős embernek ez valami lehetetlen dolog, és tehetetlennek érzi magát. Főleg nálam, aki azt vallja, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember. De ismét csak elbeszélgettem magammal. Tulajdonképpen hova a fenébe akarok sietni? Mi van, ha nem törölgetem le a polcokat hetente csak két hetente? Mi van, ha a vasalnivaló még áll pár napig, és várja, míg kisimuljanak? Ki a francot fog mindez zavarni rajtam kívül? SENKIT SEM!!! Akkor engem sem fog. Ezt elengedtem magamtól, és igyekeztem a napjaimat ebben az új felállított stratégiában megélni.

A hivatalból is meglátogattak a csajok, a barátaim is és a faluból is folyamatosan jönnek látogatóba. Annyira jó, hogy nem hagynak magamra, nem hagynak egyedül a gondolataimmal. (Szomszédom szerint ha valaki nem tud szellenteni, az nagy baj. Mert a gáz felmászik az ember gerincén végig az agyába, és ott szar gondolatok fognak születni - bölcs...) 

Az onkológia főnővére, Andi is érdeklődött nálam messengeren (már írtam, hogy régóta ismerősök vagyunk), hogy hogyan érzem magam, van e valami olyan panaszom ami eddig nem volt. Csak a csukásról, és a füldugulásról tudtam neki beszámolni. Nagyon figyelmes, hogy érdeklődött.

Aztán ami hatalmas érzelmeket váltott ki belőlem, az Szabolcs, Betti, Áron és Márton látogatása volt. Márton január 24-én született, egy nappal azelőtt, hogy én felvételt „nyertem” a sebészetre. Beszélgettünk, nevetgéltünk, aztán egyszer csak mondták, hogy igazából a látogatásukban van egy kis hátsó szándék is. Márton keresztszülőjének szeretnének felkérni Enikővel együtt. Na akkor aztán véglegesen eltörött a mécses nálam. Valahogy az ember lánya nem számít arra, hogy ilyen „betegség” mellett egy csöpp kis gyermek egész életére szóló támogatójának, példaképének és lelki mankójának kérik fel. Alig tudtam abbahagyni a sírást. Annyira jól esett a felkérés, de meg is ijesztett, mert végigfutott bennem az, hogy mi lesz, ha én ezt csak pár hónapig élvezhetem, és cserbenhagyom ezt a gyönyörű, édes kisfiút? De aztán ebben is a segítségemre voltak, mert mondták, hogy ők hosszú távra terveznek velem, és különben is lehet, hogy más sokkal előbb elmegy közülünk, mint én. Annyira boldog voltam, és úgy éreztem, hogy egyre több energia áramlik hozzám.

A keresztelő időpontját húsvét utánra tervezték, de mindenképpen hozzám fogják igazítani, hogy ne kemoterápiás hét végéjén legyen, hanem pihenős hétvégén. Nagyon figyelmesek.

Amire megkértek az, hogy Enikőnek még ne áruljam el a meghívást, és azt hogy őt szeretnék másik keresztszülőnek, mert még vele nem beszéltek.

Kicsit tartottam attól, hogy a család mit fog szólni, hogy nem a rokonságból fog kikerülni eme jeles feladatra valaki vagy valakik. Nem volt ellenvetésük.

Betti és Szabolcs ezt már akkor kifundálta, amikor még Mártont csak tervezték. De nem együtt, hanem külön-külön, és amikor Márton megszületett, akkor mondták el egymásnak, hogy kiket szeretnének keresztszülőknek. Egyezett a gondolatuk.

Enikővel nagyon szeretjük Áront, a nagyobbik fiút, aki idén lesz 3 éves. Mindenféle rosszra megtanítjuk, amire magától nem jön rá, hogy annyi jó és idegesítően frankó dolgot lehet csinálni az életben. Legnagyobb, amikor a nevetésünket tanulta meg és azt utánozta. Cuki fiú. Főleg, amikor Katikának a nevetését halljuk vissza tőle. Az teljes mámorral tölt el bennünket.

Így aztán Márton, ha valamit nem tanul meg majd Árontól, akkor nekünk keresztanyai kötelességünk lesz, hogy megtanítsuk. Például, hogy kell kifacsarni a palacsintából a lekvárt, hogy kell rosszalkodni, beszélgetni, és feleselni, miképp kell összerajzolni a falakat és a többi, és a többi.  

Közben titkos hadműveletbe kezdtem egy A3-as fehér papírral és egy csomó grafit ceruzával. Kitaláltam, hogy Edinának valami egyedit szeretnék ajándékozni születésnapjára, mert folyamatosan figyel rám, lesi minden kimondott és kimondatlan gondolatomat.

Nem is tudom, honnan veszi az energiát, hogy még rám is marad ideje a töménytelen munkája mellett.

Legényfogó párna Lonci nénitől 

Aztán a hacacáréra készülő köszönő kártyák száma is lassan, de biztosan emelkedett.

Pótöreganyám, Lonci néni is küldött nekem gyógyító legényfogó párnát, melyet ő varrt. Nagyon aranyos, és nagyon aggódik értem. Megértem Enikőt ha féltékenykedik.

A következő kezelés előtti hétvégén már tudtam, hogy a pénteken levett, és laborba elvitt vérem eredménye jó lett, így biztosan megkapom a következő kezelést is. Jobb hangulatban voltam a hétvégén ettől, stresszmentesen.

Annyiszor hallani, hogy valakinek nem jó a vérképe, és amiatt eltolják egy héttel a kezelést. De a jó, hogy nem kell feleslegesen aggódnom.

A második kemoterápiás kezelés előtti napon reggel (hétfőn), csengett a telefonom. Nem messze lakó hölgy hívott, hogy ne ijedjek meg, ha kinézek az ablakon, hogy a szomszédja előtt mentőautó áll. Bevallom, mivel a telefon csörgésre ébredtem, és a redőnyöm fullra le volt eresztve, fogalmam sem volt, hogy a sötét szobán túl mi van ezen a hétfő reggelen. De nagyon nem is érdekelt.

Sajnos, ami történt, hogy a hölgy szomszédja kötelet ragadott és eldobta magától az életet. Valahogy ebben az élethelyzetben, amiben voltam, nem ért el az agyamig, hogy én küzdök az életemért, akkor más, hogy érhet el addig, hogy azt eldobja magától. 

Eléggé rátelepedett a napomra ez a történés. Nem igazán akart elengedni.

De a mai napig talány, hogy miért kellett akkor nekem ezt megtelefonálni. Mindenképpen megtudtam volna, de így célzottan…

Este még Edina meglátogatott, jókat nevetgéltünk, beszélgettünk. Megnyugtatott kicsit, hisz bárhogy is van, hogy az ember tudja hova megy, és mégis milyen ez az kemoterápiás kezelés, de egy kis félsz, és remegés van benne.

Aztán a szokásos esti rituálé után lefeküdtem, telefonomat beállítottam ébresztőre 5.45-re, elmormoltam az imáimat, hálámat mindenért, kéréseimet. És mint minden este a szüleimért is elmondtam az imádságomat. Ezután aztán mély álomba szenderültem.

Holnap jön a második kemoterápiás kezelés.