Csütörtök
hajnalban 1 órakor és fél 3-kor is megébredtem, mint minden éjszaka a kórházban.
Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, de mihelyst a csipáimon át megláttam a
szobám berendezését, azonnal visszaaludtam. Sikerült reggel fél 8-ig aludnom.
Ami egy kis hiányérzet volt bennem az a reggeli 5 órás ébresztő. Majd átáll a
szervezetem arra, hogy nem jön senki sem a hajnali órákban ébresztőt fújni. Nagyon jó lesz.
Van egy
reggeli jelszónk Anyuval. Aki még az ágyban van, de hallja hogy a másikunk
sertepertél már a házban, egy kukurikút elkurjant. Ez ma reggelt is így
történt. Eleresztettem egy kukurikút, Anyu érkezett, redőnyt felhúzta és a
reggeli napsugarak szó szerint a hasamra sütöttek. Annyira jó volt. Meleg,
puha, életerősítő. Jól ki is használtam ezt a free szoláriumot így a télben.
Reggeli
után akkora tettvágy volt bennem, hogy a mosott ruhákkal elindultam a fregoli
felé, kiteregettem, majd elmosogattam. Aztán körülbelül itt el is fogyott az
aznapra kiosztott erőm. De annyira jól esett a lelkemnek, hogy hasznos dolgot
csinálhattam. Nem éreztem magamat csírabikának (előszeretettel használom ezt a szót a dologtalan pasikra).
Egyre
többen keresnek telefonon, messengeren, mert most, hogy hazakerültem ismét
megbolydult körülöttem a hangyaboly. Mindenki szeretne belőlem egy kicsit,
szeretnék tudni, mi van velem, mi is az a sztóma, hogy érzem magam, fizikailag,
lelkileg. Neki kell állni a blognak, minél előbb megírni, hogy olvashassák,
mert elfáradok a sok beszédben is. Neki is álltam, de nagyon lassan haladok.
El-elakadozom, mert túl közeli még minden, és nagyon friss. Azért lassan de
haladok. De még csak magamnak írom szövegszerkesztőbe.
Pénteken
egy kis shoppingolásra indultunk Zalaegerszegre, mert a -14 kilóval kevesebb
testemről minden ruha leesett. Ha mást nem is, legalább egy farmert kell vennem
magamnak, illetve a kemós bőröndbe (mert nekem már ilyen is van) szerettem volna vásárolni pár dolgot, hogy ne kelljen folyamatosan a fogkefét, tusfürdőt és
hasonlókat folyamatosan ki és bepakolnom.
Este
meglátogatott Kati és Enikő, és felvázolták a jótékonysági rendezvénnyel
kapcsolatos dolgokat. Mondták, hogy kezd kiszélesedni a rendezvény, mert terjed
a hír a környéken, és egyre többen jelezték fellépési szándékukat. Közel 80 fős
fellépő gárdát emlegettek. Sőt Tibi is bejelentkezett a csajoknál, hogy lesz e
büfé a rendezvényen, mert ha hosszú lesz a műsor, biztosan jól esne az
embereknek, hogy valami frissítőt vehetnének magukhoz. Ha azonban már a
rendezvényre beköltözik a büfével, akkor az est befejezéseként szervezne egy
jótékonysági bált is.
Nagyon vegyes érzelmeim vannak még mindig ezzel a
rendezvénnyel kapcsolatban. Szüksége van a településnek, hogy kulturális
rendezvény legyen, hiszen mindenki éhes a szórakoztató rendezvényekre, a
közösségben eltöltött időre. Ebből pedig egyre kevesebb van, ami tartalmilag
kielégíti az ember kulturvágyát.
Hihetetlen,
hogy ennyi ember szeretne segíteni. Ráadásul a csajok sütivásárt is szeretnének
tartani, hogy akik támogatni akarnak, sütnek sütit és azt a rendezvényen
kiárusítják.
Feldolgozni
nagyon nehéz mindezt, egy hatalmas lelki megpróbáltatás, hogy elfogadjam a
segíteni akarást. Igyekszem, hiszen már a kórházban szembesültem ennek a
programnak a megszületésével és gyermekcipőben való járásával, de az, hogy
egyre többen és többen lesznek a fellépők…. Huuuu, még szavakba foglalni is
borzasztóan nehéz.
Ami
azonban még MINDIG „zavar” az az anyagi oldala.
De kapom a tanácsokat közben,
hogy hét falunapot szerveztem Milejszegen, ahol nagyon sok ember szórakozott és
jól érezte magát. Most köszönetképpen nekem is szerveznek egy rendezvényt, és ekként fogadjam.
Meg, hogy gondoljak arra, hogy ez egy jó kis szülinapi rendezvény csak nekem,
és ne foglalkozzak az anyagi oldalával.
És hogy
mindenki, aki már benne van a szervezésben, fellépésben, segítésben csak azt
szajkózzák, hogy megérdemlem. Hát nem tudom. Miért is érdemelném meg? Tettem én
annyi jót, vagy csak jót az életben, hogy ezt kaphatom? Miért én? Lesz mivel
megküzdenem április 9-ig, ugyanis akkor lesz a rendezvény. Hajrá Bea, trenírozd
magad. Lelkileg.
A
sebészet utáni és a kemoterápia előtti napok mind ugyanúgy kezdődtek. Reggel 8
óra körül érkezett egy hölgy, Erzsike, hogy segítségemre legyen a sztóma
ápolásának, kezelésének, zsákjának cserélésében. Első alkalommal felvette az
adataimat, kitöltött egy csomó papírt és megkezdődött a gyakorlati része a
sztómazsák cserélésnek. Mivel nagy elánnal nekiálltam, teljesen meglepődött.
Mondta, hogy a sztómás betegek eleinte idegenkednek és félnek ettől az új
helyzettől, hogy a bélsár ürítése nem a megszokott és természetes kimeneti
nyíláson távozik. Nekem is nagyon furcsa, de nagyon szerettem volna minél előbb
elsajátítani a fogásokat, hogy ne kelljen másra utalva élni.
Aztán az első kemoterápiás kezelés előtt megtörtént az első bőrfelmaródásom is, attól nagyon megijedtem,
persze a látvány rosszabb volt a fájdalomnál. De aranykezű Andi is jött
segíteni (ő Milejszegen él és ápolónő a kórházban), és nagyon szépen elgyógyult
a sebem.
Anyu
minden alkalommal részt vett a művelet alatt, mert nem tudtuk, hogy a jövőben
szükség lesz e az ő segítségére. Jobb volt, hogy ő is velem együtt tanulta a
teendőket.
Ami aggasztott
a napokban, hogy eszméletlenül fájt a hátsóm, mert akkora nyomást gyakorolt a
tumor, hogy már a sírás környékezett. Pedig eszméletlenül magas a fájdalomküszöböm, de nehezen viseltem el ezt a nyomasztó érzést. Borzasztó. Folyamatos székelési inger, kb
10 percenkénti wc-re rohangálás, nyákos-véres cuccok távozása. Normális dolog.
Mondták, hogy ez előfordul. Ami ki akar jönni, jöjjön. Na de ennyire? Hogy
éjszaka sem csillapodik ez az egész? Alig tudtam aludni, ingerült voltam,
türelmetlen, kialvatlan, fáradt. Szegény szüleimmel is eléggé éreztetem ezt az
állapotot, nem tudnak nagyon mást csinálni, mint a nyomi lányukat elviselni, és
nem szólnak, hogy vegyek vissza kicsit.
Az öt
nap alatt sokan kerestek, azonban sokan csak telefonon hívtak fel, mert az
influenza vírus rendesen legyalázta az ismerőseimet is.
Voltunk
Anyuval sétálni is a faluban, és hihetetlen, hogy üres kézzel indultunk és
felpakolva érkeztünk haza. Kaptam mézet, befőttet, lángost, narancsot.
Figyelnek rám, nyitottak felém, elláttak lelki és testi táplálékkal is.
Köszönőkártya |
Hétfőn
az egyik egészségügyis ismerősömtől telefonon értesítést kaptam, hogy másnap –
február 16-án – ki vagyok írva már kezelésre az onkológián, 48 órásra, tehát
ennek megfelelően készüljek. Reggel vesznek vért, és ha a vérkép jó lesz el is
kezdik a kezelést.
Új frizurával |
Nagyon
jó, hogy megtudok mindent időben, mert lelkileg fel tudok készülni.
Azért is jó, mert fogalmam sem volt arról, hogy mit takar egy ilyen kezelés, milyen érzés lesz, hogy fog a szervezetem viselkedni mialatt az ereimbe folyik be a „cucc”. Legalább erre, hogy milyen hosszúságú van kiírva, fel tudok készülni. Bőröndöt ennek megfelelően pakoltam be.
Aztán még a hétfői napon meglátogattam a fodrászomat és a hátközépig érő hajamat levágattam vállig érőre, illetve egy gyógynövényes festékkel egy kis színt is varázsoltunk a kórházban agyongyötört hajamnak. Sokkal jobban éreztem vele magamat. Köszönöm Timi!
Azért is jó, mert fogalmam sem volt arról, hogy mit takar egy ilyen kezelés, milyen érzés lesz, hogy fog a szervezetem viselkedni mialatt az ereimbe folyik be a „cucc”. Legalább erre, hogy milyen hosszúságú van kiírva, fel tudok készülni. Bőröndöt ennek megfelelően pakoltam be.
Aztán még a hétfői napon meglátogattam a fodrászomat és a hátközépig érő hajamat levágattam vállig érőre, illetve egy gyógynövényes festékkel egy kis színt is varázsoltunk a kórházban agyongyötört hajamnak. Sokkal jobban éreztem vele magamat. Köszönöm Timi!
Vegyes érzelmekkel feküdtem le,
nem tudtam mi fog velem történni a következő napokban. Emiatt és a szokásos
fájdalomtól és tünetektől az éjszaka aztán nem sokat sikerült aludnom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése