2016. február 15., hétfő

2016. február 11-15. csütörtök-hétfő


Csütörtök hajnalban 1 órakor és fél 3-kor is megébredtem, mint minden éjszaka a kórházban. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, de mihelyst a csipáimon át megláttam a szobám berendezését, azonnal visszaaludtam. Sikerült reggel fél 8-ig aludnom. Ami egy kis hiányérzet volt bennem az a reggeli 5 órás ébresztő. Majd átáll a szervezetem arra, hogy nem jön senki sem a hajnali órákban ébresztőt fújni. Nagyon jó lesz. 

Van egy reggeli jelszónk Anyuval. Aki még az ágyban van, de hallja hogy a másikunk sertepertél már a házban, egy kukurikút elkurjant. Ez ma reggelt is így történt. Eleresztettem egy kukurikút, Anyu érkezett, redőnyt felhúzta és a reggeli napsugarak szó szerint a hasamra sütöttek. Annyira jó volt. Meleg, puha, életerősítő. Jól ki is használtam ezt a free szoláriumot így a télben.

Reggeli után akkora tettvágy volt bennem, hogy a mosott ruhákkal elindultam a fregoli felé, kiteregettem, majd elmosogattam. Aztán körülbelül itt el is fogyott az aznapra kiosztott erőm. De annyira jól esett a lelkemnek, hogy hasznos dolgot csinálhattam. Nem éreztem magamat csírabikának (előszeretettel használom ezt a szót a dologtalan pasikra).

Egyre többen keresnek telefonon, messengeren, mert most, hogy hazakerültem ismét megbolydult körülöttem a hangyaboly. Mindenki szeretne belőlem egy kicsit, szeretnék tudni, mi van velem, mi is az a sztóma, hogy érzem magam, fizikailag, lelkileg. Neki kell állni a blognak, minél előbb megírni, hogy olvashassák, mert elfáradok a sok beszédben is. Neki is álltam, de nagyon lassan haladok. El-elakadozom, mert túl közeli még minden, és nagyon friss. Azért lassan de haladok. De még csak magamnak írom szövegszerkesztőbe.

Pénteken egy kis shoppingolásra indultunk Zalaegerszegre, mert a -14 kilóval kevesebb testemről minden ruha leesett. Ha mást nem is, legalább egy farmert kell vennem magamnak, illetve a kemós bőröndbe (mert nekem már ilyen is van) szerettem volna vásárolni pár dolgot, hogy ne kelljen folyamatosan a fogkefét, tusfürdőt és hasonlókat folyamatosan ki és bepakolnom.

Este meglátogatott Kati és Enikő, és felvázolták a jótékonysági rendezvénnyel kapcsolatos dolgokat. Mondták, hogy kezd kiszélesedni a rendezvény, mert terjed a hír a környéken, és egyre többen jelezték fellépési szándékukat. Közel 80 fős fellépő gárdát emlegettek. Sőt Tibi is bejelentkezett a csajoknál, hogy lesz e büfé a rendezvényen, mert ha hosszú lesz a műsor, biztosan jól esne az embereknek, hogy valami frissítőt vehetnének magukhoz. Ha azonban már a rendezvényre beköltözik a büfével, akkor az est befejezéseként szervezne egy jótékonysági bált is. 
Nagyon vegyes érzelmeim vannak még mindig ezzel a rendezvénnyel kapcsolatban. Szüksége van a településnek, hogy kulturális rendezvény legyen, hiszen mindenki éhes a szórakoztató rendezvényekre, a közösségben eltöltött időre. Ebből pedig egyre kevesebb van, ami tartalmilag kielégíti az ember kulturvágyát.

Hihetetlen, hogy ennyi ember szeretne segíteni. Ráadásul a csajok sütivásárt is szeretnének tartani, hogy akik támogatni akarnak, sütnek sütit és azt a rendezvényen kiárusítják.
Feldolgozni nagyon nehéz mindezt, egy hatalmas lelki megpróbáltatás, hogy elfogadjam a segíteni akarást. Igyekszem, hiszen már a kórházban szembesültem ennek a programnak a megszületésével és gyermekcipőben való járásával, de az, hogy egyre többen és többen lesznek a fellépők…. Huuuu, még szavakba foglalni is borzasztóan nehéz.
Ami azonban még MINDIG „zavar” az az anyagi oldala. 
De kapom a tanácsokat közben, hogy hét falunapot szerveztem Milejszegen, ahol nagyon sok ember szórakozott és jól érezte magát. Most köszönetképpen nekem is szerveznek egy rendezvényt, és ekként fogadjam. Meg, hogy gondoljak arra, hogy ez egy jó kis szülinapi rendezvény csak nekem, és ne foglalkozzak az anyagi oldalával.
És hogy mindenki, aki már benne van a szervezésben, fellépésben, segítésben csak azt szajkózzák, hogy megérdemlem. Hát nem tudom. Miért is érdemelném meg? Tettem én annyi jót, vagy csak jót az életben, hogy ezt kaphatom? Miért én? Lesz mivel megküzdenem április 9-ig, ugyanis akkor lesz a rendezvény. Hajrá Bea, trenírozd magad. Lelkileg.

A sebészet utáni és a kemoterápia előtti napok mind ugyanúgy kezdődtek. Reggel 8 óra körül érkezett egy hölgy, Erzsike, hogy segítségemre legyen a sztóma ápolásának, kezelésének, zsákjának cserélésében. Első alkalommal felvette az adataimat, kitöltött egy csomó papírt és megkezdődött a gyakorlati része a sztómazsák cserélésnek. Mivel nagy elánnal nekiálltam, teljesen meglepődött. Mondta, hogy a sztómás betegek eleinte idegenkednek és félnek ettől az új helyzettől, hogy a bélsár ürítése nem a megszokott és természetes kimeneti nyíláson távozik. Nekem is nagyon furcsa, de nagyon szerettem volna minél előbb elsajátítani a fogásokat, hogy ne kelljen másra utalva élni.
Aztán az első kemoterápiás kezelés előtt megtörtént az első bőrfelmaródásom is, attól nagyon megijedtem, persze a látvány rosszabb volt a fájdalomnál. De aranykezű Andi is jött segíteni (ő Milejszegen él és ápolónő a kórházban), és nagyon szépen elgyógyult a sebem.
Anyu minden alkalommal részt vett a művelet alatt, mert nem tudtuk, hogy a jövőben szükség lesz e az ő segítségére. Jobb volt, hogy ő is velem együtt tanulta a teendőket.

Ami aggasztott a napokban, hogy eszméletlenül fájt a hátsóm, mert akkora nyomást gyakorolt a tumor, hogy már a sírás környékezett. Pedig eszméletlenül magas a fájdalomküszöböm, de nehezen viseltem el ezt a nyomasztó érzést. Borzasztó. Folyamatos székelési inger, kb 10 percenkénti wc-re rohangálás, nyákos-véres cuccok távozása. Normális dolog. Mondták, hogy ez előfordul. Ami ki akar jönni, jöjjön. Na de ennyire? Hogy éjszaka sem csillapodik ez az egész? Alig tudtam aludni, ingerült voltam, türelmetlen, kialvatlan, fáradt. Szegény szüleimmel is eléggé éreztetem ezt az állapotot, nem tudnak nagyon mást csinálni, mint a nyomi lányukat elviselni, és nem szólnak, hogy vegyek vissza kicsit.

Az öt nap alatt sokan kerestek, azonban sokan csak telefonon hívtak fel, mert az influenza vírus rendesen legyalázta az ismerőseimet is.
Voltunk Anyuval sétálni is a faluban, és hihetetlen, hogy üres kézzel indultunk és felpakolva érkeztünk haza. Kaptam mézet, befőttet, lángost, narancsot. Figyelnek rám, nyitottak felém, elláttak lelki és testi táplálékkal is.


Köszönőkártya
Kiokoskodtam a napokban azt is, hogy valahogy illene a sok fellépőnek megköszönni, hogy fellépnek a hacacárén (amit én neveztem el így, sok embernek nemtetszését kivívva ezzel). Egy kis köszöntő kártyára gondoltam, kézzel megrajzolva és kézjegyemmel ellátva. Neki is álltam gyártani őket, mert április 9-ig hamar elmegy az idő, és sokat kell rajzolni. Nagy örömmel alkottam.

Hétfőn az egyik egészségügyis ismerősömtől telefonon értesítést kaptam, hogy másnap – február 16-án – ki vagyok írva már kezelésre az onkológián, 48 órásra, tehát ennek megfelelően készüljek. Reggel vesznek vért, és ha a vérkép jó lesz el is kezdik a kezelést.
Új frizurával
Nagyon jó, hogy megtudok mindent időben, mert lelkileg fel tudok készülni.
Azért is jó, mert fogalmam sem volt arról, hogy mit takar egy ilyen kezelés, milyen érzés lesz, hogy fog a szervezetem viselkedni mialatt az ereimbe folyik be a „cucc”. Legalább erre, hogy milyen hosszúságú van kiírva, fel tudok készülni. Bőröndöt ennek megfelelően pakoltam be.

Aztán még a hétfői napon meglátogattam a fodrászomat és a hátközépig érő hajamat levágattam vállig érőre, illetve egy gyógynövényes festékkel egy kis színt is varázsoltunk a kórházban agyongyötört hajamnak. Sokkal jobban éreztem vele magamat. Köszönöm Timi!

Vegyes érzelmekkel feküdtem le, nem tudtam mi fog velem történni a következő napokban. Emiatt és a szokásos fájdalomtól és tünetektől az éjszaka aztán nem sokat sikerült aludnom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése